A jószándékkal kikövezett út

Miután ugye az ember egész évben azt csinálja, mint január elsején, pénteken nem tudtam ellenállni a kísértésnek és 11-től tanítottam egyet, hogy idén jó sok pénzt zsebelessek be - annál is inkább, mert ránkfér, ki tudja, mi lesz májustól. A tanítás után csináltam egy zacskós daragaluska levest, kifőztem egy kis tésztát és a héten már másodszor diós-lekváros tésztát ebédeltünk. Ebéd után nekiindultunk Killiney-nek, mert tavaly jártunk ott egy jó kis kilátópontnál, de már a sarkon rá kellett döbbennünk, hogy itt valami nem okés, az autósok átlagsebessége ugyanis olyan 20 km / óra körül mozgott. Mire Dun Laoghaire-hez értünk, nagyjából felfogtuk, mi a baj: a Szilveszter éjszaka esett 1-2 centis havat a január elsejei napsütés felolvasztotta, majd a mínusz egy-két fokban a hólé ráfagyott az utakra, így szinte tükörsimává változtatva az utakat. Miután Írországban sosincs mínusz (vagy csak nagyon ritkán, pl mostanság), a téli gumi ismeretlen fogalom erre; de mivel a hó is igen ritka, szerintem a sószórásról sem sokan hallottak még. Sebaj. Mivel kemény fából faragtak minket, nem fordultunk vissza, hanem Dun Laoghaire-ből még továbbcsúszkáltunk Dalkey-ig (az alapból 3 perces autóút vagy 15 perces lett), majd ott jött a baj, mert valahogy lekanyarodtunk a főútról (talán a partra akartunk kimenni?) és egyszer csak ott találtuk magunkat egy lejtő elején, ami még csak hagyján is lett volna, de a lejtő után egy emelkedőt véltünk felfedezni, ami mondjuk a jegesen csillogó felületével (és a kocsin a nyári gumival) nem tűnt egy életbiztosításnak... Pár másodperc hezitálás után nagyjából öttel elindultunk lefelé, majd megállás nélkül próbáltunk felkapaszkodni az emelkedőn, ami úgy csúszott, mint a rossznyavalya, de mivel védőangyalunk van nekünk, mikor már épp azon voltunk, hogy na, most kezdünk el visszafelé csúszni, elértünk egy fél méteres szakaszhoz, ahová odasütött a nap és így a kerekek boldogan kapaszkodhattak meg a vizes úttesten, annyi erőt összeszedve, hogy felérjünk a csúcsra. Hazafelé nagyjából 15-tel csorogtunk és vidáman fogadtuk meg, hogy legközelebb tuti óvatosabbak leszünk és nem kockáztatunk, ki sem moccanunk a lakásból, ha jegesek az utak. Este néztünk egy Poirot-ot és hogy a nap hogy záródott, no arra már nem emlékszem.

Tegnap iszonyú későn keltem: fél egyet mutatott az óra, mikor kimásztam az ágyból. Mentségemre szóljon: borzasztó éjszakám volt. Tudom, ez még lesz rosszabb, de elértem oda, hogy nem tudok kényelmesen feküdni. Ha háton fekszem a hasizmom iszonyúan feszül, így háton csak úgy tudok létezni, ha felhúzom a lábam, úgy viszont aludni nem lehet. Ha oldalra fordulok, olyan érzésem van, mintha minden belső cuccos arra az oldalra folyna, amerre épp fekszem ergo az sem megoldás, mert folyton azt érzem, hogy itt nyom, ott nyom valami. Az egyik pózból a másikba átfordulni persze szintén nem egy leányálom, a lepedő összegyűrődik alattam, a takaróm huzata legjön, a pólóm kihúzódik a pizsialsóból, a lábam beleakad a lepedő-takaróhuzat kombóba és mindeközben beleszúr a hasamba itt-ott, úgyhogy megy a tápászkodás ezerrel. Aludni fél-egy órákat tudok egyhuzamban, akkor mindig felébredek, hogy valami nem jó. Nyomódom, görcsölök, pisilnem kell, esetleg AV horkol. Na azt hiszem, ezt kielemeztem, amúgy jól bírom a terhességet, de tényleg, csak éjszakák ne lennének. Tegnap tehát későn keltem, ettünk pár pirítóst és bementünk a központba, a St. Stephen's Greenbe. Alapból gyalogoltunk volna, de kinyitottuk az ablakot és rájöttünk, hogy hideg van, úgyhogy beautóztunk egy közeli parkolóig és így csak 5-10 percet kellett sétálni a fagyban. Vásároltunk, mászkáltunk, majd hazajöttünk és itthon ettünk egy kis sült krumplit sült virslivel. Megnéztük a Mátrix III-at és miután egy órán át bújtam a netet, hogy megtudjam, mikor, hányadik héten történik a legtöbb koraszülés (rémálmom, hogy itt jön rám a születnék és nem jutok már haza), borongva feküdtem le fél 1 körül és egészen 2-ig forgolódtam, amikorra már tök ideg lettem, hogy nem hiszem el, hogy megint egy ilyen szörnyű éjszaka áll előttem. Pedig de. Fél óránként - óránként keltem, nem találtam a helyem, nyomódtam, szúródtam, borzasztó volt. Azt hiszem kijelenthetem, hogy én, aki ezeddig imádtam aludni, horpasztani, henyélni, egész egyszerűen utálom az éjszakákat...

A tegnappal szemben ma már 10-kor felébredtem és egy kis összezördülés után, míg AV kitakarította az egész lakást, én főztem görög tejszínes rakott krumplit és sütöttem egy adag Stahl Judit féle fahéjas sütit. A krumpli egész jó lett és bár a süti kicsit hamuízűre sikerült, azért összességében elégedett vagyok magammal. Mivel a nap egész nap szépen sütött, ebéd után elmentünk sétálni. Legyalogoltunk a Liffey-ig és mivel elég rég jártunk arra, megdöbbenve vettük tudomásul, hogy átadták a Beckett hidat... A tény, hogy járható a híd, azért is furcsa, mert az átadását 2010-re ígérték és hogy az írek még 2009. december 10-én megnyissanak egy 2010-re tervezett hidat, hát, az azért abszolút meglepő, maradjunk annyiban. Most 5 körül jár, a tervek szerint még összedobok egy gyors barackos habot, nézünk valami izgit a TV-ben, aztán pedig végképp elsiratjuk ezt a szép, tartalmas téli szünetet...

Ezt a cikket most találtam. Hihetetlen ez az ország komolyan. Nem tudom, röhögjek-e vagy sírjak.

Tudom, csúnya dolog a gyermeki hálátlanság, de néha annyira idegesítenek az ősök, hogy az valami kibírhatatlan.

