A jószándékkal kikövezett út

Tudom, le kéne állítanom magam, de mostanság azon gondolkozom, mi lesz, ha nekünk is csúnyácska lesz a gyerekünk... Úgy értem, nem felnőttkorában, mert az még csak oké, majd megoldja valahogy (feltételezhetően tök vicces lesz meg minden, úgyhogy majd kompenzál éjjel-nappal), hanem babaként...

Ez most onnan jutott eszembe, hogy az előbb felléptem a wiwre és pár ismerősömnek olyan borzasztóan csúnya kisgyereke van, hogy ihajj... (Érdekes módon ez a jelenség a szülők szépségétől viszonylag független...) Persze tudom, idióta vagyok, hogy ilyeneken agyalok, mikor azt sem tudni, öt ujja lesz-e egyáltalán szegénynek meg normálisak lesznek-e a szívkamrái, de ez most úgy beugrott, fogjuk a hormonokra és kész.

Amúgy meg szerintem hazudik, aki azt állítja, hogy benne egyetlen egyszer sem merült még fel ugyanez a kérdés... Persze, első az egészség, ez vitathatatlan, de szerintem tök emberi azon filózni, hogy fog kinézni az ember gyereke... 

Rájöttem, hogy a csokis mazsola és földimogyoró készítők elég cselesek, ugyanis a heurisztikát, hogy a kis szemek mazsit rejtenek, a nagyok meg mogyorót, felülírják azzal, hogy néha összeragasztanak két mazsolát és így az is előfordulhat, hogy épp a legnagyobb szemek mazsolásak.

Emellett arra is rájöttem, hogy én már nem tudnék AV nélkül élni, soha. Ahogy ma hazaértem a reptérről és beléptem az üres lakásba, úgy összefacsarodott a szívem, hogy csak na. Elpakolásztam a cuccait, elmerengtem, hogy tegnap még együtt mászkáltunk a St Stephen's Green-ben és úgy elszomorodtam, mint egy kisgyerek. Haaajaj. Home alone.

Imáim meghallgatásra találtak: 0 fok van, fogcsikorgató hideg, köd, de nem fúj a szél. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Ha van olyan nap, mikor az áldott állapot terhes, akkor a mai ilyen.

Minden bajom van, komolyan. 

Fáj a fejem, didergek három pulcsiban, hasogat a hátam, feküdni, ülni is kényelmetlen, állni még borzasztóbb, ráadásul pedig fájdogál a hasam is, folyton a wc-n ülök mindenféle produktum nélkül és még az is furcsa érzés, ha pisilnem kell és 10 mp-ig visszatartom. Nyom, szorít, szúr, hasogat.

Ezek folyományaként alig ettem valamit egész nap, mégis olyan, mintha egy fél disznót felfaltam volna.

To make things even worse, álomkóros vagyok egész nap, pedig délután másfél órára ledőltem szunyálni is, de nem sokat segített.

És ami a legjobban idegesít, csomó dolgom lett volna ma, de tanítás után annyi erőm sem volt, hogy betegyek egy mosást...

Áh, remélem holnap új nap virrad.  

Pont egy éve értünk haza Dániából Pestre...

Nahát most látom, a hétvégéről még nem is írtam. Akkor csak röviden, mert mindjárt tanítok:

Szombaton 11-kor keltünk és egy csendes Szomszédok nézés után (amiközben szépen meg is reggeliztünk) AV elkezdett dolgozni, én meg nekiálltam az ebédfőzésnek. A menü nem volt túl bonyolult: sült krumpli almás-sajtos csirkemellel. 1 körül megebédeltünk, majd jó két órát hagytam dolgozni AV-t, ezután pedig mártír arccal közöltem, hogy besétálok a városba vásárolgatni, ha jön, jön, ha nem, nem. Miután láttam, hogy hezitál, gyengéden próbáltam rábeszélni, hogy jöjjön, elvégre friss levegő, szélvihar, mozgás... Fél 4 körül indultunk aztán el, de mivel elég szar idő volt, busszal mentünk be a központba. (Szerencsénk volt, 10 percet sem álltunk a megállónál.) Az O'Connell környékén mászkáltunk, ő is, én is nézelődtünk, hol szétváltunk, hol találkoztunk, egyszóval szép karácsonyi bevásárlást tartottunk. (Venni nem vettünk sok mindent persze, hezitálós típusok vagyunk.) Hazafelé kb fél órát vártunk a buszra a beálló nélküli megállónál, de tulképp megérte, mert, mert gyalogolni is szar lett volna, mivel eddigre elkezdett esni az eső is... Otthon a nagy ijedelemre főztem hát egy elég ramaty tejberizst, de előtte tönkretettem a konyhai világítást, úgyhogy most a szagelszívó max 15 wattos kis izzója mentén konyhatündérkedem.

