A jószándékkal kikövezett út

Folytassuk hát, mire várnánk.

Hétfőn viszonylag jó időre ébredtünk. Délelőtti programnak kinéztük a Dunguaire kastélyt Kinvarában.

Tudtam, hogy be lehet menni, de nem döntöttük el előre, vállalkozzunk-e erre, majd amit hoz az élet felkiáltással feltoltunk a babakocsit az udvarba. Miután az ottani kapu zárva volt, nosza, mondom, tuti van valami másik bejárat, P.-t kikapva a kocsiból elindultam a domboldalon, hogy majd megkerülöm a kastélyt, jól. Félúton a csúszós, vékonyka ösvényen kezdett gyanús lenni a dolog, hogy talán nem lesz második bejárat, bizony, ez a kastély zárva... Miután bizonytalannak éreztem magam, P.-t átadtam az apjának, hogy menjenek le együtt, én szédülök, csúszik az út, szar az egész. AV át is vette a kekszező gyereket, majd hősiesen elindult vele lefelé, de pár lépés után megcsúszott és mint a filmekben, elkezdett lefelé csúszni a domboldalon, kezében a kissé megszeppent P.-vel. Pánikolni sem volt időm, lenéztem, meddig eshetnek, de mire elképedtem volna, AV megállt a csúszásban valahogy és nyújtotta felém P.-t, hogy vegyem már el, ő majd kikászálódik egyedül a szorult helyzetből. P. nem sírt egészen addig, míg át nem vettem, úgy ledöbbent, utána viszont rákezdett, teli torokból üvöltött, gondolom megijedt szegény, mert megütni nem ütötte meg magát. Kissé remegő térdekkel szálltunk vissza a kocsiba, átkozva a hülyeségünket, minek ki nem tesszük csóri gyereket... Miután kárpótolni akartuk, elvittük a játszótérre (mert a gondos Anya, azaz én azt is kinéztem előre, hol vannak játszóterek az érdekesnek tűnő városokban), ahol jó fél órát elmarhultunk. A nap ekkor még mindig sütött, úgyhogy miután a Cliffs of Moher épp irányban volt, úgy döntöttünk, elautózunk addig, P. remélhetőleg aludni fog a kalandok után a kocsiban. Aludt is, ez bejött, minden jól ment. Igen ám, de kitaláltam, hogy menjünk a Visitor Centre helyett a Hag's Head-re, mert onnan állítólag (a Lonely Planet szerzői szerint) épp olyan jó a kilátás, csak még tömeg sincs, juhéj. Oké. AV folyamatosan utasításokat várt, merre menjünk, én persze stresszeltem megint, hogy cseszd meg, honnan tudjam, annyit írt az a fos könyv, hogy délre kell menni a hivatalos kilátóponttól, hát ezen belül honnan tudjam, hogy jutunk oda. Igazság szerint azért rágtam be, mert ez az útvonal közös döntés volt, ő mondhatta volna, hogy nem, ne menjünk oda, jó nekünk a megszokott, kitáblázott hely, ne szarozzunk az ismeretlennel, de nem, elfogadta a javaslatot és utána mégis engem csesztetett, hogy nem találtuk meg azt a rohadt kilátót. (Ezt jó párszor eljátszottuk még a nyaralás alatt, ez csak a kezdet volt.) Mindegy, Hag's Head leszarva, visszamentünk a Visitor Centre-ig. Kifizettük a 6 Eurós beugrót, majd mikor kiszálltunk, rádöbbentünk, hogy orkán erejű szél fúj. Ez van, ha már itt vagyunk, bemegyünk. P.-t beöltöztettük múmiának, rádobtuk az esővédőt és elrohantunk vele a zárt részre. Megetettük (közben a mi gyomrunk korgott, mint az állat, de P. mellett nem lehet enni, ezért csak egy fél literes vizet vettünk), majd kimerészkedtünk a nyílt terepre. A szél nem csillapodott, sőt, konkrétan én nem tudtam tolni a babakocsit, AV küzdötte fel magát az emelkedőn. Míg ő fotózott 1-2-t, én próbáltam minél szélvédettebb helyre húzódni, mert ha oldalról érte a szél a kocsit, erőből kellett visszatartani, hogy ne billenjen oldalra, benne a 11 kilós gyerekkel. Combos volt, na. Nagyjából 10 percet töltöttünk a szikláknál, utána visszafordultunk, mert semmi értelme nem volt küzdeni. Sokat láttunk hát Írország legnagyobb látványosságából... (Mellesleg így fél ránézésre nem volt olyan nagy szám a dolog, Howth-nál látni legalább olyan szép sziklákat, mint ott vagy persze lehet savanyú a szőlő...) Miután visszaültünk a kocsiba, újabb problémával találtuk szembe magunkat: reggel 11 óta P. nem szaladgált. (Ekkor olyan 2-3 óra volt.) Remek. A közelben volt egy farm, de AV rühelli ezeket és játszótér sem volt, úgyhogy úgy döntöttünk, keresünk egy tengerpartot és ott futtatjuk a gyerkőcöt. (A térképen láttam, hogy van pár blue flag-es part a közelben.) 10 perc és egy tankolás után (miközben én a Fúj egér kuplémmal szórakoztattam P.-t) meg is álltunk Lahinch-nél, ami az ország egyik legszebb szörfhelye. (Naná, szél az van.)