Már régóta szerettem volna írni erről, de még sosem tudtam összeszedni a bátorságomat, mert ez olyan tabu dolog vagy nem tudom, de azt hiszem, 2010-re azt szeretném kérni, hogy meg tudjak nekik bocsátani. Mindenért.

Lassan vége a téli szünetnek, furcsa elképzelni, hogy hétfőtől kezdődnek az új év hétköznapjai.

2009 utolsó napjait békében, nyugalomban töltöttük, attól eltekintve, hogy kedden-szerdán-csütörtökön valami borzasztó ítéletidővel kellett megküzdenünk. Az igazat megvallva, mióta hazajöttünk, azaz 17-e óta olyan gyönyörű téli időnk volt, hogy még írni sem mertem róla: 0 fok körüli hőmérséklet, szélcsend, napsütés, öröm és boldogság. Az írekkel szemben mi mindketten nagyon élveztük ezt a magyaros telet, de tudtuk, ez csak ámítás, jön még ránk szél... Hát jött. A kedd még csak hagyján volt: esett az eső egész nap, a szél is fújt, de csak úgy, módjával... Kimenni ugyan nem lehetett, de hát ez van, otthon sem szívesen moccanunk ki egy esős napon... No de aztán jött a szerda... Eredetileg úgy terveztük, hogy elmegyünk Kilkenny-be, mert van ott egy jó kis kastély, amit mindenképp szeretnék még látni ebben az életben meg különben is, a legtöbb dalban szerepel a kisváros neve; de mikor reggel felkeltünk, már akkor láttuk, hogy ebből bizony most nem lesz semmi... A szél üvöltött, az ég sötét volt, az eső ömlött, egyszóval borzasztó reggelre ébredtünk... Hogy mégse maradjunk program nélkül, AV kitalálta, hogy nézzük meg a Dead Zoo-t az egyik Nemzeti Múzeumban, ami mögött kivételesen van egy nagy parkoló is, tehát gyalogolnunk sem kell sokat az ítéletidőben. Dél körül fel is kerekedtünk hát, elküzdöttük magunkat a múzeumig (közben végig azt éreztem, hogy na most fogja felborítani a kocsit a szél), majd sok-sok gyerek között megnéztük a kiállított kitömött állatokat. Volt ott zebra, zsiráf, róka, borz: nagyon durva volt. Nekem nagyon bejött a hely, valami perverz módon bírom a kitömött állatokat. A múzeum után elmentünk a Lidl-be, mert az egész városban csak ott van jó wc papír és csemege uborka, majd hazafelé óriásit dugóztunk, úgyhogy 5 körül értünk haza. A héten először "gyorsat" ettünk, egy-egy fagyasztott pizzát vacsoráztunk. Este megnéztük a Mátrix II-t (én még sosem láttam, AV is csak részekben), majd éjfél körül kerültünk ágyba.

Bár a szerdai időjárást semmi sem überelheti, tegnap sem volt valami fényes az idő: esett az eső. Délelőtt főztem egy tejszínes krumplilevest (szerintem jó lett, de AV szerint a tárkonyos levesem és a gombalevesem nehéz túlszárnyalni), megebédeltünk, majd elmentünk a magyar boltba, mert délután sütni szerettünk volna valami kelt tésztásat, élesztő viszont csak ott kapható. Ha már arra jártunk, szereztem keményítőt is (az írek erről sem hallottak még), majd hazafelé nekiindultunk megkeresni a Funderland-et, D. ideiglenes vidámparkját. Mivel azt hittük, a Herbert Parkban van, sétáltunk ott egy kicsit, de miután láttuk, hogy ott bizony semmi sincs, hazaindultunk. Útközben persze meglett a vidámpark, kiderült, zárt helyen van, úgyhogy úgy döntöttünk, január 10-ig majd valamikor máskor nézünk be, ha. Délután csináltam fahéjas-kakaós-diós csigákat (életem sütése azt hiszem*), majd az AV által kitalált programokon vettem részt, amiknek a sorrendjét egy nagy piros mikulássapkából húztam ki. Hogy elüssük az időt éjfélig darts-oztunk hát, TV-ztünk, képvetélkedtünk, fürödtünk, virsliztünk, egyszóval jól elvoltunk. 11-kor felhívtuk a szüleinket (otthon akkor volt éjfél), írtunk pár sms-t majd megkezdtük a visszaszámlálást 12-ig. Az ír tv csatornákon semmi, de semmi nem jelezte, hogy közeleg az év vége, kénytelenek voltunk hát a BBC1-en követni a londoni eseményeket. Pontban éjfélkor koccintottunk egy-egy pohár Bulmers-sel, majd miután megegyeztünk abban, hogy különleges év áll előttünk és mögöttünk is, megnéztünk egy Beugró részt, aminek a végén én már bizony el-elbóbiskoltam. Érdekes módon itt D-ban nem jellemző a petárdázás: 11-kor és éjfélkor volt ugyan némi tüzijáték, de ennyi, negyed egykor már szinte teljesen elcsendesedett a város, úgyhogy fél kettő-kettő körül már édesdeden alhattunk. (Petárdázás helyett idén hajótülkölést hallgathattunk éjfélkor, 12-kor ugyanis a legtöbb Liffey-n horgonyzó hajó meghúzta a dudáját, így köszöntve az új évet. Kicsit hangulatosabb volt, mint a durrogás...)

*

Hát ennyi volt 2009 vége számunkra, szokás szerint szép volt, jó volt, mint az egész év: soha rosszabbat, azt mondom.

A 24-i melankóliám kicsit kiterjedt 25-re is, de ráfogtam a hormonokra, úgyhogy próbáltam nem nagyon foglalkozni vele. (A nyaff tárgya egyébként az egyedüllét volt. Hogy itt a karácsony, minden a legtöbb ember legalább egy karácsonyi ebéden / vacsorán részt vesz, ami ugyan lehet, hogy feszülten telik, de legalább kap finom meleg kaját, desszertet, beiglit, zserbót, őszilét... Mi meg itt a világ végén úgy élünk, mint két jég hátán élő remete, akiknek mindig mindent egyedül kell megoldaniuk. Ha a fűtés elromlik, ha egy kis sütire vágyunk, ha, ha, ha, mindig csak mi vagyunk itt, csak magunkra számíthatunk. Jó, jó, tudom, vannak árva gyerekek is, de egy árva gyerek általában olyan férjet / feleséget talál, akinek van valakije és lesz egy pótcsaládja... És ráadásul most még csak hagyján, de mi lesz később? Annyi lehetőségünk sem lesz, hogy egy moziba elmenjünk kettesben? És ha lebetegszem, ki látja el a gyerekünket, ki főz nekem húslevest? Az igazság az, hogy ezek azok a dolgok, amiket valahogy nem láttam előre... És isten ments, nem szeretnék hazaköltözni sem, de egyenlőre nem látok kiutat az alagútból, egyszerűen nem tudom, mi lenne a jó megoldás, de az igazat megvallva aggaszt a jövő és irigylem azokat, akiknek az a problémájuk, hány helyre kell menniük karácsonykor...)