Vasárnap kultúrprogramoztunk: elmentünk a Phoenix Park Visitor Centre-be. Először azt hittük, az Ashtown Castle-be megyünk, de kiderült a kastély egy meglehetősen alacsony toronyka, amibe még csak be sem lehet menni... Mindegy, maradtunk a látogató központnál, ami nekem tökre tetszett, mert láttunk kitömött fenevadakat is. Mivel 3 körül végeztünk, javasoltam, hogy menjünk be egy Mekibe vagy egy BK-ba ebédelni, mert menten éhen halok. Miután a Liffey mentén hétvégente is dugó van (lépésben halad az ember a folyó mentén, bármelyik irányba is akar menni) kezdtem bestresszelni, hogy telik az idő és én egyre kajásabb vagyok... A központ közelében ráadásul parkolni sem lehet sehol, tehát az sem volt megoldás, hogy leállunk valahol, beszaladunk kajálni és hello. Már kezdtem szidni a rendszert, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben a hülye városban mindig dugó van, sosincs parkolóhely és nincs egy rohadt Mcdrive sem, mikor eszembe jutott, hogy a Baggot street környékén van egy Burger, úgyhogy végső erőnkkel arrafelé vettük az irányt és láss csodát - tényleg ott volt a BK. A parkolóhelyünk és az étterem közti 100 métert ugyan meglehetősen nehezen tettük meg, mert Amundsenként kellett előre törtetnünk a szélviharban, de ez nem számított, elvégre helyben voltunk és ebédelhettünk végre. (Kabátban persze, mert nem elég, hogy kinn tombolt az orkán, belül a légkondit járatták csúcsra, úgyhogy mindenhonnan tíz fokos levegő süvített ránk, de végülis mindegy, már megszoktuk.) Az este csendesen telt, néztünk egy Colombot, majd azt hiszem viszonylag korán, fél 12 körül feküdtünk le.

Hát ennyi volt a hétvége, röviden.

Csak azt akarom írni, hogy ne aggódjatok, ma nem fújt éjjel a szél, szóval tudtunk aludni, jól. Most ugyan újra rákezdett, de a tegnapihoz képest ez csak gyenge próbálkozás.

Egyébként tegnap átléptük a 14 hetes álomhatárt, mostantól tehát jól kell lennem egészen a következő harmadig, amikoris bálnává változom. (Ennek ugyan egyenlőre semmi jele*, súlyom ugyan már 55,5 kg, de gondolom csak azért, mert be vagyok öltözve, mert fázom és még a papucsot sem vettem le a mérleg kedvéért.)

Ja és a harmadik nagy hírem, hogy elkezdtem hallgatni a kedvenc karácsonyi cédénket, évek óta először ugyanis várom a karácsonyt, hiába tűz kinn a nap ezerrel és hiába tombol az orkán.   

* na jó, ez kicsit túlzás, mert már nem lapos a hasam annyira és aki ismer, az már igencsak látja, hogy készülődik valami (aki nem ismer, az továbbra sem fedez fel semmit, pedig nem járok bő ruhákban)

Ma ezen nevettem kicsit:

Szóval hogy miért nem tudok kimenni az utcára.

Mikor nagyjából egy éve megérkeztünk ide, csodálkoztunk azokon, akik szidták az ír időjárást és akik szerint ezt más vidéken született ember nem bírja 2-3 évnél hosszabb ideig. Pf, ugyan már, kevesebbet esik, mint otthon, nyáron nincs hőség, télen melegebb is van, mint Magyarországon - nem esik a hó, na aztán, mi van akkor, legalább nem tocsogunk a sárban 3 hónapon keresztül... Mondtunk akkor nagy vagányan. No persze. 