Mikor kiszálltunk, éreztem, hogy P. hullapisis, a háta közepéig összehugyálta magát, tekintve, hogy a hóna alatt repkedő pelust adtam rá reggel. Tökéletes. Találtunk ugyan egy hulladzsuva wc-t a part közelében (nem nyerő), úgyhogy nem volt mit tenni, elhúzódtunk a Seaworld melletti egyik kajálda hátsó bejáratához és ott tettem tisztába egy fém asztalkán az Urat. AV közben elment a parti rötyi kézszárítójánál megmelengetni a nyirkos nacit, úgyhogy mire ötvenet rohangáltunk fel és le, már jött is a ropogós nadrág. Így kell-e. A kis közjáték után P. kapott egy nagy lasztát és míg AV vett két szenyát (6,5 / db, de isteni) és megette az egyiket, mi játszóztunk. Később cseréltünk, én szenyáztam, ő sétáltatta P.-t, majd hármasban is andalogtunk kicsit a promenádon. 4 körül indultunk haza. Útközben elhagytunk 1-2 látványosságot, de mivel mind bemenős lett volna, zárt térben, úgy döntöttünk, nem kockáztatunk. Félúton hazafelé azért megálltunk a Poulnabrone Megalithic Tomb-nál, ami a Burren közepén egy nagy kőhalom és állítólag Írország egyik legtöbbet fotózott látványossága.

Miközben sétáltunk a sír felé, jókat röhögtünk azon, hogy mi sem vagyunk normálisak, egy 14 hónapos gyereket egy őskori sírhoz viszünk, marha jó, majd AV elkezdett P. nevében beszélni és előadta, hogy is lett sírkutató, úgyhogy ezek után evidens volt, hogy bármennyire is fura, kell egy kép, ahol P. és a sír látható, legyen mit mutogatnia majd, ha azzal akar felvágni, hogy ő már milyen régóta érdeklődik a téma iránt. Amint elkészült a kép, elkezdett esni az eső, úgyhogy hazafelé máshol már nem álltunk meg. Este P.-vel egyedül elautóztunk a házhoz közeli tengerpartra, csak hogy gyakoroljam a vezetést, de rá kellett jönnöm, hogy amíg lefulladok egy y-ozás közben, nem szabad autósok közé merészkednem. A kis fiaskó ellenére elmondhatjuk, hogy ez a napunk volt a legaktívabb, éljenéljen, szép volt, jó volt.

