A jószándékkal kikövezett út

Az úgy volt, hogy tegnap reggel AV elég nehezen indult el, mert nem találta a pénztárcáját. Biztattam, menjen csak be, tuti ott hagyta valahol, volt már ilyen. 10 perc múlva hívott, hogy nem, nincs meg a cucc. Itthon átkutattam mindent, benéztem az ágy alá, a tv és a kanapék mögé, az összes fiókot végigkutattam, hátha valaki berejtette oda, de semmi. Még AV is hazaugrott, körbenézett és savanyú fejjel konstatálta, hogy tényleg nincs itt. (Én szóltam...) Visszament hát a munkahelyére, szólt a biztonságiaknak, hogy nézzék vissza kamerán (!) hátha kiderül valami, letiltotta a bankkártyákat és felhívta a nagykövetséget, hogy ilyenkor mi van. Elsősorban a jogsi miatt aggódtunk, mert szombaton ugye nyaralás, mi az isten lesz így. A nagykövetség közölte, hogy 3-4 hét (!) mire kiállítják az ideiglenes jogsit, hiába intéződik a dolog elektronikusan. No comment. Már ott tartottam, hogy kezdtem magamnak megmagyarázni, hogy tudok én vezetni, jól, majd maximum AV tervezi meg a programokat, ő főz, én meg majd családfőként vezetek, jó muri lesz, úri, mikor írt AV csupa caps lockkal, hogy MEGTALÁLTÁK. Óriási kő gördült le a szívemről, mégsem kell vezetnem, piha, a nagykövetség bekaphatja, megúsztunk mindent, juhéj.

Délután bedartoztunk P.-vel a központba, vásárolni a nyaraláshoz. No ezt nem kellett volna. A Dunnesben kezdtünk, ahol eleve felcsesztem magam azon, hogy mindenhol ott virít a reductions felirat, de bazmeg csak lány ruhákat lehet kapni. Nem vagyok szexista, simán adok P.-re piros cuccokat, de azért rózsaszín / lila / virágos blúzocskákban mégsem járatnám. Oké, nézzük akkor a teljes árú ruhákat... A cél egy esőkabát, egy cipzáras, vastagabb kapucnis felső, egy hosszú ujjas póló és pár tapadótalpas zokni lett volna... Esőkabát nincs, cipzáras felső egy típus a méretében (világoskék-fehér csíkos, hagy koszolódjon egy perc használat után), hosszú ujjas póló szintén egy típus a méretében, ebből foggal körömmel megragadtam egy 18-24-eset, tapadókorongos zokni szintén nincsen, úgyhogy fogtam egy simát és kerestem egy pénztárat. Na most ha látott valaki hosszú sort, ez az volt. Kígyózott, tömörödött, borzasztó volt. Tudtam, hogy van még egy pénztár, átsiettem hát oda, ami természetesen zárva volt. Naak*rvaanyátok felkiáltással (úgysem értik) kirobogtam a boltból, mert eddigre P. már úgy 10 perce denevérhangon visított. Átkerekeztünk a másik Dunnesbe, lelifteztünk az élelmiszerbolthoz. (Továbbra is rohadjon le a lába annak, aki épkézláb volta ellenére liftezik a mozgólépcsőzés helyett, így ugyanis kb 5 percet vártunk a liftre.) A boltban összekapkodtam, amit láttam (P. persze visít továbbra is), majd villámsebesen visszalifteztünk, hogy ott szabadon engedjem P.-t, hátha ezért folyik a parasztgyalázat. A kocsiból kikerülve, P. ezerrel odarohant a mozgólépcsőhöz, majd mikor elhúztam, éktelen hisztibe kezdett. Meglátta a bizsus oszlopokat, odacsörtetett, de így mindenen és mindenkin át, ilyenkor se lát se hall, simán nekirohan bárki térdének, majd elkezdte széttépegetni a láncokat. No itt elégeltem meg a bulit, vállra kaptam és a kocsit tolva kiszaladtam az üzletből a pláza közepére. Ott nyertem két perc nyugit, mert volt ilyen pénzes biszbasz, ilyen halássz ki egy játékot egy euróért és az ajándékkiadó bájosan nyílt-csukódott. Két perc nem telt el, P. észrevette, hogy a pláza közepén kisvonat robog. (!) Nosza, bevetette magát a tömegbe, odaloholt és a sorban állókat széthessentve odaállt a vonathoz, hogy ő most akkor beszállna. A bácsi szólt, hogy még kicsi, mondom, jó, hogy mondja, nincs az az isten, hogy ő a 3 perces menetet kibírná a vonatban ülve, felkaptam hát és elügettem messzire. (Közben persze sikítás, mi más.) Ekkor már szomjan pusztultam az izgalomtól, (sírás közepette) vettem egy Sprite-ot, magamban pedig káromkodtam, mint egy kocsis, hogy nem hiszem el, hogy ezzel a gyerekkel nem lehet semmit csinálni. Kerestem egy padot, tépegettem neki katonákat az előre elkészített vajas kenyérből, de 5 falat után már csak ledobta őket a földre. Mivel a fő célom a Lidl volt (csak ott van jó uborka / mazsola / wc papír), kicsit meginogtam, bevállaljam-e még azt is (csöppet untam az egy órája tartó sírást), de végül úgy döntöttem, megyek és vásárolok, ha végre itt vagyunk. Összeszedtem hát a cuccokat, beálltam a kígyózó sorok egyikébe (hétköznap 3kor mégis ki a jó isten ér rá vásárolni rajtunk kívül?), majd mikor fizetésre került sor, a nő közölte, hogy neeem, ezt a kártyát (CIB) ők nem fogadják el... (Az itteni kártyákat AV ugye reggel letiltatta, készpénzem pedig sosincs.) Még tettem pár halvány próbálkozást, hogy de hát a Dunnesben fél órája tudtam vele fizetni, de éreztem, ez már veszett fejsze nyele... És itt elszakadt valami, megint. A pénztárnál még nem, de az úton hazafelé bizony már keményen hüppögtem. Mert nem elég, hogy kifogtunk egy ilyen folyton elégedetlenkedő kis mitugrászt, akivel 14 hónaposan sem lehet normálisan bevásárolni / enni / bármit csinálni, még az élet is kib*szik velem folyton újabb és újabb szart öntve a nyakamba. (Oké, utólag látom, lehetne rosszabb is, pl ha két gyerekem lenne, de akkor is, nekem ez sok, elegem van, unom a folytonos rohanást és sírást, baromira unom.)

Itthon aztán olyan szar kedvem volt, hogy bár kettőnknek összesen volt 19 eurónk kápéban, miután P. felkelt az esti alvásából, elsétáltam egy usziba és 5 eurót nem átallottam belépőre költeni. (Leszarom bazmeg, maradt 14.) Hazafelé 3,5 euróért vettem tejet meg kenyeret, most tehát 10 eurónk van egészen addig, amíg nem küldik ki az új bankkártyákat... Remélem sietnek...