Na de maradjunk a szigorú tényeknél: 25-én ebédre megettük a vacsi második részét, azaz tárkonyos levest ebédeltünk almás-diós csirkével. Délután az új TV-n megnéztük a VI. Harry Potter részt, ami elég nagy csalódás volt az eddigi filmekhez képest, közben viszont volt szerencsénk elmajszolni a film előtt készített desszertemet, ami isteni mazsolás eperhab volt. Harry után néztünk még egy kis Father Ted-et, de én szokásomhoz híven bealudtam a végére, ez van, ilyen vagyok mostanság. (A nap eseménye egyébként a már említett első, kívülről is érezhető Damien mozgás volt.)

26-án, szombaton felkeltünk és éhgyomorra kimentünk a Dollymount beach-re. November vége óta először láttuk a tengert és hát nem okozott csalódást: hideg volt, fújt a szél, de mégis, tenger volt. Dollymount után elautókáztunk Howth-ra, ahol most kivételesen kigyalogoltunk valami világítótoronyig a kikötő mellett. 3-ra értünk haza, akkor főztem egy zöldséglevest, másodiknak pedig bolognait ettünk. Délután ha minden igaz, a Narnia 2. részét néztük meg, ami meglepően jó volt: izgalmas volt, érdekes, látványos, egy biztos, mindenképp verte a HP-t. Este sütöttem pár palit, vacsorára azt ettünk fahéjjal, lekvárral, kakaóval és almával, csak úgy, lazán.

27-én, vasárnap városoztunk, bementünk a központba és bár alig-alig voltak az utcán, parkolóhely persze egy szál sem akadt, úgyhogy kénytelenek voltunk egy parkolóházban letenni a kocsit. Vásároltunk, nézelődtünk, majd hazamentünk ebédelni. A menü szombati zöldségleves volt diós tésztával, de miután rámjött az ihlet, sütöttem még egy adag sajtost, egy adag linzert (kiderült, hogy szerdán szimplán elnéztem az összetevőket khm) és összedobtam egy tejszínes gombalevest is. Az este nem is tudom, mivel telt, talán néztünk egy Beugrót, de ez nem 100%.

28-án, azaz tegnap, kirándultunk. Elmentünk a rush-i tengerpartra, ami tegnaptól a kedvencem azt hiszem, elsősorban azért, mert jókor értünk oda, jó időben... Ragyogó napsütésben indultunk el itthonról, de mire odaértünk, köd fogadott, ami iszonyat izgalmassá tette az egészet. A ködön átsütött a nap, a homokos part szinte fagyott volt, a tenger maga pedig nyugodt volt és sima. Ketten voltunk az egész parton, kisétáltunk a vízig, felmásztunk a parti sziklákra, teljesen odáig voltam... Rush után átmentünk Lusk-ba, ahol sajnos zárva volt a Heritage Centre, de nem estünk kétségbe, a rush-i tengerpart mindenért kárpótolt jóelőre. Hazafelé beugrottunk a Sparba, a tegnapi gombaleves után másodiknak összeütöttem egy húsos-tésztás-zöldséges-sajtos valamit, majd délután aludtam egy kicsit, míg AV is elvolt valamivel. Este néztünk egy Poirot-ot, utána megnéztük a Mátrixot, majd mókáztunk egy kicsit és viszonylag későn, éjfél után tértünk nyugovóra.

Ma ma van, ezeddig semmit nem csináltunk az égvilágon, fél 4 van, totál alkonyat, de egész nap ez van, úgyhogy úgy döntöttem behozom blogbéli lemaradásomat és hellosziaszevasz. Most talán még bónuszként sütök egy kis almás pitét, de az is lehet, hogy csak egy tejberizst dobok össze és lefagyasztom pár gyümölcsdarabbal.

Hát ennyi, bocs mindenkitől, aki végigolvasta ezt a sok uncsiságot, de manapság ilyen uncsi vagyok én is.

Ami terhességet illeti, a hasam nő, bár továbbra is csak előre, így még mindig úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy kisebbfajta kézilabdát. A súlyom 58 kg, holnap leszek 19 hetes, azaz nagyjából félidőnél járunk, el sem hiszem. Elég fáradékony vagyok sajnos, de vannak jobb és rosszabb napok hálistennek, nem mindig vagyok abszolút használhatatlan. Émelyegni nem émelygek már, a savtúltengés még nem játszik be, az egyetlen, ami idegesít, hogy vannak napok, mikor nagyon nehezen használom a hasizmomat, magyarul tápászkodom, mint állat, felülés helyett. A Gyermek egyébiránt igen aktív, kiszámíthatatlan időközönként mocorog, hol erősebben, hol gyengédebben, mindenesetre elég muris, hogy 99%-ra kívülről is megállapítható, melyik oldalon van a feje, mert ott kicsit kidudorodik az egyébként szabályosan gömb kis hasam. Hiába no, a vékony hasfal áldása. Az elmúlt napokban amúgy elég sokat olvastam a császármetszésről meg a természetes szülésről, hát imádkozzon értem mindenki, a fene sem gondolta volna eddig, hogy ez az egész ilyen veszélyes iparág, jajj.

És most megyek sütni.

A 24-i melankóliám kicsit kiterjedt 25-re is, de ráfogtam a hormonokra, úgyhogy próbáltam nem nagyon foglalkozni vele. (A nyaff tárgya egyébként az egyedüllét volt. Hogy itt a karácsony, minden a legtöbb ember legalább egy karácsonyi ebéden / vacsorán részt vesz, ami ugyan lehet, hogy feszülten telik, de legalább kap finom meleg kaját, desszertet, beiglit, zserbót, őszilét... Mi meg itt a világ végén úgy élünk, mint két jég hátán élő remete, akiknek mindig mindent egyedül kell megoldaniuk. Ha a fűtés elromlik, ha egy kis sütire vágyunk, ha, ha, ha, mindig csak mi vagyunk itt, csak magunkra számíthatunk. Jó, jó, tudom, vannak árva gyerekek is, de egy árva gyerek általában olyan férjet / feleséget talál, akinek van valakije és lesz egy pótcsaládja... És ráadásul most még csak hagyján, de mi lesz később? Annyi lehetőségünk sem lesz, hogy egy moziba elmenjünk kettesben? És ha lebetegszem, ki látja el a gyerekünket, ki főz nekem húslevest? Az igazság az, hogy ezek azok a dolgok, amiket valahogy nem láttam előre... És isten ments, nem szeretnék hazaköltözni sem, de egyenlőre nem látok kiutat az alagútból, egyszerűen nem tudom, mi lenne a jó megoldás, de az igazat megvallva aggaszt a jövő és irigylem azokat, akiknek az a problémájuk, hány helyre kell menniük karácsonykor...)

