A jószándékkal kikövezett út

Az első hétrűl

Hétfőn egyedül bementem Pestre ügyintézni, P.-re Anyu vigyázott. Az Oktogonon kértem új PIN kódot a bankkártyámhoz, majd leföldalattiztam a Városligetig. Ott járkáltam egy kicsit a tónál (amin valamiféle műalkotások lebegnek), majd miután körbemászkáltam a Hősök terét, elmentem a végállomásra, a Vörösmarty térre. A Duna parton végigsétáltam, megcsodáltam a Várat a túlsó parton, majd benéztem a Zaraba meg a New Yorker-be elszörnyedni az árakon. A Ferencieken ettem valami főzeléket, majd elhetesbuszoztam a Móriczig, ahol NEM lehet jegyet venni a 4-6-os villamos közelében sehol. (Az automatákra rá van írva, hogy NEM MŰKÖDIK, majd miután elcaplattam a BKV feliratú bódéig, hogy na tuti ez a jegyárus helye, megláttam, hogy ki van téve egy cetli, hogy ez a sofőrök pihenőhelye, jegy nincs.) Visszasétáltam hát a tér másik végébe és egy újságostól vettem egy vonaljegyet... (És még csodálkoznak, hogy annyian lógnak a járatokon... Az én sebes lépteimmel nagyjából 15 percbe telt, mire tudtam jegyet venni... Eh...) A Móriczról a Nyugatiig villamosoztam, útközben ügyesen rácsodálkozva, hogy Harminckettesek tere meg Corvin Negyed lett a régi Ferenc körút meg a nem-tudom-már-micsoda... Délután értem haza, otthon minden oké volt, P. kapott egy homokozót, amiben boldogan tapicskolt, mire hazaértem.

Kedden az idő meglehetősen szarra fordult, de kitartottunk, megnéztük, milyen is a Kopaszi gát, amiről mindenki ódákat zeng... Háááát... Nem hatott meg és akkor még finom vagyok. Az egész egy keskeny kis valami (na mi? gát, hát igen), aminek a szélei elég meredeken vezetnek le a Dunáig. 5 perc után rájöttem, hogy a hely nem P. kompatibilis, aki nem sétál ám szépen a kezünket fogva, hanem rohan, mint az őrült, általában le a lejtőn, mert látja, hogy lenn ott várja a víz... Az egész ottlétünk arról szólt hát, hogy P.-t próbáltuk fenn tartani a gáton, kevés sikerrel. Középen találtunk egy játszót, ahol volt egy nagy fahajó (túl nagy, hogy használható legyen), egy bébihinta (2 perc elfoglaltság) meg egy kis homokozó (újabb 2 perc móka), de ennyi. Hazafelé megetettem P.-t és hát kész, ez a nap is elment.

Szerdán délelőtt usziztam, az jó volt, juhéj, délután pedig Anyuval és P.-vel sétáltunk a központban. (Pontosabban sétáltunk volna, de P. mindig elrohant olyan irányba, ami véletlenül sem volt jó. Szóval csak a szokásos.)

Csütörtökön nem tűrhettünk tovább, mit nekünk szar idő, azért is strandolunk felkiáltással elmentünk a ceglédi fürdőbe. P. életében először volt strandon és nem meglepő módon jól kezelte a dolgot, mint a gép, mászott bele a vízbe, ki sem lehetett vakarni onnan. A ciki az, hogy nem fogta fel, hogy ha lehajol felszedni a medence alján lévő mintákat, akkor a feje a víz alá kerül, ami nem jó, úgyhogy konstans ott kellett maradnom mögötte, hogy a kellő időben a hóna alá kapjak és kirántsam a habokból. Aki még nem volt 13 hónapos babával strandon, annak elmondom, hogy a Nagy Fürdés abból állt, hogy 2 centire lihegtem P. mögött a fent említett okokból, aki villámsebesen járkált ide-oda a cicijéig érő vízben, majd a lépcsőkön kimászott, majd vissza a vízbe. Majd ki, majd vissza. Majd ki, majd vissza. Ötszázszor. Ha próbáltam kivenni, hogy na szevasz, sétáljunk, nézelődjünk kicsit a medencék között is, éktelen visításba kezdett, kicsavarta magát a kezeim közül, majd 2 lépés után seggre esett a csúszós talajon és ezek után már amiatt sírt. Mindegy, nem panaszképp írom, büszke vagyok rá, hogy ilyen Búvár Kund (volt ott egy bamba kislány, az pl egy mukk nélkül ott ült az anyja karjában, esze ágában sem volt egyedül mozogni a vízben, hát nem is tudom, fura volt)...

