A jószándékkal kikövezett út

Még ez az iskolás felütés... No sebaj, következzen egy hasonlóképp ormótlan bejegyzés az elmúlt egy hetünkről:

Szombaton P. szokásától eltérően 8 után ébredt, így kényelmesen megreggeliztünk, bepakoltunk még ezt-azt (páncélököl, hidegvágó) és zuhogó (nem csepergő, szemerkélő, hanem bugyborékoló, ömlő) esőben nekivágtunk Clarinbridge-nek, a híres (?) oyster fesztivál (muhaha) városának. P. egészen D. külvárosáig csak pislogott, mint hal a szatyorban, mi pedig élveztük a csendet, pontosabban az eső kopogását az autó tetején. Jó 20 perc, pár km és több mm-nyi eső után kezdett csak el elégedetlenkedni, amire egész jól reagáltunk: szórakoztattuk (különösen nagy sikert aratott az Itthon van a kiskutya? című klasszikus poén, amit még jóanyámtól lestem el). P. útközben megevett egy joghurtot is (itt jegyzem meg, hogy gőzöm sincs, minek vannak petite danonok meg ilyesmik... néha kezdek parázni, hogy nem szabadna egy normál joghurtot bevágnia egy 14 hónaposnak, de mindig elfelejtek utána olvasni... szóval aki tudja, mondja már meg légyszi, hogy ártok-e vele, ha rendes, 125 ml-es joghurttal etetek egy babát? ha nem, akkor arra kérek választ, hogy mi a létjogosultsága egy pár ml-es babajoghurtnak, ami a meglévő fogai negyedére sem elég?), majd újabb pár perc csend következett, ami után viszont teljes gőzre kapcsolt és semmi sem nyugtatta meg. Tört-zúzott maga körül (= ledobott mindent mérgesen, bármit adtam neki), a csitítgatásra nem reagált, úgyhogy mit volt mit tenni, mondtam a zuramnak, hogy húzza le az ablakot, hűtsük le kicsit a kedélyét, mire 2 perc nem telt el és lebiggyedt a szája, elaludt. Hm. (Ezt még egyszer el tudtuk játszani a nyaralás alatt, fura.) Úgy 3 körül értünk oda a szállásra, ebbe a szép nagy házba. Az eső persze még mindig esett, igaz, már csak szemerkélősen. Hiába no, nyaraláshelyszínt választani tudni kell, a nyugati országrész még ír szemmel is brutál csapadékos. No sebaj, szeretjük a kihívásokat, ez nyilvánvaló volt eddig is. Miután behordtuk a cuccokat és felmértük a terepet, AV elment egy autószerelőhöz, aminek a szervizét odafelé láttuk (útközben valami fura hangot hallott hátulról, ezért biztos, ami biztos meg akarta nézetni), majd 5 perc múlva visszatért, hogy fél 5re vihetjük a kocsit. Kipakoltunk, megetettem P.-t, majd miután próbáltuk memorizálni, mi hol van, elautóztunk a szervizbe. Ekkor már nem esett, úgyhogy úgy terveztük, hogy míg AV szereltet, mi bevásárolunk a Centrában. Hát... Mi tervezünk, P. végez. Amint átléptük a Centra ajtaját, éktelen ricsajozásba kezdett. Ki szeretett volna szállni a kocsiból, viszont ha kiszedtem volna, elinalt volna, ami ismeretlen boltban cink. Toltam hát magabiztosan, hátha abbahagyja egyszer, de nem, üvöltött, mint a sakál. (Kivenni és kézben vinni sem volt opció, mert nincs nyolc kezem, nem tudtam volna őt vinni, tolni a kocsit és vásárolni, mert ha nem akar karban lenni, vergődik, mint egy ponty... Miután ismerem, tudtam, hogy ez olyan szitu, hogy egy másodpercig sem maradna meg nálam, maradt hát a csendháborítás.) A csodás bemutatkozásunk ott csúcsosodott ki, hogy rájöttem, hogy egy fillérem sincs, az egyetlen kártyánk pedig AV-nél maradt... Adva volt hát egy áruval telipakolt babakocsi, egy extázisban üvöltő gyerek és egy kissé ideges én, aki kétségbeesetten telefonáltam felmentésért. Szépen induló nyaralás éljen. AV szerencsére még nem jutott sorra, átugrott hát a kártyával és kirobogott P.-vel, míg én fizettem. Piha. Kinn P. lenyugodott, így míg AV visszament a szervizbe, mi körbejártuk a falut. Bementünk egy növénykereskedésbe (ha-ha), mert az tűnt a legizgibbnek, elmentünk a falu végébe meg vissza (10 perc), majd mikor P. újra rázendített, hazatoltam. AV hamarosan megérkezett és hozott pizza vacsorát, amivel kissé feloldotta a jeges hangulatomat. Érdekes módon P. hagyott minket enni, szóval minden jó, ha jó a vége. Este a fiúk még játszóztak kicsit a kertben lévő csúszdán, majd nyugovóra tértünk.

Vasárnap délelőtt kiautóztunk a tengerpartra. Hogy a legközelebbire-e, azt nem tudom, mert sajnos az írek térképkészítés területén is hozzák a megszokott formájukat: baromi lezserek. Magyarul a hajtogatós és a gps-es térkép is mutat valamit, ami hasonlít a valósághoz, de természetesen egyik sem abszolút mása a való világnak... Ez később okozott még bonyodalmakat, de erről majd. Szóval sziklás, iszapos tengerpart, kis szigetek a távolban, csepegő eső, gumicsizmában tébláboló P., megfagyó én, romantika.

