A jószándékkal kikövezett út

Meg az is van, hogy én balf@sz tegnap jól felhúztam magam az fb-n. Az úgy volt, hogy fel vagyok iratkozva egy babás oldalra és egy megjegyzésre reagáltam, mert olyan sok idegesítő dolog gyűjt ott össze, hogy fájt és az igazságérzetem nem hagyhatta szó nélkül.

Úgy tűnik ugyanis, még mindig az a felfogás dívik sokak összezsugorodott agyában, hogy minél jobb anyuka valaki, annál nagyobb kussban van a gyereke, annál kevesebbet sír és annál nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb baba. (Mondják ezt persze egyetlen gyerek után a Megmondóemberek.)

Miután azt mertem írni, hogy a gyerek természete nagyban szerencse is és cseppet könnyebb kezelni egy egyszerű természetű babát, mint egy sírósabbat, jött a Világ Legtaplóbb és Legtenyérbemászóbb K*rvája Anyukája (aki mellesleg sosem hordozná kendőben a gyerekét, mert hogy néz már ki benne a gyerek (wtf?)) és leb@szott, mint a pengős malacot. Hogy hogy merek én megszólalni meg tanácsokat osztogatni (nem tudom, mi abban a tanács, hogy vannak egyszerűbb és nehezebb temperamentumú gyerekek), mikor a saját kölyköm ennyi időn keresztül üvöltött és ordított (ezeket ő írta, én sosem használnék nyilvános helyen ilyen szavakat P.-re, direkt a sírt-at írtam végig) illetve hogy aki ilyen béna, hogy nem ismeri fel a saját gyereke szükségleteit, az minek szült egyáltalán. Hozzátette, hogy bezzeg Ő, ő mindig tudja, hogyan kezelje a gyerekét, mert az ösztöneire hallgat és sosem kételkedik magában, hogy rosszul csinál valamit, az én gyerekemet meg sajnálja, hogy ilyen anyja van.

És b+ ilyen emberek nevelnek gyerekeket, akik majd P.-vel fognak egy közösségbe járni. Sajnos mivel túl kultúrált vagyok, nem azt válaszoltam, amit szerettem volna, hogy b@szódj meg az önbizalmad által a s*ggednél fogva harmincszor egy nap, te büdös szittya f@szmajom, hanem egy hosszabb értekezés végén annyi volt a legkeményebb, amit be mertem vállalni, hogy "az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel". És ez így van. És ez baromira szomorúvá tesz.

Már ezer éve le akartam írni, hogy nyaralás alatt ugye sütögettem, mert volt ott egy vastag süteményes-könyv, fotókkal és az egyik süti hozzávalói között egyszer csak megakadt a szemem azon, hogy mixed peels. Mondom, hú, de izgi, ezt így hogy gondolják, olyan gyümölcshéjakat keverjünk össze, amik szimpik, vagy mi? Erre aznap délután, mikor ezt láttam, észrevettem, hogy a Lidl egyik polcán ott figyel egy kis műanyag dobozka, rajta meg a címke, hogy mixed peels. Jó, mi? Van ilyen otthon is?

Illetve a másik titokzatos hozzávaló a black treacle volt, ezt viszont a házban, a konyhaszekrényben találtam meg a fűszerek között. Baró.

Röviden.

Mivel tegnap megkapta az mmr és prevenar oltásokat és ezért este kapott egy kiskanál Calpolt, P. reggel fél 8kor kelt, ez még jó is lenne. Már reggel eldöntöttem, hogy oké, így egyszer fog aludni este fél 10-10ig, míg lefekszik, ez van. (Kétszer szokott, 11 és 5 körül, először 1 óra 15-20 percet, másodszor kb 45 percet, mindkét esetben olyan 15-25 perc ringatás után.)

Délelőtt sétáltunk, mászkáltunk, sütött a nap, jó idő volt, éljen.

Ebéd előtt már elég hulla volt, de azért délben megebédelt, ettől persze felélénkült és 1ig fenn volt, majd 1.15-re álomba ringattam.

Igen ám, de a szokásos 1 óra 15-20 perces alvás (+ a délutáni 45 perces) helyett úgy döntött, most 2 előtt felkel. Ez ugye nagyjából 45 perc.

Gondoltam, felriadt, ezért 2től 3ig(!) hordoztam. 1 teljes órán át. Nem akart lemenni, pihent a vállalmon, ennyi, én meg verítékben úszva (a lakásban 28 fok van) jártam fel és le.

Miután szart aludni, 3kor meguzsonnázott és onnantól (no jó, már 2től, mert azért 12 kg-t cipelni ezer fokban nem az a lélekemelő dolog) kezdve megőrjít.

Csetlik-botlik a fáradságtól, egy szöszmöszbe elesik, lemenni tehát nem lehet vele, mert vagy épp elesik és sír vagy nyújtja a karjait, hogy vegyem fel, mert Ő Fáradt.

4.15től megelégeltem a kínlódást, amit művelt (elesés, sírás és felkéredzkedés felváltva) és felvettem ringatni, hátha most sikerül elaltatni. Lóf@szt. 5-ig hordoztam (45 perc), majd az előbb lecsesztem az ágyába sírni. Azóta üvölt, mint az albán szamár. (A hordozás alatt félig csukott szemekkel bambult a vállamon, de becsukni no azt már nem...)

Miután ma alig voltunk lenn, valószínűleg éjjel sem fog aludni, de most nem mehetünk le, mert ugye hulla álmos és csak visít meg dől-borul.

Hát ennyi. Remek kis nap, mi?

Update 1: 5.10kor megint feladtam, elkezdtem ringatni és 5.25kor megkönyörült és elaludt. Ez annyit tesz, hogy ma eddig nagyjából 2 óra 15 percen át cipeltem kitekert pozícióban egy 12 kg-s gyereket. Mindezt 45 perc + 40 perc alvásért cserébe. Szar egy arány.

Update 2: P. az esti séta alkalmával lefejelte egy rácsot, így a jobb szeme egy merő monokli, a felső szemhéja lefittyed, a szeme sarkában egy kis sebike figyel, a homlokán pedig (még) egy lila folt díszeleg (miután pár napja az asztal sarkával is közelebbi kapcsolatba került).

Folytassuk hát, mire várnánk.

Hétfőn viszonylag jó időre ébredtünk. Délelőtti programnak kinéztük a Dunguaire kastélyt Kinvarában.

Tudtam, hogy be lehet menni, de nem döntöttük el előre, vállalkozzunk-e erre, majd amit hoz az élet felkiáltással feltoltunk a babakocsit az udvarba. Miután az ottani kapu zárva volt, nosza, mondom, tuti van valami másik bejárat, P.-t kikapva a kocsiból elindultam a domboldalon, hogy majd megkerülöm a kastélyt, jól. Félúton a csúszós, vékonyka ösvényen kezdett gyanús lenni a dolog, hogy talán nem lesz második bejárat, bizony, ez a kastély zárva... Miután bizonytalannak éreztem magam, P.-t átadtam az apjának, hogy menjenek le együtt, én szédülök, csúszik az út, szar az egész. AV át is vette a kekszező gyereket, majd hősiesen elindult vele lefelé, de pár lépés után megcsúszott és mint a filmekben, elkezdett lefelé csúszni a domboldalon, kezében a kissé megszeppent P.-vel. Pánikolni sem volt időm, lenéztem, meddig eshetnek, de mire elképedtem volna, AV megállt a csúszásban valahogy és nyújtotta felém P.-t, hogy vegyem már el, ő majd kikászálódik egyedül a szorult helyzetből. P. nem sírt egészen addig, míg át nem vettem, úgy ledöbbent, utána viszont rákezdett, teli torokból üvöltött, gondolom megijedt szegény, mert megütni nem ütötte meg magát. Kissé remegő térdekkel szálltunk vissza a kocsiba, átkozva a hülyeségünket, minek ki nem tesszük csóri gyereket... Miután kárpótolni akartuk, elvittük a játszótérre (mert a gondos Anya, azaz én azt is kinéztem előre, hol vannak játszóterek az érdekesnek tűnő városokban), ahol jó fél órát elmarhultunk. A nap ekkor még mindig sütött, úgyhogy miután a Cliffs of Moher épp irányban volt, úgy döntöttünk, elautózunk addig, P. remélhetőleg aludni fog a kalandok után a kocsiban. Aludt is, ez bejött, minden jól ment. Igen ám, de kitaláltam, hogy menjünk a Visitor Centre helyett a Hag's Head-re, mert onnan állítólag (a Lonely Planet szerzői szerint) épp olyan jó a kilátás, csak még tömeg sincs, juhéj. Oké. AV folyamatosan utasításokat várt, merre menjünk, én persze stresszeltem megint, hogy cseszd meg, honnan tudjam, annyit írt az a fos könyv, hogy délre kell menni a hivatalos kilátóponttól, hát ezen belül honnan tudjam, hogy jutunk oda. Igazság szerint azért rágtam be, mert ez az útvonal közös döntés volt, ő mondhatta volna, hogy nem, ne menjünk oda, jó nekünk a megszokott, kitáblázott hely, ne szarozzunk az ismeretlennel, de nem, elfogadta a javaslatot és utána mégis engem csesztetett, hogy nem találtuk meg azt a rohadt kilátót. (Ezt jó párszor eljátszottuk még a nyaralás alatt, ez csak a kezdet volt.) Mindegy, Hag's Head leszarva, visszamentünk a Visitor Centre-ig. Kifizettük a 6 Eurós beugrót, majd mikor kiszálltunk, rádöbbentünk, hogy orkán erejű szél fúj. Ez van, ha már itt vagyunk, bemegyünk. P.-t beöltöztettük múmiának, rádobtuk az esővédőt és elrohantunk vele a zárt részre. Megetettük (közben a mi gyomrunk korgott, mint az állat, de P. mellett nem lehet enni, ezért csak egy fél literes vizet vettünk), majd kimerészkedtünk a nyílt terepre. A szél nem csillapodott, sőt, konkrétan én nem tudtam tolni a babakocsit, AV küzdötte fel magát az emelkedőn. Míg ő fotózott 1-2-t, én próbáltam minél szélvédettebb helyre húzódni, mert ha oldalról érte a szél a kocsit, erőből kellett visszatartani, hogy ne billenjen oldalra, benne a 11 kilós gyerekkel. Combos volt, na. Nagyjából 10 percet töltöttünk a szikláknál, utána visszafordultunk, mert semmi értelme nem volt küzdeni. Sokat láttunk hát Írország legnagyobb látványosságából... (Mellesleg így fél ránézésre nem volt olyan nagy szám a dolog, Howth-nál látni legalább olyan szép sziklákat, mint ott vagy persze lehet savanyú a szőlő...) Miután visszaültünk a kocsiba, újabb problémával találtuk szembe magunkat: reggel 11 óta P. nem szaladgált. (Ekkor olyan 2-3 óra volt.) Remek. A közelben volt egy farm, de AV rühelli ezeket és játszótér sem volt, úgyhogy úgy döntöttünk, keresünk egy tengerpartot és ott futtatjuk a gyerkőcöt. (A térképen láttam, hogy van pár blue flag-es part a közelben.) 10 perc és egy tankolás után (miközben én a Fúj egér kuplémmal szórakoztattam P.-t) meg is álltunk Lahinch-nél, ami az ország egyik legszebb szörfhelye. (Naná, szél az van.)