Na de maradjunk a szigorú tényeknél: 25-én ebédre megettük a vacsi második részét, azaz tárkonyos levest ebédeltünk almás-diós csirkével. Délután az új TV-n megnéztük a VI. Harry Potter részt, ami elég nagy csalódás volt az eddigi filmekhez képest, közben viszont volt szerencsénk elmajszolni a film előtt készített desszertemet, ami isteni mazsolás eperhab volt. Harry után néztünk még egy kis Father Ted-et, de én szokásomhoz híven bealudtam a végére, ez van, ilyen vagyok mostanság. (A nap eseménye egyébként a már említett első, kívülről is érezhető Damien mozgás volt.)

26-án, szombaton felkeltünk és éhgyomorra kimentünk a Dollymount beach-re. November vége óta először láttuk a tengert és hát nem okozott csalódást: hideg volt, fújt a szél, de mégis, tenger volt. Dollymount után elautókáztunk Howth-ra, ahol most kivételesen kigyalogoltunk valami világítótoronyig a kikötő mellett. 3-ra értünk haza, akkor főztem egy zöldséglevest, másodiknak pedig bolognait ettünk. Délután ha minden igaz, a Narnia 2. részét néztük meg, ami meglepően jó volt: izgalmas volt, érdekes, látványos, egy biztos, mindenképp verte a HP-t. Este sütöttem pár palit, vacsorára azt ettünk fahéjjal, lekvárral, kakaóval és almával, csak úgy, lazán.

27-én, vasárnap városoztunk, bementünk a központba és bár alig-alig voltak az utcán, parkolóhely persze egy szál sem akadt, úgyhogy kénytelenek voltunk egy parkolóházban letenni a kocsit. Vásároltunk, nézelődtünk, majd hazamentünk ebédelni. A menü szombati zöldségleves volt diós tésztával, de miután rámjött az ihlet, sütöttem még egy adag sajtost, egy adag linzert (kiderült, hogy szerdán szimplán elnéztem az összetevőket khm) és összedobtam egy tejszínes gombalevest is. Az este nem is tudom, mivel telt, talán néztünk egy Beugrót, de ez nem 100%.

28-án, azaz tegnap, kirándultunk. Elmentünk a rush-i tengerpartra, ami tegnaptól a kedvencem azt hiszem, elsősorban azért, mert jókor értünk oda, jó időben... Ragyogó napsütésben indultunk el itthonról, de mire odaértünk, köd fogadott, ami iszonyat izgalmassá tette az egészet. A ködön átsütött a nap, a homokos part szinte fagyott volt, a tenger maga pedig nyugodt volt és sima. Ketten voltunk az egész parton, kisétáltunk a vízig, felmásztunk a parti sziklákra, teljesen odáig voltam... Rush után átmentünk Lusk-ba, ahol sajnos zárva volt a Heritage Centre, de nem estünk kétségbe, a rush-i tengerpart mindenért kárpótolt jóelőre. Hazafelé beugrottunk a Sparba, a tegnapi gombaleves után másodiknak összeütöttem egy húsos-tésztás-zöldséges-sajtos valamit, majd délután aludtam egy kicsit, míg AV is elvolt valamivel. Este néztünk egy Poirot-ot, utána megnéztük a Mátrixot, majd mókáztunk egy kicsit és viszonylag későn, éjfél után tértünk nyugovóra.

Ma ma van, ezeddig semmit nem csináltunk az égvilágon, fél 4 van, totál alkonyat, de egész nap ez van, úgyhogy úgy döntöttem behozom blogbéli lemaradásomat és hellosziaszevasz. Most talán még bónuszként sütök egy kis almás pitét, de az is lehet, hogy csak egy tejberizst dobok össze és lefagyasztom pár gyümölcsdarabbal.

Hát ennyi, bocs mindenkitől, aki végigolvasta ezt a sok uncsiságot, de manapság ilyen uncsi vagyok én is.

Ami terhességet illeti, a hasam nő, bár továbbra is csak előre, így még mindig úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy kisebbfajta kézilabdát. A súlyom 58 kg, holnap leszek 19 hetes, azaz nagyjából félidőnél járunk, el sem hiszem. Elég fáradékony vagyok sajnos, de vannak jobb és rosszabb napok hálistennek, nem mindig vagyok abszolút használhatatlan. Émelyegni nem émelygek már, a savtúltengés még nem játszik be, az egyetlen, ami idegesít, hogy vannak napok, mikor nagyon nehezen használom a hasizmomat, magyarul tápászkodom, mint állat, felülés helyett. A Gyermek egyébiránt igen aktív, kiszámíthatatlan időközönként mocorog, hol erősebben, hol gyengédebben, mindenesetre elég muris, hogy 99%-ra kívülről is megállapítható, melyik oldalon van a feje, mert ott kicsit kidudorodik az egyébként szabályosan gömb kis hasam. Hiába no, a vékony hasfal áldása. Az elmúlt napokban amúgy elég sokat olvastam a császármetszésről meg a természetes szülésről, hát imádkozzon értem mindenki, a fene sem gondolta volna eddig, hogy ez az egész ilyen veszélyes iparág, jajj.

És most megyek sütni.

Na hogy hol is hagytam abba a kronológiát.

Asszem keddnél. Akkor jöjjön hát a szerda, ami tényleg csak egy szerda volt, mert igazság szerint fogalmam sincs, mit csináltam akkor. Ha minden igaz először takarítgattam, még hozzá a konyhában, majd nekiálltam omlós linzert sütni, amely tevékenységem nemes egyszerűséggel botrányba fulladt. Hiába szúrtam én ki gyönyörű csillagocskákat, holdacskákat, hulló üstököskéket, nyersen még jól is néztek ki, amint viszont betettem őket a sütőbe, először felemelkedtek (NEM tettem a tésztába sütőport), majd miután megszurkáltam őket villával lelappadtak, egészen a tepsi aljára, majd összefolytak (nesze neked különböző formák) és a tepsi aljára égtek. Miután nagy nehezen kikapargattam a "sütiket" a tepsiből, összeütöttem egy kis pudingot és a szerencsésebb példányokat nyakon öntöttem forró vaníliás pudinggal. Magyarul: próbáltam menteni, ami menthető. Mivel a maradék tésztát kidobtam a francba, bulldog akarattal újragyúrtam még egy adag tésztát, hátha most sikerrel járok... Mit ne mondjak, miután a receptet változatlanul hagytam, a második adag kisütése is kudarcba fulladt, de ekkor már szemfülesebb voltam, ugyanis időben kivettem a tepsit a sütőből, nem hagytam, hogy szénné égjenek a sütik úgy nagyjából 5 perc után. Mindent megteszek alapon a kőkemény sütiket ezután beletörögettem egy zárható üvegcsuporba és elhatároztam, hogy most egy ideig nem fogok omlós linzertésztát sütni, mert ennyi omlóssággal még én sem bírok megküzdeni.

