A jószándékkal kikövezett út

Kedden, miután otthon nagyon nyűgös volt a Ded (mikor nem az), úgyhogy nem tudtam se enni, se inni, se létezni, elsétáltunk a Tescoba vásárolni, mert úgy gondoltam, veszek egy szendvics menüt és akkor az lesz az ebédem, jól.

Már ott jól indult a dolog, hogy P. útközben folyamatosan üvöltött, de úgy, hogy többen félreálltak, mert látták, hogy komoly a dolog. Miután ebéd után indultunk, éhes nem lehetett, próbáltam itatni hát, levetkőztetni, felöltöztetni, simogatni, kivenni, betenni, de semmi, ő csak sírt kétségbeesetten, maximum addig hagyta abba a rinyát, amíg majszolta a szájába tömött kekszet. Oké. Tulajdonképp csak a szokásos... A Tescoban be is szereztem a kívánt szendvics menüt (egy szendvics, egy fél literes víz meg egy mini zacskó szeletelt alma) meg még ezt-azt, majd mikor P. újra rázendített, villámsebesen kiszaladtam a közeli kis füves területre elfogyasztani a jól megérdemelt ebédemet. (Ekkor nagyjából ötszázadszor mantráztam magamban a soha, soha többet nem akarok még egyszer gyereket illetve a senki, senki nem tudja, micsoda kínlódás ez az egész lemezt.) A fűre letelepedve elkezdtem falatozni (egy naaaagy falat nekem, egy kis morzsa P.-nek) és egész jól ment a dolog: P. szája be volt fogva a szendvics darabkáival, én meg ebédeltem. (Közben persze aktívan próbáltam visszatenni P. lábára a cipőit, amik amint felkerülnek a lábaira, azonnal elkezdi leszedni őket, eszegetés ide vagy oda... Rendesen multifunkcionális az ipse.) A szendvics behammogása után jött a víz és miközben P.-t hessegettem el magamtól, mert mindenáron az én üvegemből akart inni, pedig van neki jó kis itatópohara, átkoztam magam, amiért szénsavas vizet kaptam fel a nagy rohanásban, mert ezt nem lehet megfelelő gyorsasággal hörpinteni... A Nagy Vedelés közepette P. megszökött, de csak a babakocsi kerekéig jutott, ahol megtalálta a szendvics dobozát és akkurátusan elkezdte kieszegetni a szenyában lévő húsról lepotyogott panírt. Éljen, volt 2 perc nyugalmam. Miután a panír elfogyott, neki vetette magát az almaszeleteknek. Olvastam, hogy valaki ilyen korban már adott almát egészben is a gyerkőcnek, nem rettentem meg hát, hogy nem csak én almázom, hanem P. is. Nem rettentem meg, először. Aztán egyszer csak látom, hogy P. nagyon nyeldekel, pirosodik a szemöldöke, csukott szemmel, mint a békák próbál egyre erősebben nyelni... No, marha jó, itt fog megfulladni a füves terület közepén, kicsit beparáztam, de mivel jártunk már így párszor, mert az Úr igencsak türelmetlen az evést illetően is (azaz még rég nem nyelte le az első falatot sem, de már húsz másikat töm a szájába), rutinosan a vállamra csaptam és elkezdtem fejjel-lefelé rázogatni. Szerencsétlen ettől úgy megijedt, hogy köhögött, sírt, köpködött egyszerre, egy kicsit kihányta a panírt is, majd egyszer csak sikeresen felöklendezte a ludas almadarabot, de azon nyomban két rágás után újra lenyelte, biztos ami biztos, ki tudja, mikor jut ezek után újra ételhez. Egy pár perces sírás után túlestünk az ijedtségen, kezdődött a móka, P. mezitláb rohangászott a fűben, kipakolta a pénztárcámat (az aprót már rég kiszedtem, mert mostanság az egyik legkedveltebb móka a "nicsak, egy buksza (2:30tól)" játék). A móka úgy 5 percig tartott, ezután P. megunta a banánt, rám mászott, ütögetett, szóval a szokásos lemez. Hogy feldobjam, a hasamra húztam és a hátamra fekve jobbra-balra gurultam vele, ez tetszett is neki úgy jó fél percig, nagyokat nevetett, majd nyűgösen tovavonult, én meg felfedeztem, hogy hátradőltemben jól beledőltem egy óriási madárszarba. Nem tudom kellőképpen kifejezni mi minden szaladt át az agyamon ennek következtében, a lényeg a lényeg, hogy az a köcsög szar pont a hátam közepén fityegett, de bazmeg pont a hátam közepén, hogy véletlenül se tudjam letörölni, mert mint a szólásmondás is kéri, akkor lássam, mikor a hátam közepét, ergo nem tudtam belőni, hol van pontosan az a szar szar, csak éreztem, hogy nedves és hideg. Bedobtam hát P.-t a babakocsiba (mert hogy ő sem szívódott ám fel időközben, sőt) és miközben ő hídba feszítve visított, én előrecsavartam a pólóm, hogy egy használt zsepivel letisztogassam a madárszar nagyját, szóval csak az nem látta a kivillanó melltartóm alját, aki nem akarta. Mondjuk ekkor már baromira nem érdekelt semmi, P.-t már nem szidtam, nem is néztem rá, csak toltam, toltam megátalkodottan, miközben ő természetesen sírt, míg haza nem értünk. Itthon beáztattam a pólóm, elátkoztam az összes fosós madarat, majd igyekeztem lenyugodni és olyanokra gondolni, akikek aktuálisan rosszabbul megy a sora, mint az enyém, mert mit tudom én, éheznek, meddők, betegek és hasonlók.

Nem tudom, a fenti történethez mit fűzhetnék hozzá... És én így élek napról-napra...