Mikor kiszálltunk, éreztem, hogy P. hullapisis, a háta közepéig összehugyálta magát, tekintve, hogy a hóna alatt repkedő pelust adtam rá reggel. Tökéletes. Találtunk ugyan egy hulladzsuva wc-t a part közelében (nem nyerő), úgyhogy nem volt mit tenni, elhúzódtunk a Seaworld melletti egyik kajálda hátsó bejáratához és ott tettem tisztába egy fém asztalkán az Urat. AV közben elment a parti rötyi kézszárítójánál megmelengetni a nyirkos nacit, úgyhogy mire ötvenet rohangáltunk fel és le, már jött is a ropogós nadrág. Így kell-e. A kis közjáték után P. kapott egy nagy lasztát és míg AV vett két szenyát (6,5 / db, de isteni) és megette az egyiket, mi játszóztunk. Később cseréltünk, én szenyáztam, ő sétáltatta P.-t, majd hármasban is andalogtunk kicsit a promenádon. 4 körül indultunk haza. Útközben elhagytunk 1-2 látványosságot, de mivel mind bemenős lett volna, zárt térben, úgy döntöttünk, nem kockáztatunk. Félúton hazafelé azért megálltunk a Poulnabrone Megalithic Tomb-nál, ami a Burren közepén egy nagy kőhalom és állítólag Írország egyik legtöbbet fotózott látványossága.

Miközben sétáltunk a sír felé, jókat röhögtünk azon, hogy mi sem vagyunk normálisak, egy 14 hónapos gyereket egy őskori sírhoz viszünk, marha jó, majd AV elkezdett P. nevében beszélni és előadta, hogy is lett sírkutató, úgyhogy ezek után evidens volt, hogy bármennyire is fura, kell egy kép, ahol P. és a sír látható, legyen mit mutogatnia majd, ha azzal akar felvágni, hogy ő már milyen régóta érdeklődik a téma iránt. Amint elkészült a kép, elkezdett esni az eső, úgyhogy hazafelé máshol már nem álltunk meg. Este P.-vel egyedül elautóztunk a házhoz közeli tengerpartra, csak hogy gyakoroljam a vezetést, de rá kellett jönnöm, hogy amíg lefulladok egy y-ozás közben, nem szabad autósok közé merészkednem. A kis fiaskó ellenére elmondhatjuk, hogy ez a napunk volt a legaktívabb, éljenéljen, szép volt, jó volt.

Kedden ismét szép időre ébredtünk, ezért a Renville Parkban kezdtünk, ami elvileg Oranmore legszebb látványossága, no most ehhez képest egy nyomorék tábla nincs ám kitéve, hogy arra menj, te marha, úgyhogy egy nőcitől kérdeztük meg, merre is facsarodjunk, akinek még volt képe azt mondani, menjünk erre meg erre, de szépen ki is van táblázva... A nő valószínűleg valami párhuzamos dimenzióban létezhetett, mert egyetlen jelzőtáblát nem láttunk és csak véletlen, hogy meglett a park... Rövid kutyázás után megkerestük a játszóteret, amit egy domboldalba építettek (nóóóórmális?), majd fél óra játék után hazaindultunk. Útközben beugrottunk a Lidl-be vásárolni, majd miután P. elaludt, főztem. Dél körül megebédeltünk és nekivágtunk a délutáni programnak, azaz elindultunk az N59-esen a tóhoz. (Lough Corrib) Úgy terveztük, hogy vagy a Bridgit's Gardenbe megyünk be vagy az Aughnanure kastélyba. Miután az előbbi közelebb volt, rá esett a választás.

Az alapból combos 7,25 euros belépő helyett csak 6 eurot fizettünk fejenként, mert már csak 1,5 óra volt zárásig. (Mondjuk ez is elég sok egy kertért, de mindegy.) Maga a kert nagyon meg volt csinálva, később meg is beszéltük, hogy az írek baromira értenek a csicsához. Adott volt ugyanis egy rét, pár dombocskával, egy kis tóval és olyan hangulatos látványosságot varázsoltak belőle, hogy bizony nem sokalltuk a 6 eurot a belépőért, mert nagyon jó buli volt végül, hogy bementünk. (Bővebben érdeklődőknek itt egy alapos bemutató.) A kert után, mivel P. már eléggé bólingolt (?), továbbautóztunk a tóig, hátha elalszik a kocsiban hazafelé. Magából a tóból sajnos nem sokat láttunk, mert esni kezdett az eső, de azt meg tudtuk állapítani, hogy teli van aprócska szigetekkel és nagyon barátságos kis figura. Hazafelé Galway-on keresztül dugóztunk (P. persze nem aludt el) és hogy este mit csináltunk, arra nem emlékszem.

Szerdán esőre ébredtünk. Délelőtt Loughrea-ba mentünk hát, ahol egy Fun Shack nevezetű beltéri játszóba tettük be P.-t. (Ingyen volt, 2 év alatt ugyanis ingyenesen engedték a játékot, ez baromi ritka az ilyen helyeken.) P. kicsit mászkált a labdás placcon, a labirintusban, majd elkezdett minduntalan az ajtóhoz rohangálni, hogy ő akkor most kimenne... No 'iszen. Hússzor cipeltük vissza játszani, ő hússzor tért vissza az ajtó istenséghez, úgyhogy nagyjából 40 perc után hazaindultunk, pedig mi AV-vel remekül somtuk egymásnak a labdákat, míg P. pár másodpercig épp azon volt, hogy átessen egy szivacs akadályon vagy épp egy cipzárral vagy tépőzárral bíbelődött (ilyenek voltak ugyanis a bébi résznél, hogy tanulják ezeket használni.) Mivel még mindig esett az eső, viszont kíváncsi voltam a tóra, elautóztunk addig és szomorkodtunk, hogy hűűű, de szép, de kiszállni nem tudunk csessze meg.

A délután imával telt, hogy süssön ki a nap, de hiába. Esett, esett, megállíthatatlanul. P. alvása után bementünk Galway-be egy Dunnesbe vásárolni ezt-azt, majd megálltunk Oramore-ban a City Limits-nél, hátha játszózik még egyet beltéren P., de nem, miután úgyis megint be volt pislantva (még mindig nem vettünk neki méretes pelust), végül hazamentünk, mert kicsi is és drága is volt a hely ráadásul. Este sütöttem egy banános sütit, ez volt a nap fénypontja.

Csütörtökön kissé jobb időre ébredtünk, bár a nap az égen nem nagyon jelent meg. Délelőtt ismét a Loughrea-i játszóban kezdtünk, mert szemerkélt az eső, P. persze ismét ki akart csörtetni. Mindegy, miután kaptam egy ingyenes kávét is (mert toddler reggel volt és nálunk véletlenül volt egy), azért kibékültem a helyzettel. Délelőtt megkockáztattuk Galway-t és milyen jól tettük, mert az ég ugyan borús volt, de nem esett. Miután beértünk a városba, először is benéztünk egy tourist info-ba. A dublini elbújhat mellette, igazán helyre kis központ volt, teli mindenféle prospektussal, tomboltam hát kicsit.) Mivel P. már elégedetlenkedett, a felkapott Galway térkép alapján elkezdtük felmérni a várost.

Tulajdonképp ezeket láttuk itt ni, pontosabban ezek előtt rohantunk el. (Na jó, a székesegyházba be is mentünk.) A kedvencem a Lynch ablak volt, az olyan hátborzongató illetve maga a Corrib folyó melletti loholás. Egész olyan volt, mint a régi szép időkben. Ráadásképp a főutcában kaptam egy kávét meg egy fánkot, AV meg egy scone-t, de azt tulajdonképp P. ette meg, mert addigra rettenetesen elkezdett hőzöngeni, hogy éhes. Galway belvárosa után a Galway Bay következett. A máskor valószínűleg megnyerő part meglehetősen szürke és szívtelen volt, mikor odaértünk. A kedvemet tovább rombolta, hogy P. ismét bepisilt, vagyis megint csurom hugymák volt és mi megint törhettük az agyunkat, hol tegyünk tisztába és nem fog-e megfázni, ha pisis nadrágban szaladgál a szélben és hidegben. Végül az Atlantaquarium mellett döntöttünk, ahová bemenni is izgi lett volna, de nem P.-vel. Egy gyors tisztába tétel után úgy döntöttünk, nem fog megfázni, felkerekedtünk hát és kivittük játszózni a közeli játszótérre. Jó fél órát játszott, majd mikor cseperegni kezdett az eső, visszaszálltunk a kocsiba és lecsorogtunk Spiddal-ig, csak úgy. A tenger ott is szürke volt és barátságtalan, úgyhogy ott visszafordultunk. Estére értünk haza (Galway-t átnevezhetnék Traffic Jam-re), hogy utána mihez kezdtünk, rejtély, arra emlékszem csak, hogy P. a szokásos esti tápszerét nem kérte, helyette egy fél banánt tudtam belediktálni vacsoraként...

Pénteken érdekesen indult a nap, esett. Miután játszózni már nem akartunk megint, a pelusnélküliséget pedig így egy hét után meguntuk, bementünk a Dunnesbe pelenkáért. Míg én vásároltam, a fiúk a felső szinten mozgolódtak, majd mikor kész lettem, felhívtam őket, hogy mizu. Ez azért izgi, mert miközben telefonáltunk, P. nekiindult a mozgólépcsőnek, AV meg fél kézzel visszahúzta és hallottam, hogy felsír. (Már P., nem AV.) Oké, volt már ilyen, összetalálkoztunk, P. viszont Nem Volt Jól. Folyton a bal kezét, csuklóját fogdosgatta illetve sírt, ha megfogtam neki. Megrettenve autóztunk haza, a kocsiban P. végig a jobb kezét használta csak, ha próbálta a balt is emelni, sírdogált mellé. Tisztára beijedtünk, hogy valami baja van, főleg, hogy hazaértünk és bármi ért a kezéhez, felsírt. Elaltattam, majd rettegve vártuk, hogy ébred. AV elugrott a boltba és egy patikába, tudnak-e valamit adni rándulásra (persze nem tudtak). 1 óra múlva P. felkelt - és láss csodát, a kézfájás elmúlt. Használta a kezeit, mint régen. Boldogan megebédeltünk hát, majd nekiindultunk a délutánnak. Kinéztem a Loughwell Farm Park-ot, mint jó úticélt, hiszen esett az eső és a leírás szerint vannak beltéri részek is, ráadásul 2 év alatt ingyenes, juhéj. A tájékoztatóban címként annyi szerepelt, hogy Moycullentől 5 km-re, de volt ott egy gps kód is. Miután az utóbbi egyszerűbbnek tűnt, bepötyögtük a koordinátákat és elindultunk. Útközben kissé furának tartottam, hogy én nem úgy mentem volna térkép alapján, mint ahogy a gps vezetett, de bíztunk benne, hogy tudja, mit csinál. Egy ideig. Aztán mikor már jó ideje egy egy sávos kis mellékúton nyomultunk a zuhogó esőben és ködben Connemara közepén, kezdett gyanússá válni, hogy a koordináták szarok. Bizonyossá akkor vált a dolog, mikor a megadott ponton lószar sem volt, csak csend és homály... Itt AV kicsit mérges lett, hogy miért mindig olyan helyet választunk, ahol nincs jól megadva a cím, én viszont láttam, hogy ez nem az az idő, mikor illik pörlekedni, úgyhogy csak gondolatban reagáltam neki, hogy ezzel az erővel külföldre kellett volna mennünk, hiszen Írországban sosincsenek jól megadva a címek... Mindegy. Egy írül beszélő háznál (ahol tudtak angolul is, de alapból írül beszéltek) megkérdeztük, mégis hol van a farm, erre kiderült, hogy közel, úgy 2-3 km-re, de felismerjük, mert ki van zászlózva. És valóban. 2-3 km múlva megtaláltuk a farmot, bementünk és... nem tudtunk mit csinálni. Az eső kinn ömlött, az állatok tehát kilőve. Volt egy Pajta, benne két óriási ugrálóvárral, ami okés is, de P. még kicsi hozzá. Neki volt ott egy kis házacska csúszdával egy 2 nm-nyi habtapin illetve egy kicsi ugrálóvár. No most azt még nem írtam, de P. irtózik az ugrálóváraktól... Betesszük és nyikorogva gurul ki, eszébe sem jut felállni vagy éppen ugrálni. Maradt a csúszda hát, mint opció, ami valljuk be, nem nyújt egész napos szórakozást egy olyan gyereknél, aki bekéredzkedik a hintába és ha olyanja van, egy előre-hátra után nyújtja a kezeit, hogy kivenni... Miután a Pajta nem nagyon kötötte hát le, átmentünk egy másik épületbe, ahol ún. didicar-ok voltak. Igen, így, didicar. Ezek egy jó öt percig le is foglalták P.-t, aminek nagyon örültünk, utána viszont indult volna ki. A didicar pálya mellett volt homok, amiben volt jó sok Happy Hopperz, így oda dobtam be játszani, hátha. Hát nem. Amint rátettem egy ilyen izére, már dőlt is le róla. Direkt. Tepert volna ki. A homoktól persze egy dőlés után úgy nézett ki, mint egy csövi gyerek, hiába ütögettem le róla, nem segített. Rövidesen megelégeltem a szenvedést, visszamentünk a Pajtába, hagytuk még kicsit a hifi előtt állni P.-t (az érdekelte), majd megetettem és indultunk haza. Jó egy órát töltöttünk kínkeservvel a farmon, pedig alapból tök jó lett volna az egész. Ha nincs az a k. eső. De volt. Hazafelé elmentünk újra Spiddalig, majd elbúcsúztunk a tájéktól. Este már pakoltunk, hiszen eltelt 6 nap a nyaralásból.

