Amik eddig kimaradtak, azaz kalendárium-féle, mit csináltunk, merre jártunk az elmúlt időszakban.
Ma, mivel egész álló nap esik, nem sok helyen jártunk: az előbb elugrottunk Blanchardstown-ba és míg mi P.-vel a Dunnes-ben keringtünk, AV kipipálta a Lidl-t. Hazafelé P. meglepő módon elaludt (= álomba rágcsálta magát) és másfél órája horpaszt. Itt tartunk most.
Tegnap szebb idő volt, úgyhogy a délelőtti szunya után elautóztunk Portmarnock-ba, mert a fejembe vettem, hogy P.-nek homokoznia KELL és az a part nagyon szép homokos. Az élvezetet fokozandó, még egy lapátot is vittem, én, a gondos anya, de sajnos sem a homok, sem a lapát nem ragadta magával P.-t, mert pár ügyetlen lépés után (= miután az egész búrája homokos lett, vagyis az orrában és a szájában is ott csillogott a cucc), feladta a harcot, elment a kedve a sétától és helyette inkább élvezettel mutogatott a parton ügető lovakra. Miután kitombizta magát a parton, átkocsiztunk Malahide-ra és a játszótéren meghintáztattuk és megcsúszdáztattuk egy kicsit. Mivel 3 óra felé járt az idő, beültünk a kastély teázójába elfogyasztani a szokásos tea-scone kombónkat, P.-t pedig próbáltuk megebédeltetni, de ez utóbbival csúfos kudarcot vallottunk, P. ugyanis szó szerint mindent csinált (pl az etetőszéke háttámláját nyalta), de enni nem evett. A kocsiban hazafelé persze megéhezett, ekkor pár szem ropival szúrtam ki a szemét, ami annyira ízlett neki, hogy a nagy ropogtatásba bele is aludt. Az éjszakát az előzőekben már vázoltam, ismét bebizonyosodott hát, hogy a nappali tevékenységek érdekessége semmi összefüggésben nincs az éjjeli alvás minőségével.
És ha már ilyen szépen visszafelé haladok, pénteken a városban jártunk P.-vel, bementünk a St Stephen's Green-be, kapott egy beach rövidnadrágot (kék, kis delfinekkel, nagyon vicces), randalírozott a kis üzletek között (egyikbe be, másikba be, ide szaladt, oda szaladt), kirohant a játékboltból egy nyakkendő üzlet kedvéért (hja, stílusérzék öregem), majd kimentünk a parkba galambokat hajkurászni és füvön futkosni. Hazafelé beájult a babakocsiban, éljen.
A csütörtök ezúttal jelzőt sem kap, annyira emlékszem, hogy szar nap volt, négyszer indultunk sétálni, négyszer áztunk el, úgyhogy a háztól 200 méternél távolabb nem merészkedtünk. P. fél 2kor kelt a délelőtti alvásából, délután így már nem aludt, úgyhogy este 9kor úgy sírt, mint még soha, teljes extázisban nyomta kb 20 percen át, ránk jött a frász szó szerint, hogy mi lesz, ha abba sem hagyja. Borzasztó volt, senkinek sem kívánom. Ettől eltekintve az este mondjuk jó volt, tegyük hozzá, mivel ekkor volt a 4. házassági évfordulónk, régi képeket nézegettünk, "pezsgőztünk" meg sütiztünk.
Szerdán Malahide-on jártunk P.-vel, mert vagy 80 db mega építőkockát szereztem 5 euroért. A dart út vicces volt, 30 perc maxi tombi. Miután nyújtogatta magát kifelé a kocsiból, kivettem, hátha a táj lenyűgözi, de nem, fél perc ölben ülés után megunta a dolgot és folyton le akart mászni a földre, de menni nem tudott, mert rázott a dart és mindig seggre ült. Ekkor felkéredszkedett, felvettem, de fél perc után újra visszacsúsztunk az egyes kockára, azaz le akart menni. És ez így ment fél órán át, míg le nem szálltunk. Malahide-on amúgy nem maradtunk sokáig, lesétáltam a vitorlásokhoz, vettem egy tejes kávét meg egy lekvárost (előbbit félig magamra öntöttem, miért is ne), P.-nek adtam egy sima croissant-ot és miután szépen lekéstük a következő dart-ot, a fél 6ossal jöttünk haza.
Kedden nem tudom, mi volt, nem káptalan a fejem.