Egy év alatt azért kissé árnyaltabbá vált a kép:

1: Esni nagyjából annyit esik, mint otthon, én nem érzem, hogy itt több csapadék hullana évente, mint Magyarországon, igaz, itt rengeteg féle eső előfordulhat a szitálástól az özönvízig, amikre az ember előre nem tud felkészülni, mert nem tudni, épp melyik van soron. (Ez alól kivételt képez a vihar, mint olyan, az ugyanis itt nem ismert fogalom: itt nem dörög, nem villámlik SOHA. De szó szerint soha.)

2: Hideg van. Nem kicsit, nagyon. Ez a hideg permanens, kis túlzással szinte egész évben ugyanannyi a hőmérséklet. (Na, jó nagy túlzással.) Ugyanez számadatokkal: Nyáron, mikor az írek már teljesen nekivetkőztek, akkor olyan 22-23 fok volt. Ilyen nap nagyjából 6-7 volt idén egész nyáron, de állítólag ez csúcs, egy átlagos nyáron 1-2 nap van ilyen meleg, amúgy hűvösebb van. Télen, amikor az írek már dideregnek, olyan 4-5 fok van, ez alá ritkán süllyed a hőmérséklet. A többi időszakban (tavasszal, ősszel) és tulajdonképp a meleg téli és a hideg nyári napokon 14-16 fokban élünk. Folyamatosan. Ruhatáram egy évszaknyira szűkült, végeredményben teljesen mindegy, épp milyen évszak van: hosszú gatya, zárt cipő, póló, pulcsi mindig kell.

3: Ami pedig végül kiborít, ami már-már elviselhetetlen: az a szinte állandó szél, ami persze nem ám az a kellemes, hűsítő, simogató fajta, mint otthon, hanem a durva, iszonyatos erejű orkán, amit otthoni ésszel igazán el sem lehet képzelni. (Emlékszem, mikor kicsi voltam, 1-2x volt ilyen jellegű szél otthon - ilyenkor anyuék nem engedték, hogy suliba menjek, inkább igazolták, hogy otthon maradok, de nem engedtek ki, mondván az úton rámesik valami cserép vagy rámdől egy fa...*) Nyáron talán jobb a helyzet, mert akkor is fúj ugyan valami, de annyira nem zavaró valami miatt, vagy legalábbis nem olyan feltűnően, mert kicsit melegebb van és azzal úgy elvan az ember, örül, hogy süt a nap, de ilyenkor télen egyszerűen szó szerint kibírhatatlan ez az egész. Ma éjszaka pl ötször-hatszor arra ébredtem, hogy mindjárt tokostól kiszáll az ablak, úgy nyomta kívülről a szél. Ha kimegyek az utcára, nem tudok normálisan haladni, mert a széllökések meg-megdobnak jobbról-balról-elölről-hátulról és úgy megyek, mint aki beivott, egyszerűen elvesztem az egyensúlyom, ami vicces-vicces néha, de mondjuk emellett engem meg is rémiszt... Bónuszként, ha igazán szar az idő, a szél mellett esik is, ami ugye azt jelenti, hogy vízszintesen ömlik az emberre a víz, minden irányból ÉS közben ide-oda dobálja a szél. Na ez a végső, ekkor már káromkodni sincs idegem... 

Lehet amúgy, hogy olvasva nem tűnik olyan szörnyűnek ez az egész, de... szerintem az, mert az időjárás viszontagságait meg kell spékelni azzal, hogy tömegközlekedés nincs, ergo mindez az embert az utcán éri, mindenféle fedél nélkül... Szóval lehet, ha lenne metró pl, ahová le lehetne menni, ha nagyon gáz az idő vagy mondjuk mindössze száz métereket kéne gyalogolni, mert a többit az ember valami járművön tenné meg, nem lenne ilyen idegesítő az időjárás, mint így, hogy kilométereket kell sétálni a szabadban, hogy eljussunk valahová... 