Kedden ismét szép időre ébredtünk, ezért a Renville Parkban kezdtünk, ami elvileg Oranmore legszebb látványossága, no most ehhez képest egy nyomorék tábla nincs ám kitéve, hogy arra menj, te marha, úgyhogy egy nőcitől kérdeztük meg, merre is facsarodjunk, akinek még volt képe azt mondani, menjünk erre meg erre, de szépen ki is van táblázva... A nő valószínűleg valami párhuzamos dimenzióban létezhetett, mert egyetlen jelzőtáblát nem láttunk és csak véletlen, hogy meglett a park... Rövid kutyázás után megkerestük a játszóteret, amit egy domboldalba építettek (nóóóórmális?), majd fél óra játék után hazaindultunk. Útközben beugrottunk a Lidl-be vásárolni, majd miután P. elaludt, főztem. Dél körül megebédeltünk és nekivágtunk a délutáni programnak, azaz elindultunk az N59-esen a tóhoz. (Lough Corrib) Úgy terveztük, hogy vagy a Bridgit's Gardenbe megyünk be vagy az Aughnanure kastélyba. Miután az előbbi közelebb volt, rá esett a választás.

Az alapból combos 7,25 euros belépő helyett csak 6 eurot fizettünk fejenként, mert már csak 1,5 óra volt zárásig. (Mondjuk ez is elég sok egy kertért, de mindegy.) Maga a kert nagyon meg volt csinálva, később meg is beszéltük, hogy az írek baromira értenek a csicsához. Adott volt ugyanis egy rét, pár dombocskával, egy kis tóval és olyan hangulatos látványosságot varázsoltak belőle, hogy bizony nem sokalltuk a 6 eurot a belépőért, mert nagyon jó buli volt végül, hogy bementünk. (Bővebben érdeklődőknek itt egy alapos bemutató.) A kert után, mivel P. már eléggé bólingolt (?), továbbautóztunk a tóig, hátha elalszik a kocsiban hazafelé. Magából a tóból sajnos nem sokat láttunk, mert esni kezdett az eső, de azt meg tudtuk állapítani, hogy teli van aprócska szigetekkel és nagyon barátságos kis figura. Hazafelé Galway-on keresztül dugóztunk (P. persze nem aludt el) és hogy este mit csináltunk, arra nem emlékszem.

Szerdán esőre ébredtünk. Délelőtt Loughrea-ba mentünk hát, ahol egy Fun Shack nevezetű beltéri játszóba tettük be P.-t. (Ingyen volt, 2 év alatt ugyanis ingyenesen engedték a játékot, ez baromi ritka az ilyen helyeken.) P. kicsit mászkált a labdás placcon, a labirintusban, majd elkezdett minduntalan az ajtóhoz rohangálni, hogy ő akkor most kimenne... No 'iszen. Hússzor cipeltük vissza játszani, ő hússzor tért vissza az ajtó istenséghez, úgyhogy nagyjából 40 perc után hazaindultunk, pedig mi AV-vel remekül somtuk egymásnak a labdákat, míg P. pár másodpercig épp azon volt, hogy átessen egy szivacs akadályon vagy épp egy cipzárral vagy tépőzárral bíbelődött (ilyenek voltak ugyanis a bébi résznél, hogy tanulják ezeket használni.) Mivel még mindig esett az eső, viszont kíváncsi voltam a tóra, elautóztunk addig és szomorkodtunk, hogy hűűű, de szép, de kiszállni nem tudunk csessze meg.

A délután imával telt, hogy süssön ki a nap, de hiába. Esett, esett, megállíthatatlanul. P. alvása után bementünk Galway-be egy Dunnesbe vásárolni ezt-azt, majd megálltunk Oramore-ban a City Limits-nél, hátha játszózik még egyet beltéren P., de nem, miután úgyis megint be volt pislantva (még mindig nem vettünk neki méretes pelust), végül hazamentünk, mert kicsi is és drága is volt a hely ráadásul. Este sütöttem egy banános sütit, ez volt a nap fénypontja.

