A jószándékkal kikövezett út

Az utazásrúl

A 7.40kor induló géphez ¼ 7re értünk ki, de a check innél már kígyóztak a sorok. Bár megkérdeztem, előre lehet-e menni egy ficergő egy évessel, határozott NEM volt a válasz, mint később kiderült azért, mert egész öt darab babát előre kellett volna akkor engedni és az már húúúú, de rohadt sok, biztos zúgolódtak volna a többiek. (Ha így lett volna, a jó k** any**kat a többieknek, hogy egy 200 főt szállító gépnél 5 főt nem engednek előre...) Mindegy, leszarom kategória. Ekkor még ott volt AV, míg én álltam a sorban, ő sétálgatott P.-vel, megoldottuk a nagy problémát. A drágalátos Malévnál természetesen nem lehet előre foglalni helyeket, pénzért sem, azaz a check innél kiosztott helyre lehet ülni és hello, így jártál. Mondanom sem kell, nem kaptunk olyan helyet, ahol csak egy ember ül mellettünk és nem kettő, ráadásul az ablak mellé KELL ülni a babával, ez egy ilyen szabályuk nekik. (Aki ezt kitalálta, mondjuk azzal madzagot nyeletnék vagy legalábbis bezárnám vele P.-t egy fél méterszer egy méteres dobozba és röhögnék, mit kezd a helyzettel. Azt hiszem, inkább az első kínzást választaná...) Mindegy, leszarom kategória immáron másodszor egy órán belül.

Miután átverekedtem magam a biztonsági kapukon, (babakocsit összecsukni, cuccot szalagra pakolni, laptopot, kulcsokat, szíjakat tálcára, majd mindezt visszafelé is persze – eközben természetesen P. a hónom alatt visít vagy ha földet ér a lába, 200 méterre szalad el), rohantam vizet venni (Osama rég halott bazzeg, de még mindig ezzel szarozunk), majd elkezdtem P.-t a kapu előtt sétáltatni – hámmal. Jó húsz perc sétáltatás és 3-4 kisebb hiszti után beálltunk a beszálláshoz. Néni ellenőrzi az útleveleket, majd mutatja az utat, hogy arra, lefelé. Vagy 15-20 lépcső... Kérdeztem, hogy ez most komoly, bakker, nem látja, hogy nem tudok lemenni így? Szerencsére jött egy másik nőci, ő elvezetett egy hátsó liftig, az eredeti alkalmazott meg csak hápogott, hogy hááát, ő nem tudta, hogy van lift... (Ha-ha.) A liftben a néni mondta, hogy a vészkijáratnál nem ül senki, kérjem meg a mellettem ülő két utast, hogy menjenek át oda és akkor három helyünk lesz kettőnknek, juhéj.

Felszálltunk hát a gépre, berendezkedtem. P-.t etettem, itattam, játszásra bírtam, majd 2 perc múlva jöttek a padtársaim. Szóltam nekik, hogy a vészkijáratnál is vannak helyek, nézzék már meg legyenek szívesek, jók-e azok nekik, ahelyett, hogy itt nyomorgunk négyen három helyen. Marketinges énem mindent bevetett, hogy ott nagyobb a lábtér, nem kell hallgatni a sipíkolást (P. persze nyomta) stb stb. Barátaim el is tűntek hát a balfenéken, én örültem, hogy huhúúú, nincs nyomingerség, P. visíthat, kapálózhat, szevasz nagy hely. Öt perc sem telt el, jöttek vissza az útitársak, hogy elzavarták őket onnan, ahová ültek... Kérdeztem, hogyhogy, hiszen a nő azt mondta, senki sem ül a vészkijáratnál, mire ők nagy szemeket meresztve kérdezték, hogy jaaaa, nekik a vészkijárathoz kellett volna ülniük? Bazmeg. Beszuszakolták hát magukat mellénk, azaz mi (őrjöngő P. és én) az ablaknál, ők meg középen és a folyosónál. Rólam ömlött a víz, P. egyfolytában sikoltozott, miközben össze-vissza rugdosott és próbálta leküzdeni magát a lábaim közé, a zéró helyre. És ekkor még fel sem szálltunk! A repülőútra több szót nem is fecsérelnék*, a lényeg, hogy P. végig ficergett, le akart menni, én küzdöttem hősiesen, a többi utas meg hol sajnálkozva, hol megvetően nézett. (Utóbbiakat szemeim vasvilláira szúrtam fel illetve néha a mit-bámulsz-köcsög fejemet is felcsavaroztam.)

Miután 7.40kor indult a gép, dél körül ki is szállhattunk, a babakocsi rendben várt minket és bár a csomagokra jó 20-30 percet kellett várni, ez már annyira nem is zavart, hiszen túléltük, először az életben ketten repültünk P.-vel.

* Jaj, annyit azért mégis mondanék még az útról, hogy miközben sétáltattam P.-t a folyosón, láttam, hogy egy csaj a P. korabeli kislányával három széken terpeszkedve játszogat. Szóba elegyedtünk, erre kiderült, hogy mellette is ültek volna, de az ő útitársai átültek a vészkijárathoz. Mondanom sem kell, hogy a kislány halál nyugisan ült az anyja ölében (!), egy nyikkot nem szólt, csendben iszogatott-eszegetett, míg én mindezt az infot megtudtam (és nagyjából ötször húztam vissza P. lábára a cipőit, ötvenszer emeltem fel, tettem le, tízszer nyomtam a szájába valami kekszet, ötszázszor simogattam, puszilgattam, hogy maradjon már legalább annyira csendben, hogy halljam a saját hangom). Ennyire igazságtalan hát az élet. Amúgy a másik anyukának is feltűnt P. viselkedése, öt perc után kérdezte is, hogy bírom, amitől akár meg is sértődhettem volna, de ott és akkor még jól is esett... Miután mondtam, hogy hááát, hozzászoktam már, de azért a tesó még messze van, a lány ránézett P.-re és biztató szemekkel annyit mondott, (az ilyet dőlt betűvel mondta), hogy "Na de hátha a következő nem ilyen lesz..." Miután ez kicsúszott a száján, kicsit láttam rajta, hogy megijedt és szégyenlősen nevetgélni is kezdett, de szerencséje volt velem, az ilyen megjegyzéseken már nem szoktam megsértődni, inkább elismerésnek veszem.