* Épp a napokban gondolkoztam ezen, hogy valamit azért tudhatnak ezek az írek, ugyanis hiába a folyamatos 100-120 km / órás szél, mégsem hallani balesetekről, amiket a repülő dolgok okoztak vagy arról, hogy micsoda károk keletkeztek a házakban az időjárás következtében... Hm. Érdekes.**

** AV szerint az a titok nyitja, hogy itt nincsenek cserepek a házakon, a kémények teljesen más berendezésűek, mint otthon és a legtöbb épület lapos tetős...***

*** Igen ám, de a fákkal mi van? Azokat miért nem csavarja ki a szél? Vagy ezek ilyen speciális fajták vajon? 

Több, mint két hónap után ma újra ittam tejeskávét! Az egész úgy kezdődött, hogy miután bánatomban, hogy ma sem tudok kilépni az utcára (ezt később megmagyarázom), bekapcsoltam a TV-t és épp elkezdődött a Homes under the Hammer. Egy darabig néztem, aztán hiányérzetem támadt. Először előhalásztam egy rúd csokis digestive-et az egyik fiókból (ezt sem ettem legalább két hónapja), elmajszoltam kettőt-hármat, majd rájöttem, hogy már csak egy dolog hiányzik a boldogságomhoz: egy csésze tejeskávé. Hát ennyi. Így történt.  

Istenem, én és az én bevett kis rutinjaim. Igaza volt Kunderának: "... a boldogság az ismétlődés utáni vágy..." És ez mindent felülír.

Mert ugye nem mindegy, hogyan fogják hívni kicsiny utódunkat. 

Ami a fiúnevet illeti, nincs gond, ugyanis valami rejtélyes oknál fogva ovis korunk óta mindketten azonos névvel képzeljük el leendő kisfiunkat. A lánynevet illetően viszont... hát még nincs konszenzus, legyen ez elég. AV-nek nincs preferenciája, neki egyik lánynév sem tetszik, nekem van ugyan két név a tarsolyomban, de neki egyik sem tetszik különösebben, bár, mivel mondom, hogy a lánynevek, mint olyanok nem nagyon jönnek be neki, ez nem is olyan meglepő... 

No most ez még nem is olyan izgi, volt már ilyen felállás a történelemben, viszont ma eszembe jutott, hogy ha az általam preferált egyik lánynévre esik a választásunk mégis, akkor a kislányunkat pont úgy fogják hívni, mint az egyik unokatestvérem lánkáját... Úgy értem, a kereszt- és a vezetéknév is stimmelni fog... 

Ez a név amúgy szerepel már ebben a blogban, pár éve már írtam róla, az unokatesóm kislánya viszont kevesebb, mint egy éves. Ja és persze az életben nem beszéltem az unokatesómmal, sem erről, sem másról... Az pedig csak természetes, hogy az unokatesóm lány, azaz nem az ő vezetéknevét örökölte a gyerek, mint ahogyan a miénk sem az enyémet fogja. 

Szabad akarat meg szabad választás, mi?

A nagy izgulás közepette el is felejtettem írni, hogy tegnap múlt 11 éve, hogy boldogítjuk egymást a változó világban.

Ezalatt a 11 év alatt voltak hullámvölgyeink, voltak olyan időszakok, amikor (túl) sokat veszekedtünk, de azt hiszem, elmondhatom, hogy az elmúlt egy-másfél évben burukkoló galamboknak éreztem magunkat (kár, hogy a magyarban nincsen present perfect)...

Talán a külföldön élés segített, talán az, hogy mindketten változunk, idomulunk, alakulunk egymáshoz, mindenesetre ez nem is lényeges, a fő, hogy tök jól megvagyunk mostanság és ami a legfőbb, hogy már nem is ketten, hanem hárman dacolunk a világgal.

Ha így haladunk, lassan alapozó nélkül is kimehetek az utcára.

Már most imádom ezt a Kisgömböcöt. 

Amúgy meg tök fel vagyok háborodva. 

Kezdem azzal, hogy voltam ugye 12. heti ultrahangon a Mester utcai sztk-ban. Kérdés nélkül rákényszerítettek a hüvelyi ultrahangra, amiről eddig azt sem tudtam, mi fán terem, tekintve, hogy itt D-ben már a 8. héten is normál, hasi ultrahangot csináltak, mondván, egy deka háj nincs a hasamon, úgyis látszik minden. OK. Persze otthon a hasi uh nem gyere be még a 12. héten sem, én meg ott és akkor meg voltam rettenve annyira, hogy eszembe sem jutott tiltakozni, mikor a doktornő közelített a vibrivel. Közölni persze nem közölte, mit is nézünk, minek ez az ultrahang, mert tulajdonképp mi közöm is van hozzá, miért forgat bennem egy tizenöt centis fémrudat. Ez volt az a nő, aki még leletet sem adott, miután végeztünk, csak hanyagul odakiabálta az asszisztensnek, mekkora is a CRL meg az NT. Velem persze egyik adatot sem közölte. Miután otthon utána olvastam a témának, kiderült, hogy az orvosoknak mindig, minden körülmények között kötelességük adni leletet, a számadatokkal együtt, ergo két nap múlva fogtam magam és újra végigvártam a sorom, hogy megkaphassam a már kiérdemelt eredményeimet. Rendben. Már ott és akkor feltűnt, hogy CRL-nek a beírt 38 mm semmi a 12. hét végén, de mivel az NT csak 1,4 mm volt, gondoltam biztos nincs probléma, nem stresszelek, ráadásul már le volt foglalva egy fizetős ultrahang hétfőre, amikor ugyanezeket az adatokat mérték, vagyis ellenőrizhettem, mi is a pálya. 