Csütörtökön kissé jobb időre ébredtünk, bár a nap az égen nem nagyon jelent meg. Délelőtt ismét a Loughrea-i játszóban kezdtünk, mert szemerkélt az eső, P. persze ismét ki akart csörtetni. Mindegy, miután kaptam egy ingyenes kávét is (mert toddler reggel volt és nálunk véletlenül volt egy), azért kibékültem a helyzettel. Délelőtt megkockáztattuk Galway-t és milyen jól tettük, mert az ég ugyan borús volt, de nem esett. Miután beértünk a városba, először is benéztünk egy tourist info-ba. A dublini elbújhat mellette, igazán helyre kis központ volt, teli mindenféle prospektussal, tomboltam hát kicsit.) Mivel P. már elégedetlenkedett, a felkapott Galway térkép alapján elkezdtük felmérni a várost.

Tulajdonképp ezeket láttuk itt ni, pontosabban ezek előtt rohantunk el. (Na jó, a székesegyházba be is mentünk.) A kedvencem a Lynch ablak volt, az olyan hátborzongató illetve maga a Corrib folyó melletti loholás. Egész olyan volt, mint a régi szép időkben. Ráadásképp a főutcában kaptam egy kávét meg egy fánkot, AV meg egy scone-t, de azt tulajdonképp P. ette meg, mert addigra rettenetesen elkezdett hőzöngeni, hogy éhes. Galway belvárosa után a Galway Bay következett. A máskor valószínűleg megnyerő part meglehetősen szürke és szívtelen volt, mikor odaértünk. A kedvemet tovább rombolta, hogy P. ismét bepisilt, vagyis megint csurom hugymák volt és mi megint törhettük az agyunkat, hol tegyünk tisztába és nem fog-e megfázni, ha pisis nadrágban szaladgál a szélben és hidegben. Végül az Atlantaquarium mellett döntöttünk, ahová bemenni is izgi lett volna, de nem P.-vel. Egy gyors tisztába tétel után úgy döntöttünk, nem fog megfázni, felkerekedtünk hát és kivittük játszózni a közeli játszótérre. Jó fél órát játszott, majd mikor cseperegni kezdett az eső, visszaszálltunk a kocsiba és lecsorogtunk Spiddal-ig, csak úgy. A tenger ott is szürke volt és barátságtalan, úgyhogy ott visszafordultunk. Estére értünk haza (Galway-t átnevezhetnék Traffic Jam-re), hogy utána mihez kezdtünk, rejtély, arra emlékszem csak, hogy P. a szokásos esti tápszerét nem kérte, helyette egy fél banánt tudtam belediktálni vacsoraként...

