Szóval akkor otthon.
A kis fiaskómnak köszönhetően tehát vasárnap helyett hétfőn este érkeztem meg Pestre. A repülőút sima volt, attól eltekintve, hogy iszonyúan unatkoztam, mert türelmetlenül választottam ki a szokásos repcsis magazinomat, úgyhogy sikerült egy nyugger újságot vennem... Az igazat megvallva, jó sokáig fel sem tűnt, hogy az angol Őszidőt olvasgatom, mert olyan címmel, hogy Woman's Weekly a franc se gondolta, hogy nyanya újságot vettem... Bocs: érett nőknek való újságot... A dolog ott vált kellemetlenné, mikor egyre inkább sokasodtak a nyugdíjas témák, hogy meghalt a férjem, hogy menjek most egyedül nyaralni / szórakozni, hogy mit csináljak, mert az unokám káromkodik, hogy húú, de jó, a legkisebb lányom is lediplomázott végre... A végső gyanút a hirdetések erősítették meg bennem, mert hol a TenaLady volt soron, hol az ilyen tolókocsi mozgatók, hol meg pénzügyi tanácsadók, akik szívesen elmesélik, hogyan hozhatjuk ki a legtöbbet a nyugdíjunkból... Lényeg a lényeg, küzdöttem rendesen, hogy elteljen a 3 óra: olvasni ugye nem volt mit, aludni, bóbiskolni totálisan egyenes széken képtelenség, mp3 lejátszót pedig nem szeretek repülés közben a fülembe dugni, mert akkor úgy érzem, nem tökéletes a légnyomás kiegyenlítő rendszerem... Ott ültem hát egy össze-vissza ficergő gyerekkel a hasamban, bámultam ki az arcomból és vártam, hogy teljen már az idő, mert megpusztulok. A gép hálistennek pontos volt, nem növelte a szenvedéseimet, 9-kor már otthon vacsorázhattam Anyuékkal, mintha reggel legalábbis nem is D-ban keltem volna még fel. (Mindig elámít korunk mobilitása.)
Kedden a dokinál kezdtem, pontosabban kezdtünk, mert Anyu lelkesen jött velem a klinikára. Hiába mentünk időre, kb másfél órát vártunk megint, hiába, így jár, aki sztárnőgyógyászhoz jár (ha-ha). A vizsgálat során kiderült, hogy a babó köszöni, jól van, méretei alapján továbbra is masszív darab, nagyjából tíz nappal tűnik idősebbnek a számított koránál. Egyelőre velem is minden oké, eltekintve egy kis fertőzéstől, amire kaptam ellenszert. A doki után elmentünk a közeli Westendbe, szereztem végre-végre egy 2010-es kalendáriumot, mert már tiszta ideg voltam, hogy mindig cetlikre kell írnom, mikor mit kell csinálnom. Az írószeresen kívül bementünk még a patikába, otthagytam egy vagyont magnéziumra, vastablettára meg a fertőzés-gyógyszerre, majd lesétáltunk az aluljáróba pénzt váltani. Pénzváltás után (ekkor már dögfáradtan, ez van, keveset bírok) felpattantunk a vonatra, irány Zugló, majd a Trófea, mert 6-ra hivatalosak voltunk egy jó kis welcome és belated szülinapi vacsorára. Utoljára több, mint egy éve voltunk Trófeában, azóta nem sokat változott és én továbbra is bírom. Bár az állapotomnak köszönhetően ugyan csak egy csésze babgulyást, egy krumpligolyót, egy fél rántott csirkemellet, két szem csülköt, egy kis párolt káposztát, egy kis kókusztekercset és egy kis somlóit tudtam enni, azért azt hiszem, kitettem magamért... Azt sajnálom persze, hogy nem tudtam lenyomni még egy kevés csülköt, mert nagyon jó volt, meg ráadásul a toros káposztát sem tudtam megkóstolni, de hát ez van, nincs már túl sok hely bennem kajának manapság. Életemben először amúgy hozzám is hoztak egy égő tortát az elsötétített teremben, miközben Halász Judit nyomta, hogy Boldog, boldog, boldog születésnapot, de be kell valljam, a torta egészben került haza velünk, mert inkább becsomagoltattuk és otthon ettük meg (napokon keresztül).