Szombaton reggel még pakoltunk kicsit, majd Athenry felé indultunk haza. Megkerestük a játszóteret és hintáztattuk, mászattuk P.-t. Sütött a nap, öröm és boldogság, ma jó idő lesz, gondoltuk.

Szerencsére a játszó a vár közelében volt, így azt is megnézhettük - kívülről. 11kor továbbindultunk és Birr-t céloztuk be, ami 70 km-re volt hazafelé. A választás azért esett Birr-re, mert a prospektuson egy bazi nagy teleszkópot láttunk és gondoltuk, az izgi lesz. Nagy nehézségek árán meg is találtuk a kastélyt (kulcsszavak: ír címek, gps, térkép) és fejenként 9 euróért be is mentünk. Miközben átrohantunk a kiállításon, láttuk, hogy esni kezdett (mi más?), mire kiértünk, addigra viszont elállt. A kastély kijáratánál P. talált pár játékot, azokkal elvolt, majd kocsiba dobtuk és elkezdtük felfedezni a terepet. (Menni nem akart - még.) A kocsit tolni már nem volt nyerő, mert az út apró kövekkel volt felszórva... (Nóóórmális?) Először a teleszkópot kerestük meg, ami nem volt más, mint egy bazi nagy cső és szevasz. Remek látványosság, én mondom. Továbbindultunk hát a kertben a kapott térkép alapján.

Átküzdöttük magunkat egy kishídon, kanyarogtunk ide-oda, a cél egy picnic terület volt, mert P. kezdett megéhezni, gondoltuk ott majd szépen eszik... (Mihez képest, mikor csütörtök óta alig-alig nyammogott, maximum banánt vagy joghurtot...) No mindenesetre megtaláltuk a padot, lerogytunk, elkezdtem etetni P.-t, de meglátta, hogy van egy Twix is nálunk, ezért éktelen visításba kezdett, hogy ő azt kéri. (Sosem evett csokit, talán csak a papír izgatta, az íz nem hiszem.) Az utolsó falat alma-banánpürét mint a Black Hole Sun-ba nyomatta ki a száján sírás közben, nem tudtam, röhögjek vagy sírjak... Fél üvegnél nem tudtam többet lenyomni a torkán, miután beborult elindultunk hát visszafelé, P. természetesen még mindig sírt. (Nem felejt.) Húsz lépés után az eső elkezdett szakadni, az út viszont egyre csúszósabb lett. AV átvette a babakocsi tolását, amiben P. továbbra is sírt, főleg, mert rátettük az esővédőt. Nekünk nem volt csak egy esernyőnk, ezért meglehetősen groteszk látványt nyújtattunk, amint futva tolunk egy üvöltő valamit, csúszkálunk és közben egy mini esernyő alá próbálunk behúzódni ketten... Most ez így leírva vicces, megélve borzalom, egy idő után feladtam, hogy le vannak ezek tojva, elegem van, de eddigre az eső elállt és kisütött a nap. Mivel itt már közel volt a cél, a kijárat, kivettük P.-t a babakocsiból és engedtük, hogy szabadon járjon. Letargiában vonultunk ki a kastélyból és indultunk a kocsi keresésére. Útközben beugrottunk venni valami kaját, miután 4 óra volt és egész nap semmit sem ettünk (a Twix-szel ugye nem akartuk borzolni a kedélyeket). Hazafelé P. hálistennek elaludt, én pedig egy júniusi Nők Lapjával töltöttem az időt. Otthon úgy éreztük, megérdemlünk egy Chicken Royale-t, így hazafelé vettünk két menüt, amit hogy-hogy nem tökéletes nyugalomban fogyasztottunk el, mert P. az etetőszékben ült és krumplizott, mi meg ettük a szendvicseket.

All in all, jó kis nyaralás volt, teli élményekkel, bénázásokkal, idegeskedéssel, esővel. Jövőre velünk ugyanitt Írország legkevésbé csapadékos megyéjében.

Bejelöltem fb-n, hogy tetszik az Időkép, mert bírom, hogy van rajta 30 napos előrejelzés (nem mintha megbízható lenne, de jó kis feature és az akarat a fontos), erre időről-időre (ha-ha, micsoda megfogalmazás) felkerül valami olyasmi a falamra, hogy húúú, jön, a, vihar, jaj, jaj, Noé hol vagy. Ez még csak hagyján, bár azért valljuk be, van valami perverz ebben az állandó világvége jelentésben, de az állapotjelzésekhez írt kommentek, no azok a nem semmik... "Karakószörcsökön már esik." / "Látom én is, már itt a felleg." / "Remélem holnap reggelre eláll."

Beszarás komolyan. Az előbb már majdnem kiikszeltem, hogy nem akarok több időkép jelentést, de nem. Ez végülis baromi vicces, az a komment jut róla eszembe, mikor az egyik indexes hír alá, hogy valakit elütött a vonat, valaki beírta, hogy "Részvétem, mindig a jók mennek el."...

Szóval időkép maradhat.

• Tegnap megmostuk P. haját, úgyhogy mikor éjjel benéztem hozzá 4 felé, alig bírtam visszafojtani a röhögést, mert a pihepuha, tiszta haját úgy elaludta, hogy az egész kiságy egy merő fejnek látszott a félhomályban.
• Ma a földszinttől az ötödikig a liftben megtanítottam neki, hogy integessen és mondja, hogy hi, mert tök ciki, hogy mindenki két évesnek nézi és elcsodálkoznak, hogy hogyhogy nem beszél még (ráadásul angolul). Most ha elégszer mondom kézlengetve, hogy hááááj, akkor ő is rázza a mindkét kezét és valami hááááááááááá-t hörög vészjóslóan. Mondjuk lehet egyszerűbb lenne tudatosítani, hogy P. nem egy két éves kislány, hanem egy 15 hónapos fiú. (Persze az előző paragrafus fényében ez kissé mégis nehezebb lesz, mint kéne...)

Még ez az iskolás felütés... No sebaj, következzen egy hasonlóképp ormótlan bejegyzés az elmúlt egy hetünkről:

Szombaton P. szokásától eltérően 8 után ébredt, így kényelmesen megreggeliztünk, bepakoltunk még ezt-azt (páncélököl, hidegvágó) és zuhogó (nem csepergő, szemerkélő, hanem bugyborékoló, ömlő) esőben nekivágtunk Clarinbridge-nek, a híres (?) oyster fesztivál (muhaha) városának. P. egészen D. külvárosáig csak pislogott, mint hal a szatyorban, mi pedig élveztük a csendet, pontosabban az eső kopogását az autó tetején. Jó 20 perc, pár km és több mm-nyi eső után kezdett csak el elégedetlenkedni, amire egész jól reagáltunk: szórakoztattuk (különösen nagy sikert aratott az Itthon van a kiskutya? című klasszikus poén, amit még jóanyámtól lestem el). P. útközben megevett egy joghurtot is (itt jegyzem meg, hogy gőzöm sincs, minek vannak petite danonok meg ilyesmik... néha kezdek parázni, hogy nem szabadna egy normál joghurtot bevágnia egy 14 hónaposnak, de mindig elfelejtek utána olvasni... szóval aki tudja, mondja már meg légyszi, hogy ártok-e vele, ha rendes, 125 ml-es joghurttal etetek egy babát? ha nem, akkor arra kérek választ, hogy mi a létjogosultsága egy pár ml-es babajoghurtnak, ami a meglévő fogai negyedére sem elég?), majd újabb pár perc csend következett, ami után viszont teljes gőzre kapcsolt és semmi sem nyugtatta meg. Tört-zúzott maga körül (= ledobott mindent mérgesen, bármit adtam neki), a csitítgatásra nem reagált, úgyhogy mit volt mit tenni, mondtam a zuramnak, hogy húzza le az ablakot, hűtsük le kicsit a kedélyét, mire 2 perc nem telt el és lebiggyedt a szája, elaludt. Hm. (Ezt még egyszer el tudtuk játszani a nyaralás alatt, fura.) Úgy 3 körül értünk oda a szállásra, ebbe a szép nagy házba. Az eső persze még mindig esett, igaz, már csak szemerkélősen. Hiába no, nyaraláshelyszínt választani tudni kell, a nyugati országrész még ír szemmel is brutál csapadékos. No sebaj, szeretjük a kihívásokat, ez nyilvánvaló volt eddig is. Miután behordtuk a cuccokat és felmértük a terepet, AV elment egy autószerelőhöz, aminek a szervizét odafelé láttuk (útközben valami fura hangot hallott hátulról, ezért biztos, ami biztos meg akarta nézetni), majd 5 perc múlva visszatért, hogy fél 5re vihetjük a kocsit. Kipakoltunk, megetettem P.-t, majd miután próbáltuk memorizálni, mi hol van, elautóztunk a szervizbe. Ekkor már nem esett, úgyhogy úgy terveztük, hogy míg AV szereltet, mi bevásárolunk a Centrában. Hát... Mi tervezünk, P. végez. Amint átléptük a Centra ajtaját, éktelen ricsajozásba kezdett. Ki szeretett volna szállni a kocsiból, viszont ha kiszedtem volna, elinalt volna, ami ismeretlen boltban cink. Toltam hát magabiztosan, hátha abbahagyja egyszer, de nem, üvöltött, mint a sakál. (Kivenni és kézben vinni sem volt opció, mert nincs nyolc kezem, nem tudtam volna őt vinni, tolni a kocsit és vásárolni, mert ha nem akar karban lenni, vergődik, mint egy ponty... Miután ismerem, tudtam, hogy ez olyan szitu, hogy egy másodpercig sem maradna meg nálam, maradt hát a csendháborítás.) A csodás bemutatkozásunk ott csúcsosodott ki, hogy rájöttem, hogy egy fillérem sincs, az egyetlen kártyánk pedig AV-nél maradt... Adva volt hát egy áruval telipakolt babakocsi, egy extázisban üvöltő gyerek és egy kissé ideges én, aki kétségbeesetten telefonáltam felmentésért. Szépen induló nyaralás éljen. AV szerencsére még nem jutott sorra, átugrott hát a kártyával és kirobogott P.-vel, míg én fizettem. Piha. Kinn P. lenyugodott, így míg AV visszament a szervizbe, mi körbejártuk a falut. Bementünk egy növénykereskedésbe (ha-ha), mert az tűnt a legizgibbnek, elmentünk a falu végébe meg vissza (10 perc), majd mikor P. újra rázendített, hazatoltam. AV hamarosan megérkezett és hozott pizza vacsorát, amivel kissé feloldotta a jeges hangulatomat. Érdekes módon P. hagyott minket enni, szóval minden jó, ha jó a vége. Este a fiúk még játszóztak kicsit a kertben lévő csúszdán, majd nyugovóra tértünk.