Ellenőrizhettem, ja. A CRL ezúttal 63 mm lett és mivel ugye az kizárt, hogy csóri gyerek pár nap alatt majd' 3 centit nőtt volna, arra kell következtetnünk, hogy a doktor néni bizony iszonyatosan elmérte a fej-fenék távolságot az sztk-ban... Remek, mit ne mondjak, oda sem megyünk többet. Ha itt véget érne a történet, még nem is lennék annyira ki: jó, szar, szar, hogy az sztk csak úgy létezik, de bízni nem lehet benne, de hát tulképp "nem fizetünk érte" (még ha fizetünk is, de ez más kérdés)... Szóval itt jöhetne a hepiend, hogy de bezzeg a magánrendelők, de bezzeg azok aztán hú meg hű, mert bár fizetsz, mint a katonatiszt, de kapsz is érte valamit cserébe, legalább tudod, hogy valahol, valakikben megbízhatsz... No persze. 16 ezer forintért csináltattam kombinált szűrést a Péterfy kórházban, a hepinet-nél, akiknek tegnapig kellett volna elküldeniük, mi is az eredmény Down kór ügyileg. Miután tegnap estig semmi sem jött, ma reggel felhívtam őket, hogy mi az újság, mire egy kedves csilingelő női hang közölte, hogy késések vannak, nem végeztek a mintákkal, sajnálják, ma már biztosan megkapom az eredményt. 3/4 4. Otthon 3/4 5. Vajon mi az esélye, hogy dolgoznak és még ma megkapom az eredményt? Ugye? Ugye, hogy nulla? Basszus, 16 ezer forintot kifizettem egy 15 perces vizsgálatért, 16 ezret és képtelenek elküldeni az eredményét? Akkor ne vállaljanak be ennyi kismamát, ennyi. Vagy akkor dolgozzanak 6-ig 7-ig, hogy kész legyenek... És a következő kérdés: ezek után hogy bízzam meg ebben az eredményben, amiről tudom, hogy ilyen futószalagon készül? Lehet, érthetetlen a kiakadásom, de aki már várt mondjuk szövettanra, az tudja, milyen érzés, hogy nem telnek a napok, hogy várod azt a rohadt eredményt és semmi, semmi, semmi. 16 ezer forintért.

Próbálok nem stresszelni, mantrázom, hogy minden oké, de annyira kétségbeejtő ez az egész helyzet: tudod, hogy önmagad nem tudod megcsinálni ezeket a vizsgálatokat, vagyis valakiben meg kéne bízni, de egyszerűen nincs senki, akire rá mernéd bízni magad... Sosem voltam még igazán beteg, azt hiszem sosem szorultam még rá igazán egyetlen dokira sem és most, hogy már nem élhetek, halhatok egymagam, nagyon rossz ez a kiszolgáltatottság, hogy nem tudom önmagam megoldani a dolgokat, hogy tudom, hogy rá vagyok (és ezek után rá is leszek) szorulva külső erőkre...

Ha lesz következő életem, semmiképp sem szabad elfelejtenem, hogy orvos férjet vagy feleséget kell találnom. Mindenképpen.  

... ami kicsit idegesít.