A délután folyamán - ha már konyhaművészetben lebőgtem - kitakarítottam a nappalit meg a hálót, kimostam a wc-t meg a csapot, felporszívóztam, felmostam és lerogytam a fotelbe, annyira kifáradtam. Eddigre AV is befutott, leszidott, miért kellett megint túlhajtanom magam, majd elsétáltunk a kis Tescoba bevásárolni. Miután hazaértünk, ő elkezdte összerakni a fát, én pedig nagyjából végig fetrengtem a röhögéstől és a délutáni kudarcomat feledve sütöttem egy adag sajtost, ami kivételesen ehetőre sikerült.

Az este még mindig mókás kedvünkben ért, AV kitalálta, hogy játsszunk fejben Guess Who-t és ez olyan jól sikerült, hogy ha eszembe jut, még mindig röhögnöm kell.

24-én reggelre aztán elszállt a jókedvünk, mert mint említettem elment a fűtés, jéghidegek voltak a radiátorok... Az elektromos műveket felhívtuk, ők persze tagadtak mindent és közölték, hogy miután óriási fagyok vannak vidéken (= mínusz 3-4), minden munkásukat oda összpontosítják, úgyhogy ne is reméljük, hogy 4-e előtt bárkit is kiküldenének... (No comment.) Ekkor felhívtuk hát a közös képviselőt (meg a landlord-ot is, de persze ő nem vette fel), aki megadta egy villanyszerelő telefonszámát, aki hajlandó volt megígérni, hogy 24-én 2 körül kijön megnézni, hol lehet a gond. Megebédeltünk hát (krokett valami húsféleséggel), majd elkezdtük feldíszíteni a fát, miközben megérkezett a szaki. Fél órás maszatolás után elkért €90-t (nem is rossz), majd közölte, hogy ha minden igaz, 11-kor elkezdenek majd felfűteni a radiátorok, figyeljük csak meg, nem lesz itt baj, minden jó, minden szép. Mikor elment, befejeztük a fadíszítést és elkezdtem főzni az esti menüt, azaz csináltam egy kis tárkonyos csirkekrémlevest meg almás-diós húst rizzsel. Ezután hajat mostam, szárítottam, elmentem fürdeni, becsomagoltam az ajándékokat és az ünnep tiszteletére szépen felöltöztem. Eredetileg úgy volt, hogy összeütök valami desszertet is, de miután már ekkor hulladék voltam, elmosogattam és vártam, hogy AV is kész legyen a fürdéssel és kezdődhessen az Este. 8 körül beszéltünk a szülőkkel (ekkor már kopogott a szemem az éhségtől), csináltunk pár fotót, majd 9 körül végre nekiláttunk enni. A leves abszolút siker volt, nagyon jó lett, a másodikból viszont alig bírtam legyűrni pár falatot, mert teljesen megteltem. (Hiába no, csökken a gyomortágulási együtthatóm.) A vacsi után ajándékoztunk, kaptam egy csomó szép, jó és hasznos dolgot, majd miután én ledőltem a kanapéra szundítani egyet, AV nekiállt megszerelni a fűtést, mivel persze nem kezdtek el felfűteni a radiátorok az istennek sem. Szerencsétlen fél 4-ig állt egy kis hokedlin a folyosón fejlámpával homlokán, miközben én félálomban próbáltam nem elaludni, hogy tudjak segíteni, ha baj van (=megb*ssza az áram, csak hogy a helyes szakkifejezést használjam). Fél 4-kor megváltásszerűen aztán közölte, hogy oké, úgy tűnik az Elektromos Műveknél történt valami, úgyhogy bár most van fűtés, januárban mindenképp ki kell jönniük, mert ez csak buhera megoldás... Most itt írhatnék még ezt-azt kiegészítésként, de nem írok. Maradjunk abban, hogy a nehézségek ellenére szépen telt a Szentesténk, bár én a magam részéről nagyon sajnáltam, hogy ilyen bonyolultra sikerült az utolsó kettesben töltött karácsonyunk*...

* Annyira fura, hogy jövő ilyenkor talán már egy hét hónapos kis maszat fog mászkálni a padlón körülöttünk.

Az a durva, hogy már most netfüggő a kis Damien-ünk, mert amint a laptop széle hozzáér a hasamhoz, elkezd erőteljesen jelezni azon a részen.(Így meglehetősen könnyen a hasam bármelyik részéhez oda lehet csalogatni - ez még jól jöhet a jövőben.) Ezen kívül asszem tényleg hiperaktív lesz a drága, mert tegnap este Harry Potter alatt úgy ficergett, hogy odakucorodtam AV mellé, a kezét a hasamra tettem és életünkben először ő is érezte a mocorgást. Igen, kívülről. Először csak valami finom ütögetéssel jelzett a lelkem, aztán viszont egy akkorát rúgott, hogy ha épp nem Harry-t nézzük, akkor szerintem láttuk volna a talpát is kidudorodni a hasamon. Még nem néztem ugyan pontosan utána, de szerintem nagyon hamar kezdi a zúzást, aminek nem tudom, örüljünk-e vagy sem, mindenesetre egyenlőre a vicces kategóriába sorolom, hogy ilyen aktív, bár nem tudom, szeretném-e, ha a 36. héten már külön lennénk. (Állítólag az első érezhető magzatmozgások után 20 héttel születik meg sok gyerek.)

Na jó, befejezem a gépezést, mert nagyon piszkálódik.

Csak két rövid, mert beléptem facebook-ra meg iwiw-re is az imént és nem hagyhatom szó nélkül:

- Visszalapozva látom, hogy csomó ismerősöm még 24-én este is a FarmVille-lel meg ilyenekkel játszott, ami szerintem több, mint megdöbbentő, bár lehet, csak azért mondom ezt, mert nálunk kb 9-kor volt csak vacsora és még azután jött az ajándékozás...

- Továbbra sem fogom fel, mi az értelme annak, ha valaki 30 képet tölt fel a maszületett gyerekéről: itt alszik, itt alszik, itt alszik, sőt, itt is alszik címmel. Legalább különböző szituációkban lenne az a csóró gyerek, de nem, öt perc alatt készül róla egy millió fotó és ez a millió fotó válogatás nélkül felkerül a netre, azon belül is az ismerőseim friss képei közé, így kiszorítva a valóban érdekes képeket a listából.

