Annyira, de annyira unok már morogni. Mostanság néha elképzelem magam kívülről és elég gáz, amit látok: egy gyerekével általában elégedetlen háztartásbeli, akit nem látni kabát nélkül. Borzalom.
Ami az elsőt illeti (már a gyerekével általában elégedetlenséget), egyszerűen halálosan unom az éjszakákat első perctől átalvó anyukák beszámolóit. Azt is unom, ha egy gyerek 2 percnél tovább elvan egyedül. Azt pedig végképp unom, amikor egy újszülött nem üvöltve sír, csak úgy... módjával. Mert ha léteznek ilyen gyerekek is, P. miért nem tartozik közéjük? Itt van, elmúlt 1 éves és olyanok vagyunk, mint a mosott fos.
Vegyük pl a tegnap éjszakát és a mai napot, amik abszolút átlagosak voltak - még csak nem is rosszak. (1) Este 3/4 10kor egy (2) 20 perces ringatás után alvás egészen (3) 5ig (7 óra 15 perc), amikor is ébredés, nyűglődés, seggrázás. Fél 6tól alvás 6ig, amikor (4) szintén ébredés, szintén nyűglődés, majd fél 7től egészen 7ig újra alvás. Ez 8 óra 15 perc éjszaka. Neki. Nekünk ugye nagyjából 6-6,5 óra. És nem egyszer, nem kétszer, folyamatosan. Több, mint egy éve. Nem, hazudok, hiszen ez még egy átlag éjszaka volt, voltak már ennél rosszabbak is, sőt. És basszus egy éves múlt. Más gyereknek miért van szüksége éjjel 12-13 óra alvásra, ha neki ennyi is elég?
Aztán ugye a nappal. Ma pl 7-től 8-ig kihúztuk a kaját, jól bírta (azaz nem az éhség veri fel korán), majd 8-kor olyan ordenáré ricsajba kezdett, hogy majd' összeszaladt a sziget. Mintha bizonyisten éheztetnénk és sosem kapott volna még enni. Ezt az ordítást fél 1-kor, ebéd után szintén megismételte, miután bevágott egy 200 grammos Sunday lunch fantázia nevű bébiételt (krumpli, répa, mindenféle más zöldség és csirke). Mit volt mit tenni, adtam még neki egy fél üveg almás-kekszes kaját és nagyjából 1 dl joghurtot, ez utóbbiból csak azért evett ilyen keveset, mert egy szokásos kalapáló mozdulata olyannyira félresikeredett, hogy a joghurt maradékának nagy része a pulcsimon, a kanapén meg az etetőszéken végezte. Miközben vizeztem be a pórul járt pulcsim, P. meg újra kezdte a visítást (hiszen eltávolodtam 2 méterre is), azt hittem, agyvérzést kapok, de komolyan. Kívülről ez biztos nem tűnik nagy tragédiának, hát gyerek szegény, de basszus, cérnaszálon lógnak az idegeim az állandó baromi hangos sírástól, a folytonos nyögéstől, az át nem aludt éjszakáktól és attól, hogy a környezetünkben minden más baba ötször többet alszik, mint P. és ötször kevesebb időt tölt nyűglődéssel. Ja és ez persze az ötöd ennyi idősekre is vonatkozik.
És mikor látom, érzem, hogy más egy éves (vagy fél éves) már alig sír és jóval nyugodtabb, mint P., néha elkap a félelem, hogy lehet, hogy miattam ilyen aktív meg erőszakos ez a gyerek? Mert erre nevelem? De bármikor felvetődik ez a gondolat, el is hessegetem, mert tudom, hogy nem miattam ilyen (már ha a nevelést vesszük és nem a genetikát), mert egyrészt születése óta ilyen, másrészt meg sok babás ismerősünk sokkal idegbetegebb típus, mint én, sokkal bénábban, kevésbé talpraesetten reagál szokatlan helyzetekre és mégis passzívabb a gyereke, mint P... Viszont ezzel nem vagyunk kinn a vízből, mert mindig, miután ezt tisztázom magamban, olyan szerencsétlennek érzem magam, hogy akkor miért pont mi fogtunk ki egy ilyen perpetuum mobilét, egy ilyen kis hiperaktív tudóst? Aztán persze miután ez eszembe jut, el is szégyellem magam, hogy szegény gyerek, hát ha már a saját anyja is mást szeretne helyette, az már a vég... De ha egyszerűen nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz... Hogy egy percet sem fog tudni megülni a fenekén és hogy egy éves korában is fel fog ébredni éjjel és rengeteget fog sírni még mindig... És én elhiszem, hogy a Sors csak annak ad nehezen kezelhető gyereket, akiről tudja, hogy megbirkózik vele, de basszus, szerintem nálunk nagyon félrenyúlt, nekünk egy nyugis, éjjel alvó, szépen illedelmesen játszó babát kellett volna küldenie, mert így mire felnő, én esküszöm egy halom idegronccsá változom...
Ja és végszóként - nem a tisztesség kedvéért, hanem mert tényleg így van - még annyit tennék hozzá, hogy ezek mellett P. félelmetesen intelligens (igen, intelligens, nem okos), roppantul talpraesett és jó humorú - én pedig hihetetlen módon imádom...
Csak ne lennének babás ismerőseim...*
* Innen jut eszembe: akciótervet kell készítenem, hogyan fogadjam el jobban P. természetét, mert ez a fenti így elég gáz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.