Vasárnap délelőtt kiautóztunk a tengerpartra. Hogy a legközelebbire-e, azt nem tudom, mert sajnos az írek térképkészítés területén is hozzák a megszokott formájukat: baromi lezserek. Magyarul a hajtogatós és a gps-es térkép is mutat valamit, ami hasonlít a valósághoz, de természetesen egyik sem abszolút mása a való világnak... Ez később okozott még bonyodalmakat, de erről majd. Szóval sziklás, iszapos tengerpart, kis szigetek a távolban, csepegő eső, gumicsizmában tébláboló P., megfagyó én, romantika.

Jó fél órás tengerpartozás után hazamentünk, lefektettük P.-t, főztem, ebédeltünk, P. felébredt, majd nekiindultunk a Burrennek. A térképen x helyen jelölték a Burren National Park-ot, y helyen a Burren Visitor Centre-t. Útközben végig vitatkoztunk, hová menjünk, melyik Az Igazi Burren. Kisebb ide-oda kanyargás után az előbbi mellett döntöttünk, mert az közelebb volt. AV végig olyan kellemes kérdéseket tett fel, hogy de hová megyünk, mi lesz ott, stb stb stb. Én kezdtem berágni, hogy bakker, soha nem voltam én sem a közelben sem, honnan szopjam ki, mit keresünk, mi lesz ott, stb stb. (Az egyetlen szerencse, hogy P. megszeppenve ült a kocsiban, sírni is elfelejtett, míg évődtünk.) Egy idő után feloldódott a feszültség, amit az ismeretlen miatt éreztünk, ekkor született a klasszikus óóó, ez még nem az igazi, ez csak valaki burrenje mondás... Jó fél óra autózás után aztán megérkeztünk a Nemzeti Park közepéhez, ahol kiszálltunk és csodáltuk a holdbéli tájat. P. menni persze nem tudott a Burrenen, mert a mészkősziklák között óriási gryke-ok voltak, azaz likak, úgyhogy bármilyen stabilan is megy, ezek kifogtak (volna) rajta...

Ettől függetlenül jól elvoltunk, egészen addig, amíg arcra nem esett az autóúton, ahol hagytuk végre rohangálni, mert tök egyenletes volt és egy szál autó sem jött... Szokásához híven az orráról jött le a bőr illetve az okos homlokát verte lilára. Miután kisírta magát, a kocsi hátuljánál is megbotlott és beletenyerelt valami tüskésbe, úgyhogy mindkét tenyerén felszakadt a bőr, hiába no, esni tudni kell. Vigaszképp tekergethette a kormányt kicsit, majd indultunk tovább. A következő állomásunk a szintén gyerekbarát Kilmacduagh Monastic Site volt, na ezt már tényleg élvezte P., boldogan szaladt ide-oda a sírok között, benézett a lepukkant templomba is, ilyesmik.

Hazafelé beugrottunk a Coole Parkba, sajna csöpögött az eső, így beültünk P.-t etetni meg teázni és sütizni a tearoomba. Mire végezünk, már tisztességesen ömlött az eső, kimenni nem tudtunk hát. A tearoom mellett találtunk viszont egy istállót, ahol P. elszaladgálhatott magában. Az istálló végénél volt egy lépcső is, amin P. természetesen felküzdötte magát és nagy örömömre egy kiállításon találtuk magunkat. (Tisztára Jamie és a csodalámpa volt.) Volt ott egy rakás kitömött állat, egy nagy hattyú, mókusok, rókák, borzok, jó volt, na, P. jókat röhögött rajtuk, kárörvendő, mint az anyja. A színes-szagos kiállításból megtudtuk, hogy anno egy Lady Gregory nevű nő lakott itt, aki az Abbey színház társalapítója volt, akihez mindenféle irodalmi szempontból jelentős ipse járt barátkozni. Nagy fájdalmamra nem láttuk, pedig a parkban állítólag van egy aláírásos fa is, amibe ezek a nagy írók-költők belevésték a nevüket vagy legalábbis a monogramjukat. A tárlat izgalmas volt: a kitömött állatokon kívül volt berendezett gyerekszoba, kiállított tárgyak tömkelege, rövid videóismertetők. Sajnos P. izgágasága miatt a negyedét nem láttuk annak, amit lehetett volna, de így is elégedett voltam, annak a kicsinek is kell örülni, amire jutott idő. Miután elállt az eső, kimerészkedtünk a kocsiig, sétálni viszont nem sétáltunk, mert minden nedves volt. Hazafelé P. elbóbiskolt, így bementünk egy Dunnes-be Galway-ben, de amint leállt a motor, felébredt, hát ilyen ő. (Miután csak bugyipelenkát hoztunk neki, szereztünk végre normális pelust is, azaz csak hittük, hogy normálisat, mert sikerült 5-ös Huggies-t venni és bár úgy rémlik, Pampers-ből is használtunk már 5-öset és nem volt vele gond (pedig 4+-os a drága), hát az 5-ös Huggies még durván nagy rá, konkrétan a háta közepétől a hasa közepéig ér, a ragasztófüleket pedig egymásra kell hajtani, hogy tartsanak valamit... Ennek a későbbiekben lesz még jelentősége, azért írtam le ilyen részletesen.) Este a fiúk hintáztak meg csúszdáztak, én meg sütöttem egy almás crumble-t.

Tök romantikus volt a süti összeállítása közben kinézni a konyha ablakán a kertbe, kicsit meg is kívántam a vidéki életet, de csak kicsit, a lelkem mélyén ugyanis tudom, hogy nem bírnánk ki az elszigeteltséget... 10 körül feküdtünk és bár P. 3kor és 6kor is felébredt, összességében 8 körül kezdtük a hétfői napot.

Folyt. köv.

Tudom, hogy mindenki "különlegesnek" látja a saját gyerekét, de nap mint nap meggyőződöm róla, hogy vannak a többiek és van P.

• Csak a tegnap. Egy gyerek a hintában elaludt. Magától. Ülve. A hintában. Az anyja áttette a babakocsiba és folytatta az alvást. Nem riadt fel majd maradt ébren még vagy 5-6 órát, simán továbbaludt. Miután mondom még egyszer a hintában elaludt.
• Egy másik P. korabeli vagy 5 percen át teljes nyugalomban ült a babakocsiban, nézve maga elé, míg az anyja üveges bébiételeket válogatott neki. Nem sikítozott, ficergett, tekergett, sírt, ült. Kussban.
• A harmadik a vállfákkal játszott a boltban, majd mikor az apja ezt észrevette és hátrébb húzta, egy szó nélkül hátradőlt és ja, ha nem érem el, nem is izgi tekintettel elkezdte piszkálgatni a ruháját. Nem hisztizett, hogy cseszd ki, toljál vissza, nem sikoltozott, ficergett, tekergett, sírt, játszogatott. Kussban.
• A negyedik, a sikoltozó P. mellett teljes lelki nyugalommal aludt tovább. Egyszerűen nem ébredt fel. Nem riadt fel majd maradt ébren még vagy 5-6 órát, simán továbbaludt.
• Az ötödik nyugodtan ült a babakocsiban, míg az anyja telefonált. Nem kapkodott ezerrel a mobil után, nem sikoltozott, ficergett, tekergett, sírt, ült. Kussban.

És ez csak ami most kapásból eszembe jut. Ja nem, még egy. A csúcs. Mikor a Herbert parkban voltunk, kijött egy anyuka, leterített egy pokrócot, rátette a kislányát (olyan 10-11 hónapos forma volt), ő pedig lefeküdt mellé és elkezdett rejtvényt fejteni! No nézzük, nálunk mi csúszott volna félre:

• alapból nem maradt volna meg a szőnyegen, rég eliszkolt volna a szélrózsa minden irányába
• nem tudtam volna melléfeküdni, mert azonnal a fejemre mászott volna
• nem tudtam volna rejtvényt fejteni, mert miután kitépi az újságot a kezemből és szétszaggatja, a tollat saját birtokának tekinti és ki nem engedi a kezéből órákon át

Hát így. Most őszintén, az ír gyerekek ilyen málészájúak vagy csak én reagálom túl ezt a hiperaktivitás dolgot? P. a normális mozgásigényű gyerek és ezek a lassúak, mert akkor csöndben tűrök tovább vagy tényleg kicsit zsizsegősre sikerült ez a fiú?

... P. miért alszik el olyan piszok nehezen. Nem csukja be a szemét, ha álmos. Ha félálomban van, szinte erőnek erejével tartja nyitva a szemeit és ha ilyenkor meglát valami izgit, vége, felébred. Emellett nem csak a szemlehunyással van baj, túlmozgásos is, hiába álmos ugyanis, a lába mindig kalapál és a fejét is forgatja és ezek teljesen felébresztik egy idő után. Mikor nyugszik már le egy kicsit?

A tegnapi nap mindenesetre a keddi katasztrofális tükrében egész jó volt (már hozzánk képest).

Először is, megjött a kártya. Aztán délelőtt ugyan ötven valahány percen át ringattam P.-t, mert az istennek nem akart elaludni (de játszani sem szeretett volna, így mindig felkéredzkedett, de csak nyitott szemmel pihent a vállamon, miközben rólam patakokban folyt a víz (a lakásban a tetőablakoknak hála olyan 27-28 fok van, ha egy kicsit is süt a nap) és már hánytam a Tengerparti házban című számtól, amit dúdolgattam neki... mindegy, mindenki mondja, milyen fitt vagyok, no vajon miért?), szóval délelőtt ugyan kicsit mérgelődtem, de aztán ebéd után (már hogy ő ebédelt, én nem, így ki tudtam védeni egy sikoltozásos mizériát) azonnal eltűztünk gyalog (!) a St. Stephen's Green-i játszóra (fél óra kemény gyaloglás, no hogy is van ez a fittség?).

A nap nagyon szépen sütött, P. hintázott (szeretem, ha hintázik, mert addig sem akar belemászni a csúszdaszörnyekbe) és egész nyugisan töltöttük az időt. Időnként ugyan kikéredzkedett, kiszaladt a zöldbe, megölelgetett pár fát, evett egy kis kekszet, ivott rá vizet, piszkálta egy kicsit a telefonomat, levette a cipőt meg a zokniját, mezítláb is kipróbálta magát (bazi meleg volt, tényleg), de mindig vissza-vissza tért a játszóra és hintázott egy kicsit vagy nézte a többieket. (Majd újra ki, majd újra be, majd újra ki, majd újra be vagy százszor, ez van.) A probléma csak akkor kezdődött, mikor meglátott egy trike-ot. Imádja a trike-okat. Belemászni nem tud, ezért sikít. Miután a trike viszont másé, az is sikít, hogy mit nyúlkál valaki az ő kis  birtokához... Fogtam hát P.-t, felemeltem, ő erre kifeszítette magát íjba és visítani kezdett, mert nem hülye, tudja, hogy ilyenkor otthagyjuk a cuccost. Kiszaladtam vele a játszóról vagy 100 méterre a trike-tól, adtam neki kekszet, de azt eldobta és mint a nyíl (mit neki szembejövő térdek), visszaügetett és újra elkezdte rángatni a kívánt zsákmányt. Ekkor már kezdett cikivé válni a történet, újra felnyaláboltam hát és a fenti jelenetet megismételve (kifeszít, íj, sikít) kiszaladtam vele, de ezúttal becsatoltam a kocsiba és elhúztunk a helyszínről. Egy ideig még méltatlankodott, de aztán beletörődött a sorsába. A következő állomásunk a Dunnes volt, vettem ezt-azt (közben kicsit sikoltozott, de a vajas kenyér katonák beváltak ezúttal), majd jutalmul egy üveg banános-mangós kaját is kapott. (Igen, ő már ebédelt, uzsonnázott, én még mindig zéró kaja.) Hazafelé dartoztunk, amit általában jól tűr (hja, egy megálló, 2 perc kb, igaz, sokszor 10 percet is várni kell, hogy jöjjön, de ezúttal azonnal jött, szóval tényleg nem volt gond), majd jött AV és én visszamentem a központba vásárolni a nyaraláshoz.