Ha nem szent karácsony ünnepe lenne és nem telt volna el jó három óra a felfedezést illetően, hogy elromlott a fűtésünk és a legkorábbi időpont, mikor a Művek hajlandó kiszállni megnézni, mi lehet a baj, január 4, akkor most nagyon cifrát írnék.

Néha tényleg úgy érzem, hogy az őskorban rekedt ez az ország.

Ja és persze boldog karácsonyt, remélem mindenkinél legalább 19-20 fok van.

Becsüljétek meg, mert ez úgy tűnik, nem természetes.

Ami meg az állapotomat illeti, a hét elég felemásra sikeredett:

Hétfőn, miután addig semmi, de semmi ajándékot nem sikerült beszereznem AV-nek, fél 11-kor nyakamba vettem a várost és bár busszal mentem a központba, sikerült annyit gyalogolnom innen-oda-onnan-ide, hogy mint egy hétrét görnyedt öregasszony, úgy értem haza fél 4 körül. A bal alhasam szurkált, éhes voltam és úgy egyáltalán, elég gáz volt a helyzet. Miután leültem a fotelbe, felállni már nem tudtam, sőt, hangosan beszélni sem, mert amint kicsit is megfeszült a hasam (?), nagyon bénán bele is szúrt valami. A délután maradékát olyan 120 fokban töltöttem, kiegyenesedni ugyanis nem tudtam, időnként pedig rá kellett támaszkodnom valamire, hogy lefelé "lóghasson" a hasam, mert még úgy volt a legkevésbé kellemetlen a Lét. AV meg is jegyezte, hogy ha már most, a 4. hónapban ez van, nem tudja mi lesz később és különben is szegény én, tökre sajnál, hogy egy ilyen kis Ufo fokozatosan átveszi a testem felett a hatalmat, én pedig nem tudok mit tenni ellene. Tulajdonképpen van benne valami, közel sem vagyok már a régi, amit azért nehéz megemészteni, valljuk be, de akkor is szegény kis gyerekünket hogy lehet már leufozni (még akkor is, ha oké, a legutóbbi ultrahang képen tényleg szakasztott ufofeje van szegénynek)... Szóval ami a jövőt illeti, miután az Ufo túl durva, de való igaz, hogy az Utód mindenképp mutat némi ördögi jelleget, úgy döntöttem, ha rosszalkodik (és rosszalkodik*), ezentúl Damien-ként fogok utalni rá, az még mindig kicsit "emberibb"...

Kedden délelőtt még elég rosszul voltam (a hasfájás csak nem akart szűnni, de egyébként minden oké volt), úgyhogy beiktattam egy kvázi pihenőnapot, főztem egy kis finomfőzeléket, sütöttem hozzá egy tükörtojást és egy mosáson meg egy mosogatáson (ja, meg egy ágy áthúzáson) kívül nagyjából semmit** sem csináltam egészen 3-ig, mikoris AV hazajött és közölte, hogy hiába tiltakozom, megyünk és veszünk egy nagyobb TV-t, mert jön a kari, meg akarunk nézni egy csomó filmet és az biza nem járja, hogy ezt a régi tévén tegyük. Ha ilyen dolgokban engedek, másban talán ő fog majd, gondoltam, úgyhogy annyira nem is ágáltam a terv ellen, belementem, hogy lesz egy új TV-nk. (Amúgy de. Ágáltam.) Mindenesetre ő az erősebb, kidugóztunk hát a Liffey Retail Parkba, kiválasztottunk egy Samsung tv-t és 7 körül már haza is értünk a szajréval, amit AV villámgyorsan össze is szerelt és feltett az álkandallónk párkányára. A régi TV bekerült a zeneszobába, így viszont lett egy újabb emberes sarkunk a nappaliban, ami miatt már megérte lecserélni a régi batárt erre a kecses feketeségre. Mivel front volt tegnap vagy mi fél egy-egyig tévéztünk, amikor is nagy nehezen lefeküdtünk és én elkezdtem fejtegetni, hogy milyen hülye dolog az, hogy a terhes nőktől elvárják, hogy szentté avanzsáljanak, hogy tulképp hazudjanak, hogy minden jó, minden szép a terhesség alatt, ráadásul még a szülés sem rémes, mert a baba minden fájdalmat feledtet, de miután láttam, hogy AV nem igazán vevő már a témára, inkább én is próbáltam aludni, ami kivételesen az istennek nem ment. Nem volt telihold, nem volt semmi, úgyhogy nem tudom, mi történhetett, egyszerűen nem voltam álmos. Miután 2 körül mégis elaludtam, alig telt el pár óra, újra felébredtem és fél 7-től nem tudtam visszaaludni. Nem volt kellemetlen a dolog, sőt, kifejezetten élveztem, hogy nem vagyok álomkóros, úgyhogy kijöttem gépezgetni, főztem egy kamillateát és igyekeztem hirtelen jött éberségem minden másodpercét kihasználni***, de olyan furcsa volt az egész... (Állítólag ez az Anyaságra való felkészülés része, hogy éjjel is észrevegyük, ha gáz van a Babóval.)

* A Gyermek rosszalkodása jelenleg abban merül ki, hogy izeg-mozog. (Pont két hete éreztem először mocorogni, aztóta pedig minden nap megörvendeztet egy-egy kalapáló mozdulattal vagy ficergéssel.)

** Ja de. Felhívtam az ír magánkórházat, ahol voltam a 8. heti uh-n, hogy szeretném a 18-21. heti uh-t is náluk csináltatni, mire a nő közölte, hogy óóó, hát ők teljesen tele vannak, csak január 19-re tud időpontot adni, ami ugyan már a 22. hét eleje, de hát ez van. (Itthon általában a 20. héten szokták csinálni ezt a vizsgálatot.) Kérdeztem, hogy ezt most mégis hogy, ez egy fizetős hely, másikat nem is igen tudok D-ban (itt nem úgy van, hogy minden sarkon van egy uh rendelő, mint Pesten), mire mondta, hogy hát ez van, bejelentkezem-e vagy sem. Mivel nem volt választási lehetőségem, bejelentkeztem, de bakker, €200-t fogunk fizetni egy öt perces vizsgálatért, amit két héttel később méltóztatnak elvégezni, mint kéne? Annyira nonszensz ez az egész, hogy már szinte meg sem lepődöm. Ezután beszéltem egy sorstársammal, aki mesélte, hogy a kórház, ahová megyek az első vizsgálatra (február 3 - 24. hét) már nem fogad nőket szülni tavaszra / nyárra. Na ehhez mit szól a "szar a magyar egészségügy" mottót hangoztató jónép? Hm? (Illetve ki mondta, hogy válság van, ha itt ennyi pár vállal babát, hogy a kórház nem bírja az iramot?!)