Szerdán éhgyomorra a rendelőben kezdtem, ahol az előző napon beszerzett 75 gramm glükózból csináltak nekem egy jó kis oldatot, hogy igyam meg, miután levettek tőlem egy adag vért. A terhes fórumok teli vannak a cukor terheléses vizsgálattól való parától, hát mit ne mondjak, volt már és lesz is még kellemetlenebb élményem, egy fél citrom belecsavarása után két perc alatt felhörpintettem a nedűt, semmi gond nem volt vele... Utána egy iszonyú uncsi két óra várt rám, ami alatt már nem volt érdemes hazacsoszognom. Vettem egy Nők Lapját, azzal múlattam (volna) az időt, de fél óra múlva úgy kellett volna rohannom a wc-re (gondolom a glükóz megtette a hatását), hogy nem tudtam az olvasásra koncentrálni. Kínos várakozásom alatt elgondolkodtam rajta, hogy milyen iszonyú béna ez az egész, hogy a malacinfluenza idején főhír volt, épp hányan betegek, milyen fontos a higiénia stb stb stb, erre egy rendelőintézetben, ahol több ezer ember megfordul per nap gondolom, van összesen két női mosdó, ami közül az egyiket épp verik széjjel, a másikban pedig nincs wc papír, de ez még csak hagyján, mert az ajtókon rigli sincsen, azaz nem lehet őket bezárni belülről... Az, hogy se szappan, se meleg víz, se kézszárító, na azt már meg sem érdemes említeni... Nagy nehezen letelt hát az egy óra, újra leadtam a vérem, majd iszkiri haza. Egy gyors ebéd után újra felkerekedtem és nagyjából két óra alatt (ismét Anyuval) eljutottunk egy 4D ultrahang rendelőbe, mert egyszer 25 hetes a Gyerekünk, gondoltam legyen már róla pár igazolványkép. Kb 30-40 percig nyaggattuk szegény babót, hogy produkálja egy kicsit magát és ő produkálta is, mocorgott, kiúszott a képből, ásított, cuppogott, integetett, rugdosott, ahogy kell. Tudom, orvosilag nem volt indokolt a 4D, de gondoltam ennyi szülői szentimentalizmus belefér, állítólag az ultrahang nem ártalmas, akkor meg miért ne néznénk meg, hogy van őkelme, hátha erősödik az a bizonyos bonding közöttünk... (Erősödik.) Az uh után újabb ezer évig utaztunk haza, estére úgy hulltam az ágyba, mint másról a ruha hullik le boldog szerelemben vagy valami hasonló.
Csütörtökön az Egészségbiztosító kirendeltségén kezdtem, hogy kiderítsem, jár-e valami juttatás, ha egyszer megszületik Ő. (GYES-en kívül semmi, így jártunk.) Hazafelé beugrottam a DM-Rossmann kettősbe és beszereztem még pár levél Magnesii Citrici-t, mert úgy hallottam, az ér is valamit, nem úgy, mint az agyonárazott és sztárolt Magne B6, amiben jóval kevesebb magnézium van. Ugyancsak hazafelé betértem a terheléses cukker eredményemért is, ami frenetikus lett (4,3 előtte és utána is, úgy tűnik valami glükózfaló vagyok, csinálhatnám akár főállásban is, ilyen bér-cukorfogyasztóként vagy valami), szóval volt öröm és boldogság, ha azt nem számítom, hogy a pisimben viszont fehérje volt... Délután-este még hivatalos lettem volna egy endokrinológushoz, mert kiderült, hogy még decemberben elég szar lett az egyik pajzsmirigy hormon értékem és a doki azt javasolta, mindenképp menjünk utána a dolognak, de miután olyan fejfájás tört rám olyan 2 körül, hogy majd' megpusztultam, fájó szívvel, de lemondtam arról a pár órás utazásról, ami az endokrinológusig vezetett volna és helyette felhívtam a dokit, hogy bevehetek-e valamit, mert szétdurran a fejem. (Bevehettem, Algopyrint.) Egyúttal, ha már vonalban voltunk, rákérdeztem, mi lehet az a fehérje a pisimben, mire mondta, hogy valószínűleg semmi baj, csak rosszul pisiltem, de ezt majd még le kell csekkolni egy újabb vizelet mintával. Másnap délelőttre kaptam egy roham-időpontot, majd a lelkiismeret-furdalásom enyhítendő, hogy nem vándliztam be este 8-ra az endokrinológushoz, egész este különböző rémtörténeteket olvastam a neten, mik történhetnek, ha nincs rendben az anyuka pajzsmirigy-hormon termelése. Végső elkeseredésemben írtam a webbeteg-re, mire számítsak, illetve befurakodtam egy pajzsmirigy fórumra, hogy adjanak tanácsot a tapasztaltabbak... Szereztem egy orvost, akit mindenki dicsért, még melegében írtam is neki pár sort, mi a helyzet, majd eléggé stresszesen 10 körül ágyba zuhantam.