Szereztem hosszú ujjas pólókat, kapucnis mackófelsőt, tapadókorongos zoknikat és magamnak egy farmert meg egy kék pulcsit. Beültem a Mekibe, ettem egy McChicken menüt (este 6kor ebédelés oké), majd visszafelé a Lidl-be is beugrottam, ahol kiderült, hogy ezzel az új kártyával sem lehet fizetni. (Alapból utálom a Lidl-t, mert koszos, az aljanép jár oda (mi csak wc papírt, mazsit és uborkát veszünk ott havi egyszer), nem adnak cash-back-et és az üzletek gettó helyeken vannak (én most ugye a Moore street-i-ben voltam, halszag, kínaiak, fekete hajfonók, kifőzdék stb), de azért mindennek van határa.) Nagy mérgesen kerestem hát egy automatát, végigálltam a sort (ebben a városban mindig, mindenhol sor van a pénzautomaták előtt), majd vééééééégre megvettem a régóta óhajtott egy havi rötyi papír és mazsola adagunkat.

8-ra értem haza, a fiúk addig játszóztak (ez nagyon megy nekik), majd Anyuék telefon, fürdés, vacsi és vége is a napnak. Összességében most egész jó. P. csak egyszer visongott feltűnően (hülye trike), a Dunnesben egész rendes volt, meg a játszón is jól elvolt; nagyjából mindent sikerült megvennem a nyaraláshoz és az idő is meleg. No tessék, tudunk mi.

Az úgy megvan, hogy "Vers mindegy kinek" és a "Hét műtrágya"?

Alig várom, hogy P. is ilyen óriási poénokkal szórakoztasson.*

* Egyelőre a nem verbális viccek a kedvencei, pl az, hogy beszalad a budiba, letép egy darabka wc papírt és vigyorogva dörzsöli vele a fenekét. Bakker, egyszer lát valamit véletlenül és leutánozza. Egy borg ez a gyerek.

Amellett, hogy P.-t folyton lánynak nézik, a másik amitől a falnak megyek, hogy milyen nagy.

Kivétel nélkül mindenki sápítozik, bámul, les, csodálkozik, hülyének néz, mikor mondom, hogy 14 hónapos, mert úgy 20-22 hónaposnak saccolják.

80-82 centi, 11,5 kg nagyjából, most őszintén, ez olyan baromi nagy? Szerintem pont méretes gyerek, teljesen okés, nem óriás, törpe meg sosem volt.

(Mondjuk mozgásilag tényleg brutál, hihetetlenül stabilan jár már vagy 2 hónapja és nem "dobálja" úgy a lábát, mint az itteni kölkök többsége. Az előbb youtube-on is rákerestem 14 hónaposokról szóló videókra és ott is mindenkit kenterbe ver járásban. (Az első úgy 5-6 találatot néztem meg.) Szóval oké, sikítozik meg hisztis, de járni, no azt tud!)

Hétfőn ismét egyedül Pesten jártam. A Kálvinon vettem két sapit P.-nek (2800 ft volt a 2, én se vagyok normális), majd a bookline-ban megvettem a Mese bűvölete című könyvet. Ekkor hívott Sz., hogy jönnének P. látogatóba a kis B.-vel, aki 6 nappal fiatalabb P.-nél. No remek. Megbeszéltük, hogy találkozunk a Westendben, hazavisznek és a fiúk spannolnak, hurrá. A Westendig minden bioboltba benéztem, mert natrium perkarbonatot akartam venni, de mondanom sem kell, bulátán élő áhítatos pofákon kívül semmit nem találtam. Még csak nem is hallottak a cuccról. (Itt jegyezném meg, hogy otthon nem tudom, miért divat úgy nézni a vásárlóra, mint egy idiótára, ha az olyan dolgot akar venni, amiről az eladó a saját tudatlansága miatt még nem hallott, de mindegy, Magyarország fika off...) Mivel Sz.-ék késtek, a Burgerben vettem egy jeges kávét aranyáron, majd gondoltam, szerzek mellé valami ehetőt is, de nagyjából 100 forintom maradt kápében, úgyhogy egy száraz magos zsömlén kívül semmi jóhoz nem juthattam (kártyával ugye nem lehet fizetni a pékségekben). Besétáltam a Westendbe végül, találkoztam Sz.-ékkel, de mivel B. épp aludni készült, úgy gondolták, mégsem jönnek velem haza, majd ősszel találkozunk négyesben is... Felültem hát a vonatra és indultam haza, de ekkor AV hívott, aki meglepődve konstatálta, hogy még csak 2 óra, én meg megyek máris haza... Mivel épp Zuglóban jártunk, lepattantam hát a vonatról, felültem a drága hetes buszra és egészen a Móriczig buszoztam (ez a hetes kör nem maradhatott ki!). A Móriczról szokás szerint a 4-6-ossal jutottam vissza a pályaudvarra, majd ekkor már végképp hazamentem. Este Tescoztunk, aminek kapcsán Apu megjegyezte, hogy egy ördögfajzat P., no persze, ő is rájött, hogy nem arra megy, amerre mi akarjuk, plusz olyan sebesen szedi a rossz irányba a lábait, hogy öröm nézni...

Kedden délelőtt újra Pesten jártam, mert a két sapi persze kicsi lett. (50-es sapkát hord az Úr, beszarás.) A vonatúton hazafelé semmi izgalmas nem történt, csak annyi, hogy egy bácsi odajött az 50 fokban, hogy húzzam már fel az ablakot legyek szíves, mert épp most ondoláltatott... Hm. Délután, mikor hazaértem, elmentünk a ceglédi fürdőbe. Ezúttal kicsit jobb idő volt, mint múltkor, P. már kinn is fürödhetett, igaz, meleg azért nem volt, de azértis strandoltunk. P. megint csak élvezte a vizet, egyszer teljesen el is merült, de időben kikaptam és pár prüszkölésen kívül semmi jelét nem mutatta, hogy bármi is történt.

Szerdán délelőtt szereztem P.-nek egy lasztit, majd a Rossmannban még vettem ezt-azt a hazautazás előtt. Dél körül elvittük P.-t a gyerekorvoshoz egy általános szervizre, kiderült, hogy minden jó, minden szép vele, majd míg Anyu sétáltatta őkelmét a füvön, én usziban jártam. (Ekkor már meglehetősen meleg volt, hiába no, másnap utaztunk haza...) Délután jött MD P. nézőbe, volt móka, kacagás. 6 után kimentünk még egyszer a Katica játszóházba is, P. még egyszer kijátszhatta magát a kis vasalójával...

Csütörtökön délelőtt fodrásznál jártam, hazafelé beugrottam a Sparba, mert abban a hitben éltem, hogy a Sparos bio kölesgolyó nem sózott... (Nem volt ráírva, ami a többire igen, hogy enyhén sózott...) Hát tévedtem, ez is sózott, csak az összetevők között van ott a só, a címkén nincs. Anyádat. Hazaérve - ekkor már tombolt a kánikula - Anyuék kivitték P.-t fürdeni a homokozója másik felében, én pedig megkezdtem a bepakolást. Úgy 4-re kész is lettem mindennel, indulhattunk hát a reptérre, vége egy kalandnak mondtam P.-nek akkor.

Az álomszerű hazaútról már írtam, tetszett, sok ilyet még...

Összefoglalásképp elmondhatom, hogy jó kis két hetet töltöttünk P.-vel otthon, ő is, én is élveztük a nagyszülői melegséget és támogatást, és bár az idő lehetett volna egy kicsit kegyesebb, végül is nem bánom, hogy nem volt 30-35 fok, mert akkor nem tudtunk volna ennyi helyen járni, ülhettünk volna végig a meleg házban otthon.

Ennyit hát a meleg nyárról, jövőre veled ugyanott...

Az ILAC bevásárlóközpontban van kápolna, ahol rendesen lehet imádkozni meg gyertyákat gyújtani, gyónni meg keresztet vetni... Egy bevásárlóközpontban. Kápolna. A lift meg a suhogós kisvonat mellett, egy lépcső tövében.

Szóval a Marian College swimming pooljában jártam, pontosan 15 perc gyalogútra az otthonunktól.

Hátrányai:

• Lepusztult, otthon az ÁNTSZ már tuti rég bezáratta volna, málló falak, megszürkült mész a plafonon, esztétikai hányinger
• Baromi meleg a vize és az épületben is fűtenek, így konkrétan szétrohadtam
• Nem feszített víztükrű, így hullámzik, mint a háborodás

Előnyei:

• Csak €5 a belépő, nem kell havi bérletet venni
• Közel van
• 20 méteres a medence és 1 méterről 2,6 méterig mélyül
• Kevesen voltak (4en voltunk a medencében)
• Van 1 euróval működő széf, nem kell külön lakatot vinni, ha be akarjuk tenni a táskánkat a szekrénykébe

Összességében egy ilyen nap után kész felüdülés volt a hely, örültem, hogy 45 percen keresztül csak lubickoltam, egyedül. Ha lehet, mennék még...

Képek később.

Az úgy volt, hogy tegnap reggel AV elég nehezen indult el, mert nem találta a pénztárcáját. Biztattam, menjen csak be, tuti ott hagyta valahol, volt már ilyen. 10 perc múlva hívott, hogy nem, nincs meg a cucc. Itthon átkutattam mindent, benéztem az ágy alá, a tv és a kanapék mögé, az összes fiókot végigkutattam, hátha valaki berejtette oda, de semmi. Még AV is hazaugrott, körbenézett és savanyú fejjel konstatálta, hogy tényleg nincs itt. (Én szóltam...) Visszament hát a munkahelyére, szólt a biztonságiaknak, hogy nézzék vissza kamerán (!) hátha kiderül valami, letiltotta a bankkártyákat és felhívta a nagykövetséget, hogy ilyenkor mi van. Elsősorban a jogsi miatt aggódtunk, mert szombaton ugye nyaralás, mi az isten lesz így. A nagykövetség közölte, hogy 3-4 hét (!) mire kiállítják az ideiglenes jogsit, hiába intéződik a dolog elektronikusan. No comment. Már ott tartottam, hogy kezdtem magamnak megmagyarázni, hogy tudok én vezetni, jól, majd maximum AV tervezi meg a programokat, ő főz, én meg majd családfőként vezetek, jó muri lesz, úri, mikor írt AV csupa caps lockkal, hogy MEGTALÁLTÁK. Óriási kő gördült le a szívemről, mégsem kell vezetnem, piha, a nagykövetség bekaphatja, megúsztunk mindent, juhéj.