*** Ez annyiból állt, hogy leszedtem a megszáradt ruhákat, mostam még egyet, elmosogattam és sertepertéltem, míg AV megszerelte a konyhai villanyt, ami még úgy november közepén szart be, így kénytelen voltam a szagelszívó kb 10 wattos lámpáját használni sütéshez-főzéshez-mosogatáshoz. (Ez annál is inkább kellemes volt, mert a konyhának nincs ablaka és a nappaliból nyílik, ami viszont északi fekvésű. Ha-ha.) No de a sötétség már a múlté szerencsére... AV amúgy elmehetne villanyszerelőnek, az itteni viszonyokban már csilliárdosok lennénk belőle, mert egy-egy kiszállás itt úgy kezdődik, hogy €150... (Ezért sem hívott a landlord szerelőt, mert az írek skótok is, inkább megveregette AV hátát, hogy ügyes fiú ő, megoldja... Mondjuk ez tök köcsögség, mert mi lenne, ha csak én laknék itt? Hagyna itt a sötétben?) Mindazonáltal leborulok AV nagysága előtt, teljesen el voltam ámulva, honnan tudja, mit kell csinálni, mit hová kell kötni... (Egyáltalán mi az, hogy kötni? Húúúú... Damien büszke lehet az Apjára he-he.)

És ha már ennyire nincs időm írni, íme egy magán változás-fotó páros.

Az első kép a 6. héten készült, ha jól rémlik, a második pedig a 17. héten:

Bár utálok személyes képeket beszúrni ide, azt hiszem, ez az egy nem fog itt zavarni senkit, tekintve, hogy igen korlátozott azok száma, akik ennyi alapján felismernének.

Ha minden igaz, ott tartunk, hogy még egyszer ennyi és már nem lesz koraszülött A Gyerek.

Na de a neheze még csak most jön.

Telnek, múlnak a napok, már a hétfőn is túl vagyunk, lassan kedd, aztán pedig már csak szerda, amikor is alszunk egyet és máris hopp - karácsony van. Egyrészt hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, azaz megint hamarosan idősebb leszek egy évvel, másrészt viszont melengeti a szívem, hogy jön a karácsony, a szilveszter és én nem stresszelek, nem undorkodom, hanem egyszerűen várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Ha csak az utóbbi éveket nézzük, 2005 karácsonyát bedagadt fejjel, egy költözés kellős közepén töltöttük; 2006-2007 karácsonyát sietősen, idegesen, vibrálva éltük át; 2008-ban már itt kinn ünnepeltünk, egy ideiglenes lakásban ugyan, de a szép jövő ígéretével, most pedig 2009 van és bár sosem voltunk bizonytalabbak a holnapot illetően, mégis, valahogy mindketten úgy érezzük, most értünk meg igazán arra, hogy tényleg szép karácsonyunk legyen, kettesben.

Még hozzá ha minden igaz, utoljára kettesben.

Vasalnom kéne, de igazság szerint jobban esik ülni laptoppal az ölemben és netezgetni. AV Top Gear-t néz, a babó rugdolódzik, én pedig ülök és lustálkodom.

Hiába. Az élet szép.

Tegnap este kis késéssel ugyan, de újra leszálltunk A szigeten. Ergo Isten Veled, Budapest.

Mivel ma tanítok, de óratervem még nincs, úgy döntöttem, kicsit korábbra állítom a telefonomat, mint tenném, ha nem tanítanék, úgyhogy most hajnali 8 óra van, kinn töksötét (de szó szerint töksötét), én pedig itt ülök a zúgó laptoppal az ölemben, 14,6 (!) fokban (amíg nem voltunk itthon, kikapcsiztuk a fűtést és bár tegnap este már visszakapcsoltuk, a storage heaterek természetének köszönhetően csak most kezdtek el fűteni) és azt látom, hogy állítólag kinn 1 fok van és esik a hó. A hó. Érted. Itt. Kizökkent az idő, én mondom.

• Ma megint levették a véremet, de ezúttal a jobb karom nyújtottam adakozásra, a balt ugyanis már tökre sajnáltam, ezeddig ugyanis ötször szúrtak meg és mindig a bal karomat.
• Elkapott a takonykór, folyik az orrom éjjel-nappal, helyesebben bár folyna, inkább az van, hogy iszonyatosan be van dugulva és ettől az őrület határára sodródtam.
• Holnap megyek A dokihoz, remélem jó lesz, elég elfoglalt sajnos, de nagyon dicsérik mindenhol, úgyhogy ha nem AZ a nő lesz a Kiválasztott, akkor ez a pali.

Itthon vagyok hát, épp ma egy hete.

Egyenlőre tetszik minden, nem csalódtam: Magyarország jó, Magyarország szép, csak ne lennének benne búvalbélelt magyarok. Már elnézést, de ez az igazság. Pest szép, az idő jó, a kaják isteniek, csak mindenkinek az arcán ott lóg ez a régen tép minket a balsors tekintet és ez azért már uncsi egy kissé. Nem megyek bele bővebben, csak az írekhez tudom hasonlítani a népünket és tudom, tudom, most jön az önigazolás, hogy persze, ők azért vidámak, mert 3x ennyit keresnek, úgyhogy megtehetik, hogy boldogok legyenek, de tudjátok mit, a francokat, ott nem egy max két gyereket vállal egy család, hanem négyet vagy ötöt, egy két szobás albérlet ára (ami ugye 4 vagy 5 gyerek mellett semmi) 1000 Eurótól kezdődik, egy sima orvosi vizit meg 80 Eurótól ergo a végére sok ír család épp olyan szűkösen él, mint a magyarok, csak épp valami oknál fogva ez a nyomor az arcukra nem ül ki és ezért nem szomorítják a sanyarú helyzetükkel a nap 24 órájában önmagukat és a környezetüket...

Fel kéne már ébredni végre, hogy rajtunk múlik, boldogok vagyunk-e vagy sem és a sírva vigadás helyett meg kéne tanulni végre vigadva sírni.

Tudom, iszonyú okos vagyok ma.

Ma délután egyszer csak beugrott, hogy azt szeretném, ha a temetésemen ez a dal szólna:

Ezen a koncertem amúgy ott voltunk. Csak mondom.

Miután szépen bepakoltam egy 55x40x20-as lila táskába és csekkoltam a súlyát (6 kg), megállapítottam, hogy továbbra is 55,5 kg vagyok*. Ja és ez a 15. hetem.