Jó fél órás tengerpartozás után hazamentünk, lefektettük P.-t, főztem, ebédeltünk, P. felébredt, majd nekiindultunk a Burrennek. A térképen x helyen jelölték a Burren National Park-ot, y helyen a Burren Visitor Centre-t. Útközben végig vitatkoztunk, hová menjünk, melyik Az Igazi Burren. Kisebb ide-oda kanyargás után az előbbi mellett döntöttünk, mert az közelebb volt. AV végig olyan kellemes kérdéseket tett fel, hogy de hová megyünk, mi lesz ott, stb stb stb. Én kezdtem berágni, hogy bakker, soha nem voltam én sem a közelben sem, honnan szopjam ki, mit keresünk, mi lesz ott, stb stb. (Az egyetlen szerencse, hogy P. megszeppenve ült a kocsiban, sírni is elfelejtett, míg évődtünk.) Egy idő után feloldódott a feszültség, amit az ismeretlen miatt éreztünk, ekkor született a klasszikus óóó, ez még nem az igazi, ez csak valaki burrenje mondás... Jó fél óra autózás után aztán megérkeztünk a Nemzeti Park közepéhez, ahol kiszálltunk és csodáltuk a holdbéli tájat. P. menni persze nem tudott a Burrenen, mert a mészkősziklák között óriási gryke-ok voltak, azaz likak, úgyhogy bármilyen stabilan is megy, ezek kifogtak (volna) rajta...

Ettől függetlenül jól elvoltunk, egészen addig, amíg arcra nem esett az autóúton, ahol hagytuk végre rohangálni, mert tök egyenletes volt és egy szál autó sem jött... Szokásához híven az orráról jött le a bőr illetve az okos homlokát verte lilára. Miután kisírta magát, a kocsi hátuljánál is megbotlott és beletenyerelt valami tüskésbe, úgyhogy mindkét tenyerén felszakadt a bőr, hiába no, esni tudni kell. Vigaszképp tekergethette a kormányt kicsit, majd indultunk tovább. A következő állomásunk a szintén gyerekbarát Kilmacduagh Monastic Site volt, na ezt már tényleg élvezte P., boldogan szaladt ide-oda a sírok között, benézett a lepukkant templomba is, ilyesmik.

Hazafelé beugrottunk a Coole Parkba, sajna csöpögött az eső, így beültünk P.-t etetni meg teázni és sütizni a tearoomba. Mire végezünk, már tisztességesen ömlött az eső, kimenni nem tudtunk hát. A tearoom mellett találtunk viszont egy istállót, ahol P. elszaladgálhatott magában. Az istálló végénél volt egy lépcső is, amin P. természetesen felküzdötte magát és nagy örömömre egy kiállításon találtuk magunkat. (Tisztára Jamie és a csodalámpa volt.) Volt ott egy rakás kitömött állat, egy nagy hattyú, mókusok, rókák, borzok, jó volt, na, P. jókat röhögött rajtuk, kárörvendő, mint az anyja. A színes-szagos kiállításból megtudtuk, hogy anno egy Lady Gregory nevű nő lakott itt, aki az Abbey színház társalapítója volt, akihez mindenféle irodalmi szempontból jelentős ipse járt barátkozni. Nagy fájdalmamra nem láttuk, pedig a parkban állítólag van egy aláírásos fa is, amibe ezek a nagy írók-költők belevésték a nevüket vagy legalábbis a monogramjukat. A tárlat izgalmas volt: a kitömött állatokon kívül volt berendezett gyerekszoba, kiállított tárgyak tömkelege, rövid videóismertetők. Sajnos P. izgágasága miatt a negyedét nem láttuk annak, amit lehetett volna, de így is elégedett voltam, annak a kicsinek is kell örülni, amire jutott idő. Miután elállt az eső, kimerészkedtünk a kocsiig, sétálni viszont nem sétáltunk, mert minden nedves volt. Hazafelé P. elbóbiskolt, így bementünk egy Dunnes-be Galway-ben, de amint leállt a motor, felébredt, hát ilyen ő. (Miután csak bugyipelenkát hoztunk neki, szereztünk végre normális pelust is, azaz csak hittük, hogy normálisat, mert sikerült 5-ös Huggies-t venni és bár úgy rémlik, Pampers-ből is használtunk már 5-öset és nem volt vele gond (pedig 4+-os a drága), hát az 5-ös Huggies még durván nagy rá, konkrétan a háta közepétől a hasa közepéig ér, a ragasztófüleket pedig egymásra kell hajtani, hogy tartsanak valamit... Ennek a későbbiekben lesz még jelentősége, azért írtam le ilyen részletesen.) Este a fiúk hintáztak meg csúszdáztak, én meg sütöttem egy almás crumble-t.

Tök romantikus volt a süti összeállítása közben kinézni a konyha ablakán a kertbe, kicsit meg is kívántam a vidéki életet, de csak kicsit, a lelkem mélyén ugyanis tudom, hogy nem bírnánk ki az elszigeteltséget... 10 körül feküdtünk és bár P. 3kor és 6kor is felébredt, összességében 8 körül kezdtük a hétfői napot.

Folyt. köv.