Délután bedartoztunk P.-vel a központba, vásárolni a nyaraláshoz. No ezt nem kellett volna. A Dunnesben kezdtünk, ahol eleve felcsesztem magam azon, hogy mindenhol ott virít a reductions felirat, de bazmeg csak lány ruhákat lehet kapni. Nem vagyok szexista, simán adok P.-re piros cuccokat, de azért rózsaszín / lila / virágos blúzocskákban mégsem járatnám. Oké, nézzük akkor a teljes árú ruhákat... A cél egy esőkabát, egy cipzáras, vastagabb kapucnis felső, egy hosszú ujjas póló és pár tapadótalpas zokni lett volna... Esőkabát nincs, cipzáras felső egy típus a méretében (világoskék-fehér csíkos, hagy koszolódjon egy perc használat után), hosszú ujjas póló szintén egy típus a méretében, ebből foggal körömmel megragadtam egy 18-24-eset, tapadókorongos zokni szintén nincsen, úgyhogy fogtam egy simát és kerestem egy pénztárat. Na most ha látott valaki hosszú sort, ez az volt. Kígyózott, tömörödött, borzasztó volt. Tudtam, hogy van még egy pénztár, átsiettem hát oda, ami természetesen zárva volt. Naak*rvaanyátok felkiáltással (úgysem értik) kirobogtam a boltból, mert eddigre P. már úgy 10 perce denevérhangon visított. Átkerekeztünk a másik Dunnesbe, lelifteztünk az élelmiszerbolthoz. (Továbbra is rohadjon le a lába annak, aki épkézláb volta ellenére liftezik a mozgólépcsőzés helyett, így ugyanis kb 5 percet vártunk a liftre.) A boltban összekapkodtam, amit láttam (P. persze visít továbbra is), majd villámsebesen visszalifteztünk, hogy ott szabadon engedjem P.-t, hátha ezért folyik a parasztgyalázat. A kocsiból kikerülve, P. ezerrel odarohant a mozgólépcsőhöz, majd mikor elhúztam, éktelen hisztibe kezdett. Meglátta a bizsus oszlopokat, odacsörtetett, de így mindenen és mindenkin át, ilyenkor se lát se hall, simán nekirohan bárki térdének, majd elkezdte széttépegetni a láncokat. No itt elégeltem meg a bulit, vállra kaptam és a kocsit tolva kiszaladtam az üzletből a pláza közepére. Ott nyertem két perc nyugit, mert volt ilyen pénzes biszbasz, ilyen halássz ki egy játékot egy euróért és az ajándékkiadó bájosan nyílt-csukódott. Két perc nem telt el, P. észrevette, hogy a pláza közepén kisvonat robog. (!) Nosza, bevetette magát a tömegbe, odaloholt és a sorban állókat széthessentve odaállt a vonathoz, hogy ő most akkor beszállna. A bácsi szólt, hogy még kicsi, mondom, jó, hogy mondja, nincs az az isten, hogy ő a 3 perces menetet kibírná a vonatban ülve, felkaptam hát és elügettem messzire. (Közben persze sikítás, mi más.) Ekkor már szomjan pusztultam az izgalomtól, (sírás közepette) vettem egy Sprite-ot, magamban pedig káromkodtam, mint egy kocsis, hogy nem hiszem el, hogy ezzel a gyerekkel nem lehet semmit csinálni. Kerestem egy padot, tépegettem neki katonákat az előre elkészített vajas kenyérből, de 5 falat után már csak ledobta őket a földre. Mivel a fő célom a Lidl volt (csak ott van jó uborka / mazsola / wc papír), kicsit meginogtam, bevállaljam-e még azt is (csöppet untam az egy órája tartó sírást), de végül úgy döntöttem, megyek és vásárolok, ha végre itt vagyunk. Összeszedtem hát a cuccokat, beálltam a kígyózó sorok egyikébe (hétköznap 3kor mégis ki a jó isten ér rá vásárolni rajtunk kívül?), majd mikor fizetésre került sor, a nő közölte, hogy neeem, ezt a kártyát (CIB) ők nem fogadják el... (Az itteni kártyákat AV ugye reggel letiltatta, készpénzem pedig sosincs.) Még tettem pár halvány próbálkozást, hogy de hát a Dunnesben fél órája tudtam vele fizetni, de éreztem, ez már veszett fejsze nyele... És itt elszakadt valami, megint. A pénztárnál még nem, de az úton hazafelé bizony már keményen hüppögtem. Mert nem elég, hogy kifogtunk egy ilyen folyton elégedetlenkedő kis mitugrászt, akivel 14 hónaposan sem lehet normálisan bevásárolni / enni / bármit csinálni, még az élet is kib*szik velem folyton újabb és újabb szart öntve a nyakamba. (Oké, utólag látom, lehetne rosszabb is, pl ha két gyerekem lenne, de akkor is, nekem ez sok, elegem van, unom a folytonos rohanást és sírást, baromira unom.)

Itthon aztán olyan szar kedvem volt, hogy bár kettőnknek összesen volt 19 eurónk kápéban, miután P. felkelt az esti alvásából, elsétáltam egy usziba és 5 eurót nem átallottam belépőre költeni. (Leszarom bazmeg, maradt 14.) Hazafelé 3,5 euróért vettem tejet meg kenyeret, most tehát 10 eurónk van egészen addig, amíg nem küldik ki az új bankkártyákat... Remélem sietnek...

Az első hétrűl

Hétfőn egyedül bementem Pestre ügyintézni, P.-re Anyu vigyázott. Az Oktogonon kértem új PIN kódot a bankkártyámhoz, majd leföldalattiztam a Városligetig. Ott járkáltam egy kicsit a tónál (amin valamiféle műalkotások lebegnek), majd miután körbemászkáltam a Hősök terét, elmentem a végállomásra, a Vörösmarty térre. A Duna parton végigsétáltam, megcsodáltam a Várat a túlsó parton, majd benéztem a Zaraba meg a New Yorker-be elszörnyedni az árakon. A Ferencieken ettem valami főzeléket, majd elhetesbuszoztam a Móriczig, ahol NEM lehet jegyet venni a 4-6-os villamos közelében sehol. (Az automatákra rá van írva, hogy NEM MŰKÖDIK, majd miután elcaplattam a BKV feliratú bódéig, hogy na tuti ez a jegyárus helye, megláttam, hogy ki van téve egy cetli, hogy ez a sofőrök pihenőhelye, jegy nincs.) Visszasétáltam hát a tér másik végébe és egy újságostól vettem egy vonaljegyet... (És még csodálkoznak, hogy annyian lógnak a járatokon... Az én sebes lépteimmel nagyjából 15 percbe telt, mire tudtam jegyet venni... Eh...) A Móriczról a Nyugatiig villamosoztam, útközben ügyesen rácsodálkozva, hogy Harminckettesek tere meg Corvin Negyed lett a régi Ferenc körút meg a nem-tudom-már-micsoda... Délután értem haza, otthon minden oké volt, P. kapott egy homokozót, amiben boldogan tapicskolt, mire hazaértem.

Kedden az idő meglehetősen szarra fordult, de kitartottunk, megnéztük, milyen is a Kopaszi gát, amiről mindenki ódákat zeng... Háááát... Nem hatott meg és akkor még finom vagyok. Az egész egy keskeny kis valami (na mi? gát, hát igen), aminek a szélei elég meredeken vezetnek le a Dunáig. 5 perc után rájöttem, hogy a hely nem P. kompatibilis, aki nem sétál ám szépen a kezünket fogva, hanem rohan, mint az őrült, általában le a lejtőn, mert látja, hogy lenn ott várja a víz... Az egész ottlétünk arról szólt hát, hogy P.-t próbáltuk fenn tartani a gáton, kevés sikerrel. Középen találtunk egy játszót, ahol volt egy nagy fahajó (túl nagy, hogy használható legyen), egy bébihinta (2 perc elfoglaltság) meg egy kis homokozó (újabb 2 perc móka), de ennyi. Hazafelé megetettem P.-t és hát kész, ez a nap is elment.

Szerdán délelőtt usziztam, az jó volt, juhéj, délután pedig Anyuval és P.-vel sétáltunk a központban. (Pontosabban sétáltunk volna, de P. mindig elrohant olyan irányba, ami véletlenül sem volt jó. Szóval csak a szokásos.)

Csütörtökön nem tűrhettünk tovább, mit nekünk szar idő, azért is strandolunk felkiáltással elmentünk a ceglédi fürdőbe. P. életében először volt strandon és nem meglepő módon jól kezelte a dolgot, mint a gép, mászott bele a vízbe, ki sem lehetett vakarni onnan. A ciki az, hogy nem fogta fel, hogy ha lehajol felszedni a medence alján lévő mintákat, akkor a feje a víz alá kerül, ami nem jó, úgyhogy konstans ott kellett maradnom mögötte, hogy a kellő időben a hóna alá kapjak és kirántsam a habokból. Aki még nem volt 13 hónapos babával strandon, annak elmondom, hogy a Nagy Fürdés abból állt, hogy 2 centire lihegtem P. mögött a fent említett okokból, aki villámsebesen járkált ide-oda a cicijéig érő vízben, majd a lépcsőkön kimászott, majd vissza a vízbe. Majd ki, majd vissza. Majd ki, majd vissza. Ötszázszor. Ha próbáltam kivenni, hogy na szevasz, sétáljunk, nézelődjünk kicsit a medencék között is, éktelen visításba kezdett, kicsavarta magát a kezeim közül, majd 2 lépés után seggre esett a csúszós talajon és ezek után már amiatt sírt. Mindegy, nem panaszképp írom, büszke vagyok rá, hogy ilyen Búvár Kund (volt ott egy bamba kislány, az pl egy mukk nélkül ott ült az anyja karjában, esze ágában sem volt egyedül mozogni a vízben, hát nem is tudom, fura volt)...

Pénteken P.-nek vendégei jöttek, Á. és Z., két majdnem-egy-napon-született kisfiú. Kicsit túlszerveztem a dolgot, alapból úgy volt, hogy AV anyukájához megyünk, de neki nem volt jó mégsem, írtam hát Á. anyukájának, hogy nem jönnek-e el, de ő nem válaszolt, ezért írtam Z. anyukájának is, aki hívott, hogy mindjárt indul, de eddigre kiderült, hogy Á.-éknak is oké... Végülis jól sült el a dolog, the more, the merrier, you know. (Zárójelben írom, hogy a 3 fiú közül P. volt a legfiatalabb, de csak ő járt...) Jó volt látni, hogy P. cseppet sem ijedt meg a vetélytársak láttán, kiskirályként lépkedett az üldögélő fiúk között, vicces volt, na. Este Tescoztunk egyet, ahol P.-t egy kiskocsiban toltunk egy ideig, de persze 3 perc után megunta, úgyhogy cipelhettük.

Szombaton AV anyukájánál voltunk, ahol P. 3 unokatesója is ott tombolt. Bár eddig is tudtam, hogy nem szeretnék 3 gyereket, ez a nap teljesen meggyőzött arról, hogy igazam van, számomra 3 gyerek körülbelül a pokollal egyenértékű. Egy fél órára lementem P.-vel játszózni az őrületből, de elkapott egy zivatar, beszaladtam hát a Sparba venni Pilóta kekszet meg felkaptam egy jégkrémet, hogy hazafelé elnyalogatom, de P.-re megint rájött a bolondóra, amint kinyitottam a zacsit, visítozni kezdett, én pedig iszonyat szerencsétlennek éreztem magam, hogy még egy kicseszett jégkrémet sem tudok enni mellette kussban, hát ez nem élet így stb stb. Délután Apuékkal elmentünk a Városligetbe, ahol sétáltunk egy keveset, majd ismét csak próbáltuk megakadályozni, hogy az Úr ne ugorjon fejest a vízbe...