* a hasam viszont már igazán viccesen domborodik, ma megvettem álmaim ruháját**, csak hogy jól kihangsúlyozhassam (már a hasamat)

** egyszerű szabású, fekete, kötött miniruha, csizmával ellenállhatatlan

Ahogy létezik olyan, hogy az áldott állapot inkább teher, van olyan is, hogy a terhesség áldomás.

Igen, ma tök jól vagyok. Semmi tünet, semmi émelygés, semmi étvágytalanság, semmi farkaséhség, semmi kajaundor, semmi kívánósság, semmi, semmi, semmi. Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy egyedül vagyok és nem volt kivel megosztanom ezt a jó kis aktív napomat. De sebaj, holnapután ilyenkor száll le a gépem otthon, szóval tulképp ez sem egy óriási probléma, csütörtökig fél lábon kibírom magányosan.

A dühöngésen kívül amúgy ma még tanítottam, beszéltem az otthoni körzetivel* és az ntl-lel, hogy ügyesen kicseréltem a TV-ben vagy hol a kártyát, mosogattam, porszívóztam, port töröltem, főztem** és megnéztem egy Szomszédok és egy Doctors részt.

Igen, ennyi.

* Ha valakit érdekel, AFP-re csak szakorvos adhat beutalót, a sima körzeti orvos nem.

** Kelkáposzta főzeléket*** csirkemell csíkokkal

*** A kelkáposztával való kapcsolatom egyébként elég viharos: Kb 20-22 éven keresztül, ha valaki rákérdezett, milyen kaját utálok, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy hát a kelkáposzta főzeléket. Ez annál is érdekesebb, mert a rakott kelt és a frankfurti levest mindig is szerettem, sőt, imádtam. Aztán miután önálló háztartásba kezdtem, egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányzik a kelkáposzta főzelék és önként kérem Anyut, hogy azt főzzön, ha találkozunk. Na ez mára addig fajult, hogy már önmagam is megfőzöm, ha kívánom. Azért ez durva.

Ma egyébként olyan frenetikus dolgok történtek velem, hogy felébredtem és realizáltam, hogy a máskor forró ágyacskám igencsak langyoskás. Hogy miért, erre hamar megkaptam a magyarázatot, mikor kivacogtam a nappaliba és megláttam, hogy a hőmérő 17.9 fokot mutat. Mikor visszatértem a hálóba, feltűnt, hogy megcsap a hideg, úgyhogy áttelepítettem a hőmérőt a hálóba és tíz perc múlva megdöbbenve vettem tudomásul, hogy 16,1 fokban aludtam. Ezen dühöngtem egy sort, ugyanis 1: kinn nincs mínusz 2: ez a lakás (rezsi nélkül) havonta többe kerül, mint egy átlagkeresetű magyar három (!) havi nettó fizetése 3: a fűtőtestek maximumon hajtanak. Egyszerűen nem értem, hogy a jó istenbe' lehet 16 fok. Titokban dementor vagyok és állandóan hideget lehelek vagy mi a franc? Az a baj, hogy kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből, hogy egész nap jégcsapok lógnak az ujjaim helyén, hogy két-három hosszú ujjasban Michelin babaként totyogok ide-oda és hogy folyamatosan azt érzem, hogy rezeg mindenem belül és irritál, ha bármi ruha hozzám ér, mert állandóan libabőrös vagyok. És a legbosszantóbb az egészben, hogy úgy tűnik, nincs kiút. Nem arról van szó, hogy spórolunk, hogy letekerjük a fűtést és bár fázunk, de legalább nem szökik az egekbe a rezsink, neeem, nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy ha akarnánk sem tudnánk melegebbet kicsiholni a rendszerből, mert ez a maximum. És ez már kezd az agyamra menni, eskü. Most, hogy egész nap ment a számítógép, égtek a villanyok, főztem, lihegtem, meggyújtottam egy mécsest, most van itt, a nappaliban 18,9 fok. A hálóba be se merek lépni, komolyan. 

Most kezdjek el vasalni vagy mi?

Amúgy meg december elseje van, he-he.

És a szokásos hétvégés post:

Szombaton mint írtam, "iszonyú" hidegre és ködre ébredtünk, aminek megvolt az az előnye, hogy a szél nem fújt, éljen-éljen. Délelőtt elvoltunk, megebédeltünk, belülről csodáltuk, hogy hideg van, majd 3 körül kocsival kimentünk a Liffey Retail Parkba karácsonyi mütyüröket szerezni a rokonságnak meg a barátoknak. A karácsonyi mütyürökből lett egy műfenyő, mert úgy döntöttünk, idén igenis lesz fenyőfánk, ha a fene fenét eszik is. Miután a pénteki rosszullétemnek köszönhetően még ekkor is elég szarul voltam, nekem már minden mindegy alapon beültünk a Burger Kingbe uzsonnázni (itt láttunk egy nagyon szomorú kisfiút, de ezt most nem részletezném, mert a szívem megszakad), majd záróráig (6-ig - ha-ha) kóvályogtunk még a komplexumban és megállapítottuk, hogy a Marks & Spencer itt is ócska, de legalább lehet ott venni céklát. Hazafelé elámultunk azon, hogy hiába van hideg, hiába van sötét és köd, az utcák tele vannak emberekkel, de nem csak úgy, módjával, hanem nagyon durván, majd itthon néztünk egy Poirot-t, aminek a végébe én szépen belealudtam.

Vasárnap a jó kis hideg helyett ismét fütyülő szélre és zuhogó esőre ébredtünk, amitől kicsit megrettentünk, ugyanis ezáltal lehetetlenné vált az eredeti tervünk, nevezetesen, hogy besétáljunk a St. Stephen's Green-be és megvegyük a már emlegetett mütyüröket... Egy-kettőig még reménykedtünk, hogy javul a helyzet, főztem tejbegrízt, néztünk pár Szomszédok részt, majd miután láttunk, hogy itt bizony remény sincs a jóra, elindultunk kocsival a bevásárlóközpontba. Annak rendje és módja szerint vettünk pár apróságot az otthoniaknak karácsonyra, nézelődtünk és röpke 1,5 óra alatt végeztünk is. (Ez a röpke másfél óra parkolás-ügyileg 6,5 Eurónkba fájt, a jó istenüket nekik. Hogy az első óra ingyenes? Hogy ha vásárolsz, ingyen parkolsz? Ugyan már! Szocialista csökevény mind. Fuj.) Este csináltam még pár palit, majd segítettem AV-nek pakolni, aki már ekkor megkezdte a jajj-nehogy-túlfussunk-a-kilókon projektet, mert hétfőn 4-kor elszállt, még hozzá haza.

Igen, ismét nyugis hétvégénk volt.