Pénteken érdekesen indult a nap, esett. Miután játszózni már nem akartunk megint, a pelusnélküliséget pedig így egy hét után meguntuk, bementünk a Dunnesbe pelenkáért. Míg én vásároltam, a fiúk a felső szinten mozgolódtak, majd mikor kész lettem, felhívtam őket, hogy mizu. Ez azért izgi, mert miközben telefonáltunk, P. nekiindult a mozgólépcsőnek, AV meg fél kézzel visszahúzta és hallottam, hogy felsír. (Már P., nem AV.) Oké, volt már ilyen, összetalálkoztunk, P. viszont Nem Volt Jól. Folyton a bal kezét, csuklóját fogdosgatta illetve sírt, ha megfogtam neki. Megrettenve autóztunk haza, a kocsiban P. végig a jobb kezét használta csak, ha próbálta a balt is emelni, sírdogált mellé. Tisztára beijedtünk, hogy valami baja van, főleg, hogy hazaértünk és bármi ért a kezéhez, felsírt. Elaltattam, majd rettegve vártuk, hogy ébred. AV elugrott a boltba és egy patikába, tudnak-e valamit adni rándulásra (persze nem tudtak). 1 óra múlva P. felkelt - és láss csodát, a kézfájás elmúlt. Használta a kezeit, mint régen. Boldogan megebédeltünk hát, majd nekiindultunk a délutánnak. Kinéztem a Loughwell Farm Park-ot, mint jó úticélt, hiszen esett az eső és a leírás szerint vannak beltéri részek is, ráadásul 2 év alatt ingyenes, juhéj. A tájékoztatóban címként annyi szerepelt, hogy Moycullentől 5 km-re, de volt ott egy gps kód is. Miután az utóbbi egyszerűbbnek tűnt, bepötyögtük a koordinátákat és elindultunk. Útközben kissé furának tartottam, hogy én nem úgy mentem volna térkép alapján, mint ahogy a gps vezetett, de bíztunk benne, hogy tudja, mit csinál. Egy ideig. Aztán mikor már jó ideje egy egy sávos kis mellékúton nyomultunk a zuhogó esőben és ködben Connemara közepén, kezdett gyanússá válni, hogy a koordináták szarok. Bizonyossá akkor vált a dolog, mikor a megadott ponton lószar sem volt, csak csend és homály... Itt AV kicsit mérges lett, hogy miért mindig olyan helyet választunk, ahol nincs jól megadva a cím, én viszont láttam, hogy ez nem az az idő, mikor illik pörlekedni, úgyhogy csak gondolatban reagáltam neki, hogy ezzel az erővel külföldre kellett volna mennünk, hiszen Írországban sosincsenek jól megadva a címek... Mindegy. Egy írül beszélő háznál (ahol tudtak angolul is, de alapból írül beszéltek) megkérdeztük, mégis hol van a farm, erre kiderült, hogy közel, úgy 2-3 km-re, de felismerjük, mert ki van zászlózva. És valóban. 2-3 km múlva megtaláltuk a farmot, bementünk és... nem tudtunk mit csinálni. Az eső kinn ömlött, az állatok tehát kilőve. Volt egy Pajta, benne két óriási ugrálóvárral, ami okés is, de P. még kicsi hozzá. Neki volt ott egy kis házacska csúszdával egy 2 nm-nyi habtapin illetve egy kicsi ugrálóvár. No most azt még nem írtam, de P. irtózik az ugrálóváraktól... Betesszük és nyikorogva gurul ki, eszébe sem jut felállni vagy éppen ugrálni. Maradt a csúszda hát, mint opció, ami valljuk be, nem nyújt egész napos szórakozást egy olyan gyereknél, aki bekéredzkedik a hintába és ha olyanja van, egy előre-hátra után nyújtja a kezeit, hogy kivenni... Miután a Pajta nem nagyon kötötte hát le, átmentünk egy másik épületbe, ahol ún. didicar-ok voltak. Igen, így, didicar. Ezek egy jó öt percig le is foglalták P.-t, aminek nagyon örültünk, utána viszont indult volna ki. A didicar pálya mellett volt homok, amiben volt jó sok Happy Hopperz, így oda dobtam be játszani, hátha. Hát nem. Amint rátettem egy ilyen izére, már dőlt is le róla. Direkt. Tepert volna ki. A homoktól persze egy dőlés után úgy nézett ki, mint egy csövi gyerek, hiába ütögettem le róla, nem segített. Rövidesen megelégeltem a szenvedést, visszamentünk a Pajtába, hagytuk még kicsit a hifi előtt állni P.-t (az érdekelte), majd megetettem és indultunk haza. Jó egy órát töltöttünk kínkeservvel a farmon, pedig alapból tök jó lett volna az egész. Ha nincs az a k. eső. De volt. Hazafelé elmentünk újra Spiddalig, majd elbúcsúztunk a tájéktól. Este már pakoltunk, hiszen eltelt 6 nap a nyaralásból.