Vasárnap P. nem akart elaludni, majd mikor elaludt, fél óra múlva ébredt és nem tudtam megvigasztalni, úgy sírt. Végső elkeseredésemben kocsiba ültettem, hogy menjünk bárhová, hátha az autóban elalszik, mert már szétesett a fejem az üvöltéstől. A Nemzeti színházhoz kocsikáztunk hát, ahol P. boldogan mászkált a zöld füvön és vidáman bámult meg minden szobrot. (Imádja a szobrokat, nagy műélvező.) Nem tudom, mi volt a baja, miért sírt olyan nagyon, mindenesetre a séta alatt szépen abbahagyta. Fél órát mászkáltunk a parkban kb (ahol amúgy van egy kis játszótér is), majd ekkor az eső már úgy esett, hogy jobbnak láttuk hazaindulni. Az úton P. elaludt, és egy órán át fel sem ébredt. Mi hárman a kocsiban gubbasztottunk mellette, őrizve az álmát. Délután elmentünk a Katica játszóházba is, ami a 4-es főút mentén van és a hely kellemes meglepetéssel szolgált: nem volt gagyi. Volt egy kis labirintus, ahol az ilyen kicsik is mászkálhattak, mint P. A labirintusban volt egy trambulin, egy csúszda, ami labdák között végződött, ezeket nagyon élvezte. Volt két nagy gumicsúszda, azokhoz még kicsi volt, de nem is baj, mert az egész helyiség teli volt játékokkal. Volt berendezett babaszoba kiskonyhával meg mindenféle háztartási eszközzel (a vasalót pl el sem akarta engedni), volt terepasztal katonákkal, autókkal, a legkisebbeknek pihenőszék, járássegítő, kis holdkomp vagy mi, zenélős telefon, puha kockák, babzsák, a kisfiúknak szerszámkészlet, laptop, kártyák, színezők, társasjátékok, szóval tök jó volt az egész, P. azt sem tudta, mihez kapjon. A szarul indult nap így jó nap lett, éljen a játszóház, éljen, éljen. (Remélem nyitva lesz még szeptemberben is...)

Ez volt hát az első hét... Bár most annyira nem hangsúlyoztam, milyen fos idő volt végig, fos idő volt végig, főleg ahhoz képest, hogy elsősorban azért repültünk haza, hogy lásson már nyarat is ez a kis kópé... De hát így jártunk... És még mindig nincs vége...

Az első napokrúl

A reptéren egy teljes fogadóbizottság várt, apu és anyu mellett ott volt AV anyukája és P. két unokatesója is. Szerencsétlen gyerek csak kapkodta a fejét, mi ez a nyüzsi körülötte, mert a rokongyerekek fogdosták, körbeugrálták, szólongatták, dicsérték, milyen ügyesen néz (!), ásít meg tüsszent, miközben nekem oda-oda vetették, hogy "jajj, de jó, hogy P. az unokatestvérünk!" meg ilyesmik. Hazafelé a kocsiban megebédeltettem P.-t, majd otthon egy kis terepfelmérés után (ez a küszöb, igen, ebben nem szabad megbotlanod - itthon nincsenek küszöbök a lakásban) Anyu elvitte sétálni, én meg kipakoltam. Fél óra séta után P. elaludt 20 kemény percre (a repcsin csak fél órát aludt, ami lószar hiszen hajnalban ébresztettük), majd hazaérve éktelen hisztibe kezdett. Próbáltam elringatni, de nem, csak rítt, csak rítt, míg Apuval elvittük autózni, hátha ott bealszik. 45 perc (!) merő visítással teli kocsikázás után végre elaludt, mi pedig beugrottunk a DM-be tápszert venni, mert azt valahogy otthon hagytam. (A sírás alatt egyébként engem a frász kerülgetett, mert azon filóztam, nem lehet-e, hogy a potenciálisan lenyelt cd darabka fáj neki... Miután nem kakkantott az ominózus eset óta, ellenőrizni nem tudtam ugye...) 40 perc szunya után hazavittük P.-t, majd jött a tesóm, aki már nem is tudom, miért jött, mindenesetre így egy úttal megnézte az unokaöccsét is. Az éjszakát jól bírta hálistennek, 9.15kor bealudt (ez itt 8.15 ugye) és 6ig nyomta, majd 6kor átvettem magam mellé és fél 8ig még dönciztünk. (Egy szobában aludtunk, 2 hónapos kora óta először.)

Szombaton délelőtt jártunk a piacon, ahol jól berágtam, mert a nyanyák P. magánszámára úgy reagáltak, hogy húúú, de hisztis ez a gyerek. Visított, igen, na oszt'? A piac után beugrottam a patikába hashajtóért (miután still no luck), ahol szépen megálltam az itt várakozni táblánál, egy sötét pöcs viszont beelőzve odament a patikus kisasszonyhoz. Ágival ellentétben én utánaléptem és megböködtem, hogy mégis miaf*szt gondol, én miért állok ott, mire a pali védekezni kezdett, hogy dehát dehát két pénztár van, mondom, ja, de csak egy eladó (hülyegyerek)... Hazaérve P. 1 körül elaludt Apu vállán (ha-ha, szerintem Apu életében először altatott gyereket), majd 2,5 órán át szunyált. (Nem tudom, ennyi aludt-e nappal valaha...) 3 körül megjött Anyuék egy volt osztálytársa, mert 40 éves osztálytali volt aznap és ő úgy gondolta, beugrik hozzánk előtte. (Ez még nem is baj mondjuk, az öregek tartsanak össze, de bazi hangosan beszélt és ez kicsit idegesített...) Miután P. felkelt, besétáltunk a központba, benéztünk Anyuékhoz az osztálytalálkozóra, majd megnéztük a szökőkutakat. (Ez elég gázos nálunk, ugyanis mindig tökig akar beléjük mászni a Gyermek, de hát kihívás az élet...) Este 9 körül értek haza az ősök, P. pedig ismét negyed 10kor aludt el.

Vasárnap délelőtt egy volt osztálytársam látogatott meg (a Németországban élő Az ebédlőasztaltól), P. hozta a formáját vagy sikongatott vagy sírt. Zs. hálistennek jól bírta, vigasztalt, hogy ő pl imádja az ilyen határozott fickókat, akik tudják mit akarnak és képesek harcolni is, hogy meglegyen az akaratuk... 10 felé elvittük sétálni a Rinyakirályt, aki jó fél óráig csak kekszet majszolt a babakocsiban, de végül feladta és elaludt. Délután jó kis programban volt részünk, elmentünk az Attila dombra. P. élvezte a zöld füvet, a nagy teret és mellesleg az állatok is bejöttek neki. (A röf-röf-ön pl nagyokat nevetett, haláli volt, ez azóta is tetszik neki.) Az este kiderült, hogy tök sok mindenről tudja már, mire való (pl a fésűt megtalálta és elkezdett fésülködni vele, a konnektorba próbálta bedugni a porszívó zsinórját, ilyesmik), de ez a napközbeni teljesítménye után (pl a nézd, ott egy szobor fej hallatán a fejéhez kapott) már nem is volt meglepő. A nap Egyéb kategóriája alá egyébként beírnám, hogy ezen a napon evett az Úr először májat.

Ez volt hát az első AV nélkül otthon töltött hétvégénk kivonata, stay tuned, mert folyt. köv.

Az utazásrúl

A 7.40kor induló géphez ¼ 7re értünk ki, de a check innél már kígyóztak a sorok. Bár megkérdeztem, előre lehet-e menni egy ficergő egy évessel, határozott NEM volt a válasz, mint később kiderült azért, mert egész öt darab babát előre kellett volna akkor engedni és az már húúúú, de rohadt sok, biztos zúgolódtak volna a többiek. (Ha így lett volna, a jó k** any**kat a többieknek, hogy egy 200 főt szállító gépnél 5 főt nem engednek előre...) Mindegy, leszarom kategória. Ekkor még ott volt AV, míg én álltam a sorban, ő sétálgatott P.-vel, megoldottuk a nagy problémát. A drágalátos Malévnál természetesen nem lehet előre foglalni helyeket, pénzért sem, azaz a check innél kiosztott helyre lehet ülni és hello, így jártál. Mondanom sem kell, nem kaptunk olyan helyet, ahol csak egy ember ül mellettünk és nem kettő, ráadásul az ablak mellé KELL ülni a babával, ez egy ilyen szabályuk nekik. (Aki ezt kitalálta, mondjuk azzal madzagot nyeletnék vagy legalábbis bezárnám vele P.-t egy fél méterszer egy méteres dobozba és röhögnék, mit kezd a helyzettel. Azt hiszem, inkább az első kínzást választaná...) Mindegy, leszarom kategória immáron másodszor egy órán belül.

Miután átverekedtem magam a biztonsági kapukon, (babakocsit összecsukni, cuccot szalagra pakolni, laptopot, kulcsokat, szíjakat tálcára, majd mindezt visszafelé is persze – eközben természetesen P. a hónom alatt visít vagy ha földet ér a lába, 200 méterre szalad el), rohantam vizet venni (Osama rég halott bazzeg, de még mindig ezzel szarozunk), majd elkezdtem P.-t a kapu előtt sétáltatni – hámmal. Jó húsz perc sétáltatás és 3-4 kisebb hiszti után beálltunk a beszálláshoz. Néni ellenőrzi az útleveleket, majd mutatja az utat, hogy arra, lefelé. Vagy 15-20 lépcső... Kérdeztem, hogy ez most komoly, bakker, nem látja, hogy nem tudok lemenni így? Szerencsére jött egy másik nőci, ő elvezetett egy hátsó liftig, az eredeti alkalmazott meg csak hápogott, hogy hááát, ő nem tudta, hogy van lift... (Ha-ha.) A liftben a néni mondta, hogy a vészkijáratnál nem ül senki, kérjem meg a mellettem ülő két utast, hogy menjenek át oda és akkor három helyünk lesz kettőnknek, juhéj.

Felszálltunk hát a gépre, berendezkedtem. P-.t etettem, itattam, játszásra bírtam, majd 2 perc múlva jöttek a padtársaim. Szóltam nekik, hogy a vészkijáratnál is vannak helyek, nézzék már meg legyenek szívesek, jók-e azok nekik, ahelyett, hogy itt nyomorgunk négyen három helyen. Marketinges énem mindent bevetett, hogy ott nagyobb a lábtér, nem kell hallgatni a sipíkolást (P. persze nyomta) stb stb. Barátaim el is tűntek hát a balfenéken, én örültem, hogy huhúúú, nincs nyomingerség, P. visíthat, kapálózhat, szevasz nagy hely. Öt perc sem telt el, jöttek vissza az útitársak, hogy elzavarták őket onnan, ahová ültek... Kérdeztem, hogyhogy, hiszen a nő azt mondta, senki sem ül a vészkijáratnál, mire ők nagy szemeket meresztve kérdezték, hogy jaaaa, nekik a vészkijárathoz kellett volna ülniük? Bazmeg. Beszuszakolták hát magukat mellénk, azaz mi (őrjöngő P. és én) az ablaknál, ők meg középen és a folyosónál. Rólam ömlött a víz, P. egyfolytában sikoltozott, miközben össze-vissza rugdosott és próbálta leküzdeni magát a lábaim közé, a zéró helyre. És ekkor még fel sem szálltunk! A repülőútra több szót nem is fecsérelnék*, a lényeg, hogy P. végig ficergett, le akart menni, én küzdöttem hősiesen, a többi utas meg hol sajnálkozva, hol megvetően nézett. (Utóbbiakat szemeim vasvilláira szúrtam fel illetve néha a mit-bámulsz-köcsög fejemet is felcsavaroztam.)

Miután 7.40kor indult a gép, dél körül ki is szállhattunk, a babakocsi rendben várt minket és bár a csomagokra jó 20-30 percet kellett várni, ez már annyira nem is zavart, hiszen túléltük, először az életben ketten repültünk P.-vel.