Az egyik ez a rohadék swine flu. Egyszerűen utálom, hogy olyan világban kell élnünk, ahol állandó a kételkedés, a szarkeverés, a bizonytalanságkeltés. Ha valóban veszélyes járvány előtt állunk, akkor az összes paranoid, oltás-ellenes, túlkombináló szerencsétlen húzzon oda, ahová kívánom, most. Ha viszont kamu az egész és ez az influenza sem veszélyesebb, mint az eddigiek, akkor ugyanide exportálnám a gyógyszeripar gurujait és az egész felelőtlen, pénzéhes bandát, akiknek semmi sem drága. Mintha nem lenne enélkül a szar nélkül is elég gondunk úgy összességében?! Persze, stresszeljük még egy kicsit jobban a pórnépet, bizonytalanítsuk el, ne tudjon normálisan dönteni még abban sem, hogy beadasson-e egy rohadt injekciót vagy sem... Hihetetlen, komolyan, utálom az egész XXI. századot.

A másik, ami kicsit kevésbé gáz, hogy mikor valaki megtudja, mi a pálya, azonnal ajánl egy (vagy két) orvost, egy (vagy két) szülésznővel megspékelve, mondván, hogy ők a legjobbak, legmegbízhatóbbak, legilyenebbek, legolyanabbak. Ha az otthon töltött egy hetem alatt öt-hat cédulát, post-it-et nem kaptam nevekkel és telefonszámokkal, akkor egyet sem. Persze mindegyik orvos máshol praktizál, 80%-uk a világ végén, 90%-uk pedig olyan kórházakban, amik a belvárostól jó fél órányira vannak és még az életben nem hallottam róluk. Értem én, hogy mindenki segíteni akar, hogy mindenki próbálkozik aranyos lenni, hogy sokan szültek már és közülük van pár olyan is, aki még az orvosával is elégedett volt, de most mit kezdjek egy ajánlással? Mindenkinek lehet jó napja, lehet, ha XY elégedett Z-vel, AB nem vagy fordítva, az egyéni véleményeknél objektívebbnek tartom a fórumokon olvasottakat, ahová sokan írnak, sokfélék, de meg sem szeretnék bántani senkit, hogy számításba sem veszem a csodadokit... Tudom, ez legyen a legnagyobb gondom, de a választás hiányánál már csak a túl sok választási lehetőség őrjít meg még jobban. 

UFF.     

Ígértem, hogy írok ezt-azt otthonról, azon kívül, hogy hol voltam, mikor és kivel.

Lassan (két hét múlva) egy éve, hogy itt élünk Írországban, de miután volt egy kis kurflink, szeptember óta már több, mint egy éve nem vagyunk otthon, szóval ha nem is tudom teljesen kívülről szemlélni az országot, azért jó úton haladok efelé... Íme hát mik azok a dolgok, amik tékozló lányként szemembe ötlöttek az elmúlt kicsit több, mint egy hét alatt:

Szociális életünk pezseg, mint annak a rendje. Nem elég, hogy egy ideje ugye hárman vagyunk, mikor megjöttem, AV közölte, hogy csütörtökre beszervezett egy ismerős házaspárt vacsorára, pénteken meg sörözni megyünk.  

Kedden-szerdán kipihentem hát magam, takarítgattam, mostam egy csomót, főztem és pihentem. Csütörtökön tanítottam, majd turbóból összedobtam egy salátát (borsó-kukorica-csicseriborsó-alma-krumpli-csirkehús-tejföl) és mire felvettem valami tisztességesebb pulcsit, a vendégek már kopogtak is az ajtón... Mivel másnap munkanap volt, nem maradtak sokáig, fél 10 körül már le is léptek, de addig tök jól elbeszélgettünk, bejelentettük a nagy hírt és örömködtünk egy csomót. Pénteken szintén tanítottam, majd miután elég tropán éreztem magam, próbáltam tv-zni, olvasni, aludni. Este 7 körül aztán elindultunk egy pubba találkozni a többiekkel és nekik is bejelentettük, hogy gyarapszunk. Mindkettőnk számára meglepő módon óriási ováció követte a hírt, mindenki teljesen odáig volt, ami nagyon-nagyon jól esett. Az egyik barátunk szinte transzba esett, folyton azt mondogatta, hogy milyen büszke ránk és hogy milyen nagyszerű ez az egész, komolyan teljesen elérzékenyültem. Mivel 9 körül élő zenébe kezdtek a pubban, szedtük a sátorfánkat és leléptünk, mert az iszonyú hangerőtől üvöltve sem értettük egymás szavát.

