A jószándékkal kikövezett út

A tegnapi nap mindenesetre a keddi katasztrofális tükrében egész jó volt (már hozzánk képest).

Először is, megjött a kártya. Aztán délelőtt ugyan ötven valahány percen át ringattam P.-t, mert az istennek nem akart elaludni (de játszani sem szeretett volna, így mindig felkéredzkedett, de csak nyitott szemmel pihent a vállamon, miközben rólam patakokban folyt a víz (a lakásban a tetőablakoknak hála olyan 27-28 fok van, ha egy kicsit is süt a nap) és már hánytam a Tengerparti házban című számtól, amit dúdolgattam neki... mindegy, mindenki mondja, milyen fitt vagyok, no vajon miért?), szóval délelőtt ugyan kicsit mérgelődtem, de aztán ebéd után (már hogy ő ebédelt, én nem, így ki tudtam védeni egy sikoltozásos mizériát) azonnal eltűztünk gyalog (!) a St. Stephen's Green-i játszóra (fél óra kemény gyaloglás, no hogy is van ez a fittség?).

A nap nagyon szépen sütött, P. hintázott (szeretem, ha hintázik, mert addig sem akar belemászni a csúszdaszörnyekbe) és egész nyugisan töltöttük az időt. Időnként ugyan kikéredzkedett, kiszaladt a zöldbe, megölelgetett pár fát, evett egy kis kekszet, ivott rá vizet, piszkálta egy kicsit a telefonomat, levette a cipőt meg a zokniját, mezítláb is kipróbálta magát (bazi meleg volt, tényleg), de mindig vissza-vissza tért a játszóra és hintázott egy kicsit vagy nézte a többieket. (Majd újra ki, majd újra be, majd újra ki, majd újra be vagy százszor, ez van.) A probléma csak akkor kezdődött, mikor meglátott egy trike-ot. Imádja a trike-okat. Belemászni nem tud, ezért sikít. Miután a trike viszont másé, az is sikít, hogy mit nyúlkál valaki az ő kis  birtokához... Fogtam hát P.-t, felemeltem, ő erre kifeszítette magát íjba és visítani kezdett, mert nem hülye, tudja, hogy ilyenkor otthagyjuk a cuccost. Kiszaladtam vele a játszóról vagy 100 méterre a trike-tól, adtam neki kekszet, de azt eldobta és mint a nyíl (mit neki szembejövő térdek), visszaügetett és újra elkezdte rángatni a kívánt zsákmányt. Ekkor már kezdett cikivé válni a történet, újra felnyaláboltam hát és a fenti jelenetet megismételve (kifeszít, íj, sikít) kiszaladtam vele, de ezúttal becsatoltam a kocsiba és elhúztunk a helyszínről. Egy ideig még méltatlankodott, de aztán beletörődött a sorsába. A következő állomásunk a Dunnes volt, vettem ezt-azt (közben kicsit sikoltozott, de a vajas kenyér katonák beváltak ezúttal), majd jutalmul egy üveg banános-mangós kaját is kapott. (Igen, ő már ebédelt, uzsonnázott, én még mindig zéró kaja.) Hazafelé dartoztunk, amit általában jól tűr (hja, egy megálló, 2 perc kb, igaz, sokszor 10 percet is várni kell, hogy jöjjön, de ezúttal azonnal jött, szóval tényleg nem volt gond), majd jött AV és én visszamentem a központba vásárolni a nyaraláshoz.

Szereztem hosszú ujjas pólókat, kapucnis mackófelsőt, tapadókorongos zoknikat és magamnak egy farmert meg egy kék pulcsit. Beültem a Mekibe, ettem egy McChicken menüt (este 6kor ebédelés oké), majd visszafelé a Lidl-be is beugrottam, ahol kiderült, hogy ezzel az új kártyával sem lehet fizetni. (Alapból utálom a Lidl-t, mert koszos, az aljanép jár oda (mi csak wc papírt, mazsit és uborkát veszünk ott havi egyszer), nem adnak cash-back-et és az üzletek gettó helyeken vannak (én most ugye a Moore street-i-ben voltam, halszag, kínaiak, fekete hajfonók, kifőzdék stb), de azért mindennek van határa.) Nagy mérgesen kerestem hát egy automatát, végigálltam a sort (ebben a városban mindig, mindenhol sor van a pénzautomaták előtt), majd vééééééégre megvettem a régóta óhajtott egy havi rötyi papír és mazsola adagunkat.

8-ra értem haza, a fiúk addig játszóztak (ez nagyon megy nekik), majd Anyuék telefon, fürdés, vacsi és vége is a napnak. Összességében most egész jó. P. csak egyszer visongott feltűnően (hülye trike), a Dunnesben egész rendes volt, meg a játszón is jól elvolt; nagyjából mindent sikerült megvennem a nyaraláshoz és az idő is meleg. No tessék, tudunk mi.