* Jaj, annyit azért mégis mondanék még az útról, hogy miközben sétáltattam P.-t a folyosón, láttam, hogy egy csaj a P. korabeli kislányával három széken terpeszkedve játszogat. Szóba elegyedtünk, erre kiderült, hogy mellette is ültek volna, de az ő útitársai átültek a vészkijárathoz. Mondanom sem kell, hogy a kislány halál nyugisan ült az anyja ölében (!), egy nyikkot nem szólt, csendben iszogatott-eszegetett, míg én mindezt az infot megtudtam (és nagyjából ötször húztam vissza P. lábára a cipőit, ötvenszer emeltem fel, tettem le, tízszer nyomtam a szájába valami kekszet, ötszázszor simogattam, puszilgattam, hogy maradjon már legalább annyira csendben, hogy halljam a saját hangom). Ennyire igazságtalan hát az élet. Amúgy a másik anyukának is feltűnt P. viselkedése, öt perc után kérdezte is, hogy bírom, amitől akár meg is sértődhettem volna, de ott és akkor még jól is esett... Miután mondtam, hogy hááát, hozzászoktam már, de azért a tesó még messze van, a lány ránézett P.-re és biztató szemekkel annyit mondott, (az ilyet dőlt betűvel mondta), hogy "Na de hátha a következő nem ilyen lesz..." Miután ez kicsúszott a száján, kicsit láttam rajta, hogy megijedt és szégyenlősen nevetgélni is kezdett, de szerencséje volt velem, az ilyen megjegyzéseken már nem szoktam megsértődni, inkább elismerésnek veszem.

• Azon gondolkoztam, hogy a beállított gyerekszoba fotózásoknál mennyivel izgalmasabb az, mikor úgy rendezzük át a babaszobát, hogy a kiságyban ott áll és parancsolgat egy gyerek, hogy most és azonnal vegyük el tőle a kisautóját (amit egy perce sem dobtunk be neki, hogy játsszon vele), majd adjuk vissza, majd vegyük el, majd adjuk vissza, majd persze újra vegyük el (és így tovább kb 50 interakcióig). (Ha kikerül az ágyból az sem jobb, akkor jön az, hogy piszkálja a konnektort, kikapcsolja a porszívót, magára rántja a pelenkázót, rágatja a redőnyt stb.)
• Azon gondolkoztam, hogy van az, hogy ebben a "lakóparkban" hol nyírják a füvet (két zsebkendőnyi fű van az épületek között, na jó, lehet három), hol szivattyúznak valami szart, hol egy dart robog el, hol vasat vágnak éles késsel, hol bulizik valaki, hol meccs van és halljuk mikor hülye a bíró, hol pár gyerek jön haza a játszóról (akaratuk ellenére), de a lényeg: csönd sosincsen.

A mostani hétvége sajna nem volt olyan nyerő mint a múltkori (ráadásul a vessző gombom le is esett a billentyűzetről) úgyhogy csak vaktában megörökítem mi is volt hogy is volt.

Szombat délelőtt már-már szokványosan elmentünk a Phoenix parki csodajátszóra ami megint tök jó volt. P. 11től aludt majd mikor felkelt elmentünk Shankill-ba azaz a Newtown parki játszóra (lásd lentebb). Kissé visszahőköltünk mikor megláttuk a kiírást hogy a játszó 7-12 éves korig használható (wtf) de azért bőszen hintáztattuk meg csúszdáztattuk P-t aki ezt ügyesen meghálálta azzal hogy a háta közepéig felf*sott. (Nem értem amúgy a kiírást ez a csúszdacucc egy fokkal nem volt veszélyesebb mint a többi sőt...) Szóval a park közepén egy orkándzsekin tisztába tettük P.-t majd elautóztunk a tulajdoképpeni célunkhoz egy öreg taxishoz akitől vettünk egy autóshifit. (Az íreket amúgy ki kéne találni ha nem lennének bazzeg a fickó nem tudta megmondani a saját pontos címét... Kb 50x hívta AV hogy itt vagyunk a közelben mondjon már egy rohadt házszámot de nem az öreg kitartott erre mire megtaláltuk ott volt a házán a házszám. Befosás.*) Hazafelé megálltunk a killiney-i parton ami gyönyörű ámbár baromi szeles volt és miután egy szál pólóban nyomtuk a túrát jó tíz perc után úgy döntöttünk elég a dinnyevágásból indulunk haza... Az úton amúgy kicsit összevesztünk mert én szerettem volna ha a Disznófülű elalszik a kocsiban (már bólingolt) és mondjuk fél 5-5ig alszik ami tök jó. Ez azt jelentette volna hogy kb 15 percet a ház előtt kellett volna dekkolnunk kussban. (Na bumm.) Ehhez képest egyrészt AV hallgatott vmit a rádióban és nem érezte hogy hangos így P. persze nem tudott elaludni másrészt meg ő amúgy sem akarta hogy a kocsiban aludjon a Gyermek mert hogy milyen béna már ott ülni a kocsiban... (Én ugye füstölögtem hogy miért nem érzi hogy le kéne halkítani a zenét miért nekem kell mindig szólnom illetve hogy különben is mi az hogy ratyi az autóban ülni csöndben nem szégyen az kérem.) No szóval a vége az lett hogy szerencsétlen gyerek fél 6kor aludt el itthon azaz fél 7ig szunyált ami miatt este jó egy órát kellett ringatni mert az istennek nem tudott elaludni. (Oké az apja altatta de én hallgattam hogy megint ficereg ez a büdös kölök úgyhogy nem tudtam ellenállni az "én megmondtam" szólamnak ami miatt újra összezördültünk persze... Hát így megy ez.)

Ma délelőtt nem voltunk sehol de míg P. aludt AV elment a Burgerbe ebédért. Persze amint beleharaptunk a szendvicsekbe felsírt csórikám... (Már P. nem AV.) Délután elmentünk az IKEA-ba redőnyökért onnan pedig el akartunk menni vásárolni a Lidl-be de az a szemét átépítés alatt van úgyhogy szégyenszemre elkullogtunk. Hazafelé beugrottunk a játszóházba ahol AV azt hazudta hogy P. nem jár még stabilan (a puha szőnyegeken folyton orra is esett hehe szóval végülis stimmelt a dolog és így legalább spóroltunk €6-t). Nagyjából egy órát voltunk benn P. persze nem bírta a bébirészt visítozott kopogott ki a kapun amint betettük úgyhogy átvittük a nagyoknak való labirintusokhoz no az jobban feküdt neki boldogan bucskázott össze-vissza a falak között. Este AV felszerelte a redőnyöket én meg sütöttem zabpelyhes kekszet P.-nek.

Annak ellenére hogy a héten úgy hittem P. megreformálta magát és felnőtt (= mosolygós türelmes kedves (ámbár igen aktív) gyerek lett) a hétvégén rá kellett döbbennem hogy áh nem a vér nem válik vízzé ő továbbra is P. nem vitték el a ufok nem cserélte ezt ki senki... Nagyjából mindkét napon nyűgösködés volt hát ezerrel visítás sivalkodás irritáltság. Szerintem kijött a 10. (jubileumi) foga (pár napja láttam a csücskét de mindig elfelejtem az ujjammal is csekkolni) most pedig a 11.-et (és a 12.-et) növesztheti és az viselheti meg ennyire az idegeit... Csak remélni merem hogy szombatig újra megjavul mert különben remek lesz így nyaralni...

* Ez amúgy rendszeres gond itt hogy egy nevezetességnek nincsen címe csak odacseszik hogy xy városban van. De hol bazmeg. És ezer évig keresek utána a neten de semmi... Maximum valami irányt tudnak írni hogy melyik kocsmánál forduljunk merre... (Igen állítom össze a nyaralásprogramunkat de folyton falakba ütközöm és ezért kicsit frusztrált vagyok...)

Kilbogget Park

Newtown Park

Blackrock Park

(Ezek a NEKÜNK külsőre tetsző játszók, azaz azok, ahol 1) nem faforgácsos a föld és ahol 2) modernnek (műanyagnak) tűnnek a fél centiszer fél centis fotókon az eszközök és nem fának.)

• Ma beleléptem valamibe. Nagyon gáz volt, mert már a szarjátszón vettem észre, hogy valami szúr, de nem állhattam neki tüzetesen bogarászni magam nagyjából 10-15 kamasz, 5-6 gyerek és 5-6 szülő között (!). Hazabicegtem hát és itthon tudtam meg, hogy egy üvegszilánk áll ki a talpamból.Szemöldökcsipesszel kellett kitépnem, szörnyű volt.
• Azt álmodtam, hogy van egy lányunk is, kicsi, újszülött. Rózsaszín rugiban feküdt és amellett, hogy azon filóztam, mikor voltam terhes és vajon hogy zajlott a szülés, éreztem, hogy ezt a gyereket én nem szeretem annyira, mint P.-t... Nem volt jó.

P. legújabb kunsztja, hogy erőltetetten nevet. Ha röhögünk mellette, próbál bekapcsolódni azaz összehúzza a szemeit és hehézik. Más gyereknél ezt bazi idegesítőnek tartottam ezt eddig, de szerintem nagyon aranyos.

A hétvégi meglepően jó időjárást hétfőn kissé szomorkásabb követte, tegnap meg ma viszont megint olyan idő van, mintha országot tévesztettünk volna.

Hétfőn a borúsabb idő miatt csak a Ringsend Parkig jutottunk el, ahol rájöttem, hogy nem is olyan gázos az ottani csúszdarendszer (= vannak veszélyesebbek is), de előtte sokat játszottunk a zöldben is, ahol P. mindenáron be akart szállni egy focimeccsbe. (Egy apuka és a 3,5 éves fia fociztak, zárójelben jegyzem meg, hogy a kisfiú kb 10 centivel volt magasabb P.-nél...)

Kedden távolabbi vidékekre eveztem, egészen a Herbert Parkig sétáltunk, ahol egy kis zöldezés után megint a játszótéren zártuk a délutánt. A zöldezés alatt P. ezúttal egy kínai kislányt (pontosabban a labdáját), egy piknikező családot (pontosabban a kutyát), egy buborékot fújó anyukát (pontosabban a buborékokat) és egy rajzolgató kislányt (pontosabban a piknikezők körülötte ólálkodó kutyáját) támadta le elég erőszakosan. (Odaszalad, megáll tőlük 2 cm-re és jobb esetben vigyorog, rosszabb esetben csak néz jeges tekintettel.) A Herbert parki játszó amúgy tetszetős, igaz, nincs activity fal, de a csúszdarendszer hasonló a Ringend parkihoz, csak van még egy plusz alagút benne.

Szerdán - azaz ma - még bátrabb voltam, így Sandycove-ig dartoztunk. Útközben kicsit fogtam a fejem, mert Blackrocknál egy gyönyörű rét meg egy játszótér mellett haladtunk el, Salthillnél meg fürödtek*, ami poén lett volna P.-nek is, még ha csak a homokban játszott volna, akkor is, de hiába, a cél az cél, kitartottam és csak Sandycove-nál szálltam le. Bár rajzoltam itthon térképet, hogyan jutunk el a People's Parkig, mondanom sem kell, tök nem úgy van a valóság, mint a térkép. Mindenesetre csalhatatlan szimatom alapján eljutottunk a tengerig, ami sziklás, fúj, le sem tudtunk menni egészen a partra (illetve félig lementünk, de onnan túl veszélyesnek ítéltetett az út,  úgyhogy óriási harcok árán visszazártam P.-t a kocsiba és eliszkoltunk), majd valahogy elvergődtünk a PP-ig is. Itt a játszó béna, faforgáccsal van felszórva, két darab bébihinta van, a mini activity fal (két funkciós össz-vissz) pedig olyan magasan van, hogy P. el sem érte. Miután a csúszdarendszerről majdnem leesett (nem értem oda a létra tetejéhez, mert rengetegen voltak és nem tudtam elég gyorsan odaugrani), megismételtük a tengeri jelenetet és nagy sikítozások közepette elhagytuk a helyszínt. Szegényt tök sajnáltam, ez nem az ő napja, többet ilyet nem csinálunk, ez szar programválasztás volt, mert semmit sem engedtem neki.

*