Hétfőn a központban jártunk, darttal, P. kapott egy vicces FP játékot, ilyet. Imádja nyitogatni, csukogatni. A madártól mondjuk idegbajt kap, mert nem jön rá, hogy fel-le kell húzogatni és nem lehet leszedni, de tényleg jó cucc, elvan vele. Amikor kinyitja a levélládát vagy az ajtót vagy feltolja a spalettát, mindig elégedetten állapítja meg, hogy TÁÁ, pedig próbálom neki mondani, hogy egér, cica és kutya van mögöttük, nem egy egyszerű TÁÁ.
Múlt vasárnap Tallaght-ban jártunk és végre beszereztük a réges-rég óhajtott szagelzáró kukát. (Nagyon jól bevált, örülünk neki, éljen.)
Múlt szombaton - a szép múlt pénteki nap után, amiről már írtam - még maradt a jó idő, így délelőtt kidugóztunk a Phoenix Parkba, ahol fociztunk, szaladgáltunk és játszótereztünk is egy kicsit. Délután, hogy maximálisan kihasználjuk a napsütést, elmentünk a St Anne Rose Garden-be és megállapítottuk, hogy a rózsák nagy része bizony már elhervadt, úgyhogy legközelebb május elején-közepén kell jönnünk, mondjuk úgy P. szülinapja környékén.
Úgy látom, a május 28-i hétvége kimaradt még, íme hát a hiteles krónika, ha már így visszatekintünk: szombaton miután nem esett az eső (a szél fújt, de már ez is haladás volt, hogy ki tudtunk lépni a házból) elmentünk az Airfield farmra, ahová hetek óta próbáltunk eljutni kevés sikerrel. (Mint írtam is, mindig esett-fújt stb.) A farm honlapja szerint úgy képzeltük a helyet, mint egy nagy állat simogatót, ahol P. láthat lovat, pulykát, csirkét meg ilyesmi háziállatokat. Elképzelésünk szimplán megbukott, miután állatok állítólag voltak ugyan, de hogy hogy nem, mi mégsem láttuk őket. Oké, láttunk pár birkát valahol a messzeségben meg néhány kósza tehén is felbukkant 1-2 km-re tőlünk, de P.-nek kissé nehezen tudtuk illusztrálni, hogy nézd, ott az a sötét folt az a tehén, azt mondja múú és hasonlók. Kissé csalódtunk hát a farmban, de sebaj, valahol a végében rábukkantunk egy kis tóra, amin egy hosszú híd ívelt át és azon P. nagyon jól elsétálgatott magában. (Ekkor még nem igazán tudott / szeretett fűben sétálni, mert zavarta az egyenetlen talaj.) A Nagy Hídséta után elmentünk a tea room-ba, itt kaptam egy baromi drága, de nagyon finom szelet sütit (4,5 Euro volt, agyam elszáll) és megteázgattunk, P. pedig meguzsonnázott.
Vasárnapra sajnos elmúlt a "jó" idő, újra esett, úgyhogy a szokásos Blanchardstown-i körünket tettük meg egy kis csavarral: AV vásárolt, mi meg P.-vel játszóházaztunk.
Na, ez a sztori kicsit hosszabb lesz... Szóval. A bejáratnál kérdezte a nőci, hogy tud-e már menni P., mire jó magyar szokás szerint kitérően azt mondtam, hogy hááát, most kezdte egy-két hete, khm-khm, mire nem kellett fizetnünk valami oknál fogva.... (Állítólag a mászó gyerekek után még nem kell fizetni, igaz, ezt az előző héten elfelejtették velünk közölni...) Hogy a rák a vetésre ne menjen, P. tényleg nem sétált olyan peckesen, mint múlt héten, ide-oda dőlt, két lépés után hasra esett a puha gumi matracokon, bénázott, ügyetlenkedett, nyögött. Nem tetszett neki a labdás medence, nem akart az alagút alatt mászkálni, nem akart tépőzárazni, egyre csak nyújtogatta a karjait, hogy vegyem fel. Remekül szórakoztunk hát. Fél óra "de bizony te most játszol" után meguntam a dolgot, kivittem megetetni, de ezzel sem volt nagyobb sikerem. Először is nem volt etetőszék csak a terem másik részében. A cuccommal és a ficánkoló gyerekkel a hónom alatt átbénáztam hát az etetőszékes részhez, ámde ott megláttam, hogy egyetlen üres szék nincs, ahová le tudnánk ülni. Oké. A cuccaimmal az egyik vállamon, P.