Pénteken tehát ismét a doki volt soron, akinél ismét vagy egy-másfél órát vártam, hogy bejussak. Kaptam új gyogyót a fertőzésemre, megerősítette, hogy a fehérje a pisimben lehet a véletlen műve is, majd miután itt kinn ugye nincsen méhszáj ellenőrzés, kértem, hogy nézze már meg megint, nem nyílt-e ki egy kicsit, mert ez a legnagyobb parám. (Nem nyílt ki.) A doki után beugrottam a Westendbe, újra elköltöttem egy rakat pénzt a patikában, majd hazazötyögtem. Ha minden igaz, ezen a napon éreztem először, hogy valami nem oké a légzésemmel, a dokinál még náthának tűnt a dolog, mire hazaértem, már pihegtem rendesen, bár folyni nem folyt az orrom, de iszonyúan bedugult.
Szombatra virradóra beerősített az orrdugulás, könyörögtem Anyunak, hogy hozzon valami orrcseppet, mert ott fulladok meg a szeme láttára. Tudom, terhesen nem megengedett az orrcsepp és tudom, felelőtlen kismama vagyok, de dél körül diadalittasan cseppentettem be egy-egy csepp Nasivint az orrlikaimba és így kb ötig egész jól is voltam. (Ha rendszeresen felálltam és kimentem a friss levegőre lélegezni.) Öttől lefekvésig szenvelegtem kicsit, majd lefekvés előtt újra kinyitottam az orrom 1-1 cseppel és próbáltam aludni egy kicsit.
Vasárnap a rémálom folytatódott, pontosabban tetőzött. Asszem ekkor írtam le először úgy az orrdugulásom, hogy még soha az életben nem volt ilyen. Máskor, ha az ember orra bedugul, az ugye annyit tesz, hogy az egyik orrlyuk totálisan beáll, a másik meg ugyan nem 100%-os, de úgy enged némi levegőt... No most nálam ez most nem játszott be... Mindkét orrlyukam teljesen és résmentesen zárt, olyan szinten, hogy ha egy kicsit is próbáltam kifújni a levegőt rajtuk keresztül (nem beszívni, áh, arról végképp szó sem esett), akkor minden egyes fújás után ha lehet, még jobban bedagadt az orrom belülről. Asszem elértem a klasszikus benőtt az orrom lika állapotot... Enni nem bírtam, hiszen egyszerre levegőt venni szájon át és rágni ugye nem opció, feküdni nem ment, mert akkor végképp úgy éreztem, megfulladok, a hasam már lufiszerű volt a rengeteg lenyelt levegőtől, azt hittem, ott halok meg. Ennek ellenére, este még beautóztunk AV anyukájához, hogy lásson már, ha már otthon vagyok, de nála egy gyűszűnyi pogit sem tudtam legyűrni, mert annyira nem kaptam levegőt. Este sópipáztam, kamillával inhaláltam és beültem egy ezercsillió wattos infralámpa elé, ami úgy hajtott, hogy majd' leolvadt a fejbőröm. Mindeközben a Gyermek persze rugdalt, mint annak a rendje, gondolom izgatta, mi folyik kinn... Arra, hogy esetlen oxigén hiányban szenvedett és azért rúgkapált, gondolni sem merek. 10 körül aztán, mielőtt épp hívtuk volna az ügyeletet, hogy pár perc és megfulladok, elmentem fogat mosni és ezalatt az egyik orrlyukam kb 10%-osan használhatóvá vált. Ekkor, nem tudom, hogy, de lefeküdtem és fárasztó álomba merültem...
Hétfőn reggel viszonylag tisztán ébredtem, de miközben Apu vitt be egy magán endokrinológushoz (akivel még szombat este e-maileztem le, hogy hááát, terhes vagyok és különben is, nem is vagyok itthon sokat, nézzen már rám, mi a pálya), az orrom újra beadta az unalmast. Kínjaimat fokozandó, rájöttem, hogy nincs már forintom, ergo váltanom kell valahol némi fontot, hogy ki tudjam fizetni az orvost... (Eurom sem volt már.) Oké, a rendelő közelében volt is egy OTP bank, ahová besiettem, sorszámot húztam a pénzváltáshoz (WTF?), végigvártam, míg xy lakáshitelről kérdez, z meg épp pénzt vesz ki meghatalmazással, majd mikor kb negyed óra-húsz perc után odajutottam, hogy 20 fontért kérnék forintot, a nő közölte, hogy jaaa, hát ők csak eurot vagy dollárt váltanak. Érted. OTP bank. Mindig tudtam, hogy a legfosabb bank a világon, no de hogy ennyire? Amúgy meg is érdemeljük: amelyik országban egy ilyen bank képes működni, az nem lehet sikeres ország. Fúriaként loholtam át a szemközti Raiffeisen-be, két perc alatt váltottam pénzt, majd ahogy tudtam, siettem vissza a rendelőbe, mert ekkor már