Pénteken P.-nek vendégei jöttek, Á. és Z., két majdnem-egy-napon-született kisfiú. Kicsit túlszerveztem a dolgot, alapból úgy volt, hogy AV anyukájához megyünk, de neki nem volt jó mégsem, írtam hát Á. anyukájának, hogy nem jönnek-e el, de ő nem válaszolt, ezért írtam Z. anyukájának is, aki hívott, hogy mindjárt indul, de eddigre kiderült, hogy Á.-éknak is oké... Végülis jól sült el a dolog, the more, the merrier, you know. (Zárójelben írom, hogy a 3 fiú közül P. volt a legfiatalabb, de csak ő járt...) Jó volt látni, hogy P. cseppet sem ijedt meg a vetélytársak láttán, kiskirályként lépkedett az üldögélő fiúk között, vicces volt, na. Este Tescoztunk egyet, ahol P.-t egy kiskocsiban toltunk egy ideig, de persze 3 perc után megunta, úgyhogy cipelhettük.

Szombaton AV anyukájánál voltunk, ahol P. 3 unokatesója is ott tombolt. Bár eddig is tudtam, hogy nem szeretnék 3 gyereket, ez a nap teljesen meggyőzött arról, hogy igazam van, számomra 3 gyerek körülbelül a pokollal egyenértékű. Egy fél órára lementem P.-vel játszózni az őrületből, de elkapott egy zivatar, beszaladtam hát a Sparba venni Pilóta kekszet meg felkaptam egy jégkrémet, hogy hazafelé elnyalogatom, de P.-re megint rájött a bolondóra, amint kinyitottam a zacsit, visítozni kezdett, én pedig iszonyat szerencsétlennek éreztem magam, hogy még egy kicseszett jégkrémet sem tudok enni mellette kussban, hát ez nem élet így stb stb. Délután Apuékkal elmentünk a Városligetbe, ahol sétáltunk egy keveset, majd ismét csak próbáltuk megakadályozni, hogy az Úr ne ugorjon fejest a vízbe...

Vasárnap P. nem akart elaludni, majd mikor elaludt, fél óra múlva ébredt és nem tudtam megvigasztalni, úgy sírt. Végső elkeseredésemben kocsiba ültettem, hogy menjünk bárhová, hátha az autóban elalszik, mert már szétesett a fejem az üvöltéstől. A Nemzeti színházhoz kocsikáztunk hát, ahol P. boldogan mászkált a zöld füvön és vidáman bámult meg minden szobrot. (Imádja a szobrokat, nagy műélvező.) Nem tudom, mi volt a baja, miért sírt olyan nagyon, mindenesetre a séta alatt szépen abbahagyta. Fél órát mászkáltunk a parkban kb (ahol amúgy van egy kis játszótér is), majd ekkor az eső már úgy esett, hogy jobbnak láttuk hazaindulni. Az úton P. elaludt, és egy órán át fel sem ébredt. Mi hárman a kocsiban gubbasztottunk mellette, őrizve az álmát. Délután elmentünk a Katica játszóházba is, ami a 4-es főút mentén van és a hely kellemes meglepetéssel szolgált: nem volt gagyi. Volt egy kis labirintus, ahol az ilyen kicsik is mászkálhattak, mint P. A labirintusban volt egy trambulin, egy csúszda, ami labdák között végződött, ezeket nagyon élvezte. Volt két nagy gumicsúszda, azokhoz még kicsi volt, de nem is baj, mert az egész helyiség teli volt játékokkal. Volt berendezett babaszoba kiskonyhával meg mindenféle háztartási eszközzel (a vasalót pl el sem akarta engedni), volt terepasztal katonákkal, autókkal, a legkisebbeknek pihenőszék, járássegítő, kis holdkomp vagy mi, zenélős telefon, puha kockák, babzsák, a kisfiúknak szerszámkészlet, laptop, kártyák, színezők, társasjátékok, szóval tök jó volt az egész, P. azt sem tudta, mihez kapjon. A szarul indult nap így jó nap lett, éljen a játszóház, éljen, éljen. (Remélem nyitva lesz még szeptemberben is...)

Ez volt hát az első hét... Bár most annyira nem hangsúlyoztam, milyen fos idő volt végig, fos idő volt végig, főleg ahhoz képest, hogy elsősorban azért repültünk haza, hogy lásson már nyarat is ez a kis kópé... De hát így jártunk... És még mindig nincs vége...