-vel a hónom alatt felnyaláboltam hát egy etetőszéket (közben felborítottam egy babakocsit, tehát cuccok, etetőszék le, babakocsi felállít, cuccokat, etetőszéket újra megfog - mindezt úgy, hogy egy hülye p*csa fél méterre ült tőlünk és lazán végignézte, hogy ott szerencsétlenkedem a franc essen bele) és visszakukackodtam az eredeti helyünkre, amit azóta persze már elfoglalt egy népes fekete család. Ezen a ponton kezdtem egyetérteni az ateistákkal, de ekkor egy asztal felszabadult, én pedig azonnal lehuppantam, leszarva, hogy az asztal tele van mindenféle bögrével meg használt tányérral. Ezzel persze még nem értek véget a szenvedéseim, mert miután P. kiverte a kezemből az üveges őszi-almát, még mindig csapkodott, nyögött. Tehát még éhes, állapítottam meg rezignáltan. (Lószart rezignáltam, káromkodtam magamban, mint egy kocsis.) Előszedtem hát a 2 dl-es kész tápszert, majd próbáltam kinyitni. A doboz tervezőjének az anyukája szerintem rengeteget csuklott ezen az esős vasárnapon, azt a szart ugyanis nem lehet kinyitni, csak kisollóval. Kisolló persze sehol egy játszóházban, úgyhogy P.-t felelőtlenül otthagytam az etetőszékben, én pedig elrohantam kiskésért. Találtam is olyan jó kis életlen fehér műanyagkést, amivel nyiszatolni kezdtem a dobozt, de bár én már úsztam a ragadós tápszerben, az az istennek nem nyílt ki. Jó 5 perces huzavona után végre ki tudtam önteni az üvegbe a tápszert, amit mondanom sem kell P. nem kért. Helyette az asztalra fröccsent cuccot szépen szétkente, úgyhogy ekkor már mindketten tápszerben úsztunk. (Mindezen bénázást persze állandó nyögés-sírás-nyökögés kísérte, gőzöm sincs miért okból.) Miután ilyen sikeresen megebédeltettem, márpedig akkor is játszol felkiáltással visszamentünk hát a bébi küzdőtérre, ahol egy vadparaszt cipőben vigyázott a gyerekére. Cipőben bazzeg, van pofája valakinek a szaros cipőjével bemenni egy olyan helyre, ahol 2 év alatti gyerekek nyalják a világot. Hogy nem szakad az ilyenekre rá az ég kétszer. Ha ez még nem lett volna elég undorító, a Cipős mellett ezután megláttam két Mezitlábast is. Mezitlábast. Repedt sarokkal. Azt hittem, ott hányom el magam, hátul repedt sarok, elöl rózsaszín körmök a fekete lábfejen. Tényleg nincs Mindenható. Miután AV még nem jött vissza, elhúzódtam a legtávolabbi sarokba ettől a csürhétől és csendes sírás helyett próbáltam P.-t szórakoztatni, aki továbbra sem akart persze játszani, csak karok fel, vegyél fel, szevasz. Amikor pár 8-9 éves is beszabadult a 2 éven aluliaknak fenntartott részbe, megadtam magam, kimásztunk szépen a bébimedencéből, AV végszóra ott termett, mi pedig könnytelen búcsút vettünk a helytől és elhúztuk a csíkot a fenébe. Nagy az isten állatkertje, mindenhol vannak parasztok, vannak szar napok - ennyit a délutánról, még jó, hogy nem kellett fizetnünk ezért a kabaréba illő élményért...
A 30-ával kezdődő héten nem sok minden történt. Hétfőn jártunk darttal Sandymount-on, P. kicsit homokozott, de csak vizes homok volt, a hazautat pedig szó szerint végigvisította. Próbáltam etetni, kivenni, sétálni nem akart, enni sem, csak süvöltött-süvöltött. Hazafelé beugrottunk a Ringsend parkba, ott már hajlandó volt enni, majd kicsit mászkált is.
Kedden P. benáthásodott, úgyhogy kezdődött a napi 4-5x-i orrszívás, pedig szegény már nagyon igyekezett egyedül orrot fújni. (Ez most ott tart, hogy ha kilóg a zsebemből a zsepim, kihúzza és az orrához nyomja, majd fúj 1-2-t. Nem, már nem náthás.)
Keddtől - péntekig tehát betegség, nátha, hiszti, ki sem igazán mentünk sehová.
Péntek a már többször emlegetett szép nap péntek, körbeértem hát, úgyhogy azt hiszem, itt fejezem be ezt a giga bejegyzést, szépen eldaráltam mindent, mik voltak az elmúlt hetekben, haladunk-haladunk, lassan utolérem magam, hát el sem hiszem, csőváz.