csak 5 percem volt kb, hogy ne késsek el. A lepukkant lépcsőházban egy perc megtaláltam a csinos kis magánrendelőt és két perc múlva már ott ültem a doki előtt a leleteimmel, aki közölte, hogy már a teherbeesésem idején mért 3,5-ös TSH-m is viszonylag magas ahhoz képest, hogy gyereket akartunk, a decemberi 7,5 pedig már kifejezetten gáz, úgyhogy csoda, hogy nem lett vetélés a dolog vége... Fejlődési rendellenességgel nem riogatott, mert az állítólag akkor esélyes, ha huzamos ideig (9 hónapig) kezeletlen marad a tizen- meg huszonvalamennyi értékű TSH, de azért figyelmeztetett, hogy ha már így megúsztuk a vetélést, a koraszülést elkerülendő, szednem kell gyógyszert a magas értékemre, még hozzá minden nap, talán csak a szülésig, de az is lehet, hogy örökre. No remek. Mindenesetre örültem, hogy időben elkaptuk a dolgot. Ott helyben volt egy vérvétel (mert ugye decemberi volt a legutolsó mérésem eredménye), volt egy nyaki ultrahang meg némi tapera, minden oké-e. Ez a pajzsmirigy amúgy azért genyó dolog, mert tüneteket csak 10 feletti értéknél produkál, viszont terhesség alatt árthat a babónak még a 10 alatti is... A vizsgálat után hazavándoroltam, a buszon ismét rám jött a most fulladok meg érzés, ami kitartott egészen délutánig. Hazafelé kiváltottam a legújabb gyógyszereimet, vettem egy kámforos orrtisztítót (azt a tamponszerű izét, mert csak azt volt hajlandó adni a patikus), beugrottam a védőnőhöz, aki megállapította, hogy 63 kg vagyok, beírogatta az eredményeimet a kiskönyvembe majd utamra bocsátott. Szó szerint, ugyanis ezen a napon repültem ide vissza. Ahhoz képest, hogy előre fostam a repülőúttól, hogy mi lesz az orrommal, annyira nem volt gáz a dolog, bár azért elég cinkes volt ettől függetlenül. A járat totálisan teli volt, három busszal mentünk ki a géphez. A cuccomnak persze már sehol sem volt hely, ezért a táskám a lábam alatt volt, a 6 kilós kabátom pedig az ölemben. Olvasni nem tudtam, mert ha lefelé néztem, rosszabbodott az orrdugulásom, mp3-at hallgatni a légnyomásváltozás miatt nem mertem, 3 órát át tehát ott ültem, mint egy cövek és arra gondoltam, hogy no, sebaj, szülni sem lesz egy leányálom. A légkondi miatt a dugult orrom kiszáradt, ezért percenként nedvesítettem az ujjammal, a Gyermek folyton a hólyagomon táncolt, ezért szinte az egész utat a wc-n töltöttem volna, annál is inkább, mert ott valami miatt jobban szelelt az orrom, mint az utastérben. Szerencsére pontosan szálltunk le, bár mire a gép elgurult a világ végére, kb 20 perc eltelt, szóval el lehet képzelni, hol szálltunk ki... Ferihegytől eltérően, a D-i reptéren nincsen busz, ami hord ide-oda (miért is lenne, hiszen míg otthon kb 100-150 métert visz a busz, itt jó tizenöt-húsz perc begyalogolni), úgyhogy a tíz kilós cuccomat cipelve már majdnem sírtam: nem kaptam levegőt, fájt a hasam a cipeléstől, a Gyerek rugdosott, a fülem pedig totálisan bedugult... Amíg vonszoltam magam kifelé, már-már felmerült bennem, hogy leülök a francba és itt halok meg a reptéren, de tudtam, hogy nem adhatom fel... Mire nagy nehezen kiértem, beszélni nem tudtam, úgy ki voltam. Nesze neked ne cipeljen semmit meg napi max 2xfél óra gyenge séta... Hazaérve AV-től kaptam Sterimar tengervizes orrtisztítót, ez kicsit felvidított, igaz, elaludni csak egy-egy csepp Nasivinnel tudtam újra, mert eddigre realizáltam, hogy ez nem igazi nátha nálam, hanem nátha vagy még inkább valami allergia-asztma szerű izé terhességi orrdugulással kombinálva, ami a megnövekedett ösztogénnek köszönhető. Ágyba éjfél után kerültem, jó volt végre a saját ágyamban feküdni, örültem, hogy vége a rémálom-szerű rohanásnak.
Hát ennyi volt a kalandokban bővelkedő otthonlétem, ami alatt a hasam oltári sokat nőtt, kiderült, hogy pajzsmirigy gondjaim vannak, de a babó* egy kis óriás és állítólag minden oké vele, éljen.
* őt amúgy most különösen szeretem, hogy kiderült, hogy túlélte az átlagosnál magasabb vetélési kockázatot... Én hősöm.
