Úgy beszomorodtam most. Vagyis nem most, még tegnap este nagyjából.
Annyi gondunk van és ez olyan szemétség... "Nem igazságos." - csak hogy készüljek a második gyerekkorra...
Tök boldognak kéne lennünk (és tulképp ez meg is van), hogy eddig minden oké, hogy viszonylag lazán bírjuk ezt az egészet, hogy végül is csettintettünk egyet és elsőre összejött a dolog, hogy a Gyermek aktív, hogy én is nagyjából megúsztam minden tipikus terhes tünet nélkül, de valahogy minden hétre, minden napra van valami szar, ami nehezíti a helyzetünket és ez olyan elkeserítő.
Az, hogy három hét múlva ilyenkor már leléptem innen és otthon játszom a megejtett lányt, egyedül tulajdonképp egy dolog, mert ezt mi (vagyis én) akartam (bár az eddigi ír tapasztalataim megerősítettek abban, hogy nem túl sok választási lehetőségem maradt)... Ennek ellenére persze rettenetesen fosok, hogy fogom bírni férj nélkül ezt a másfél hónapot, ráadásul 8-9 hónapos terhesen, szóval persze, ez is rátesz egy lapáttal a szar kedvemre, de mondom, ebben az ügyben legalább az vigasztal, hogy ez a mi döntésünk, én szeretnék otthon szülni, nem más rángat haza...
Viszont amellett, hogy van bennem egy alap, - bár ha arra gondolok, hogy ez a mi választásunk volt, - orvosolható rossz érzés emiatt az egész különválásos dolog miatt, vannak rajtunk kívülálló problémák is, (nem is egy, nem is kettő) és ezek így együtt néha már túllépnek a tűréshatáromon.
Mert milyen dolog már az, hogy december óta nem tudunk kialakítani egy gyerekszobát a második hálóban, mert a főbérlő fosik rá, hogy fél éve kérjük, hogy vigye el a szoba 80%-át elfoglaló franciaágyat? Milyen ironikus az, hogy ezzel az ágy sztorival a háttérben még ránk mondják, hogy megbízhatatlan, hanyag bérbeadók vagyunk, mert 2500 km-ről nem tudunk elintézni egy olyan ügyet, amit tulajdonképp a bérlőinknek kéne, ha lenne bennük akár csak egy szemernyi tisztesség és józanság is? És harmadrészt: mennyire szomorú, hogy külön albérletet kell kivennünk három hónapra, mert (alapból is, de a 9. hónapban végképp) elviselhetetlen a légkör ott, ahol felnőttem?! Nem vagyok finnyás, esküszöm, ha lehetne, tíz négyzetméteren ellennék bárhol az elkövetkezendő négy hónapban, csak egy kis nyugalmat szeretnék, legalább most, ilyenkor, amikor konkrétan az egész életünk fordul fel fenekestől, természetszerűleg.
Egyébként pedig ez csak három volt a fölénk tornyosuló gondok közül, van még a tarsolyban, bőven... És megszakad a szívem, mert tudom, hogy AV mindent megtesz, hogy minimalizálja a stresszt az életünkben, de mégis, mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, újabb és újabb megoldásra váró feladatok jönnek, amik közül akár egy is elég lenne egyszerre... Lehet, túl sötéten látom most a világot, de nem tudom, mi jöhet még, komolyan.
És ami a legrosszabb az egészben, hogy lehet, le se szarnám, mikorra lesz kész a gyerekszoba, hogy az otthoni bérlők seggarcok, ha nem kéne még mindig, 30 évesen is azon stresszelnem, hogy miért ilyen elképesztően elviselhetetlen természetű a saját Apám, hogy miért ennyire önző, hogy miért ennyire elvakult, hogy csak és kizárólag önmagával foglalkozik a nap 24 órájában, hogy miért nem lehet neki soha semmit mondani, mert úgysem hallja meg? És hozhatnék most példákat dögivel, hogy alátámasszam, miről beszélek, de nem hozok... Úgyis hihetetlen lenne. És estig nem tudnám befejezni. Mindenesetre egy biztos: Ha tehetem, harcolni fogok, hogy ne egy gyerekünk legyen, mert meg vagyok róla győződve, hogy itt van a kutya elásva. Későn jött, túlóvott gyerek, aki 60 év alatt nem tanulta meg, hogy más is létezik a világon önmagán és az anyukáján kívül. Mindig röhögtem azokon, akik kijelentették, hogy bármilyen anyukák szeretnének lenni, csak nehogy olyanok legyenek, mint a saját anyjuk, de asszem most én is kimondhatom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ne olyan legyek, mint a saját nagyanyám, mert nem szeretném én is így megkeseríteni a saját unokáim életét...