Szombaton reggel még pakoltunk kicsit, majd Athenry felé indultunk haza. Megkerestük a játszóteret és hintáztattuk, mászattuk P.-t. Sütött a nap, öröm és boldogság, ma jó idő lesz, gondoltuk.

Szerencsére a játszó a vár közelében volt, így azt is megnézhettük - kívülről. 11kor továbbindultunk és Birr-t céloztuk be, ami 70 km-re volt hazafelé. A választás azért esett Birr-re, mert a prospektuson egy bazi nagy teleszkópot láttunk és gondoltuk, az izgi lesz. Nagy nehézségek árán meg is találtuk a kastélyt (kulcsszavak: ír címek, gps, térkép) és fejenként 9 euróért be is mentünk. Miközben átrohantunk a kiállításon, láttuk, hogy esni kezdett (mi más?), mire kiértünk, addigra viszont elállt. A kastély kijáratánál P. talált pár játékot, azokkal elvolt, majd kocsiba dobtuk és elkezdtük felfedezni a terepet. (Menni nem akart - még.) A kocsit tolni már nem volt nyerő, mert az út apró kövekkel volt felszórva... (Nóóórmális?) Először a teleszkópot kerestük meg, ami nem volt más, mint egy bazi nagy cső és szevasz. Remek látványosság, én mondom. Továbbindultunk hát a kertben a kapott térkép alapján.

Átküzdöttük magunkat egy kishídon, kanyarogtunk ide-oda, a cél egy picnic terület volt, mert P. kezdett megéhezni, gondoltuk ott majd szépen eszik... (Mihez képest, mikor csütörtök óta alig-alig nyammogott, maximum banánt vagy joghurtot...) No mindenesetre megtaláltuk a padot, lerogytunk, elkezdtem etetni P.-t, de meglátta, hogy van egy Twix is nálunk, ezért éktelen visításba kezdett, hogy ő azt kéri. (Sosem evett csokit, talán csak a papír izgatta, az íz nem hiszem.) Az utolsó falat alma-banánpürét mint a Black Hole Sun-ba nyomatta ki a száján sírás közben, nem tudtam, röhögjek vagy sírjak... Fél üvegnél nem tudtam többet lenyomni a torkán, miután beborult elindultunk hát visszafelé, P. természetesen még mindig sírt. (Nem felejt.) Húsz lépés után az eső elkezdett szakadni, az út viszont egyre csúszósabb lett. AV átvette a babakocsi tolását, amiben P. továbbra is sírt, főleg, mert rátettük az esővédőt. Nekünk nem volt csak egy esernyőnk, ezért meglehetősen groteszk látványt nyújtattunk, amint futva tolunk egy üvöltő valamit, csúszkálunk és közben egy mini esernyő alá próbálunk behúzódni ketten... Most ez így leírva vicces, megélve borzalom, egy idő után feladtam, hogy le vannak ezek tojva, elegem van, de eddigre az eső elállt és kisütött a nap. Mivel itt már közel volt a cél, a kijárat, kivettük P.-t a babakocsiból és engedtük, hogy szabadon járjon. Letargiában vonultunk ki a kastélyból és indultunk a kocsi keresésére. Útközben beugrottunk venni valami kaját, miután 4 óra volt és egész nap semmit sem ettünk (a Twix-szel ugye nem akartuk borzolni a kedélyeket). Hazafelé P. hálistennek elaludt, én pedig egy júniusi Nők Lapjával töltöttem az időt. Otthon úgy éreztük, megérdemlünk egy Chicken Royale-t, így hazafelé vettünk két menüt, amit hogy-hogy nem tökéletes nyugalomban fogyasztottunk el, mert P. az etetőszékben ült és krumplizott, mi meg ettük a szendvicseket.

All in all, jó kis nyaralás volt, teli élményekkel, bénázásokkal, idegeskedéssel, esővel. Jövőre velünk ugyanitt Írország legkevésbé csapadékos megyéjében.