No miután most már a fél város tudja, mi a pálya, aktuális (=mai) parám, hogy mi van, ha valami gond lesz, akkor hogy fogjuk elmondani, hogy sztornó, visszagurultunk a startvonalra...

Tényleg csupa stressz az élet.        

Ha létezik tipikus para-kismama*, hát azt hiszem, én megtestesítem.

* figyelem: NEM kismamI, mert attól a szótól kiugrom az ablakon. Csakúgy, mint a pocaklakótól. Atyaég, aki kitalálta ezeket a szavakat, na az se volt normális. Na mindegy. 

Aktuális (=mai) parám, hogy nem nő a hasam. Itt vagyunk basszus a 13. héten és ma zuhanyozás közben rádöbbentem, hogy még oldalról sem látszik semmi különös, nemhogy szemből. Pedig az elmúlt napokban már azt hittem, tök nagyra nőttem... Erre tessék: ma szembesülök a ténnyel, hogy ez hülyeség, annyi változás van összesen, hogy szemben a korábbi etióp hasú önmagammal, most úgy nézek ki, mint egy normális valaki. Ennyi. Hízni ugyancsak nem híztam még semmit, egy deka nem jött rám 3 hónap alatt, épp úgy 55 kg vagyok, mint már ezer éve. Anyu szerint egyszerűen arról van szó, hogy engem esz az utódunk, ami mondjuk nem hangzik túl megnyugtatóan, bár egyszerűnek tényleg egyszerű magyarázat, szó se róla.

Ja és ráadásul még azt sem mondhatom, hogy azért nem híztam eddig semmit, mert naponta kipakoltam, mert azon kívül, hogy déltől lefekvésig émelygek és furcsa ízű a szám, ez az állapot még egyetlen egyszer sem manifesztálódott hányásban... (Ez amúgy az eddigi hetek fő parája volt és a sokatmondó Miért nem hányok, ha úgy legalább megkönnyebbülnék? címen futott.)

Szóval nem egyszerű az élet.

És bár tudom, a tüneteket illetően nem vagyok épp mérvadó, azért a magam megnyugtatására összefoglalom, mi is változott az elmúlt hetekben, hónapokban (csak hogy lássam, hogy valami azért változott):

• a szokásosnál is álmosabb, aluszékonyabb vagyok, szerintem ha lehetne a nap 24 órájából 18-at átaludnék
• könnyen elfáradok, de olyan szinten, hogy mikor már a 2. hónap telt el úgy, hogy kénytelen voltam gyalog felcaplatni a hatodikra, mert cserélték a liftet, egy-egy felérés után percekig hevertem a fotelban, hogy kipihenjem a fáradalmakat
• a 6. héttől kezdve durva hányingerem van kb déltől estig, bár mondom, rókázni nem tudok (a legrosszabb asszem a 7-8. hét volt, mikor Belfastban voltunk)
  
• hihetetlen vehemenciával tudok megkívánni ételeket és általában csak akkor csökken a hányingerem, ha ezeket meg is szerzem (nincs savanyú-preferenciám, nem uborkázom többet, mint általában, gyakorlatilag bármit meg tudok kívánni a túrós tésztától a paradicsomlevesig) 
• a kávé és a tea minden formájától hidegrázást kapok és mostanság már a szénsavmentes vizet sem tudom meginni, úgyhogy meglehetősen durva mód szinte csak szénsavas vizet iszom
• néha szúrkál és nyom a hasam bal alul, de ha lefekszem, elmúlik
  
• szinte a kezdet kezdete óta nagyobbak és vaskosabbak a mejjeim, mint eddig
  
• azt hiszem, nem hullik ki annyi szál hajam hajmosáskor, mint eddig
  
• azt hiszem, tisztességesebben néz ki az arcbőröm, mint eddig      
  

Ennyi. A többi terhestünet ezeddig elkerült: nem járok pisilni, nem változott meg az emésztésem, nem feszülnek a melleim és talán még érzékenyebb sem vagyok a szokásosnál. (Mondjuk ez utóbbit nehéz is lenne überelni.)

Ami pedig az egy hetes villám-otthonlétemet illeti: meglepő módon jó volt.

Az egész úgy kezdődött, hogy kb 3 hete gondolkoztunk, gondolkoztunk és bár már le volt foglalva egy kombinált 12. heti szűrésem az egyik itteni magán ultrahang klinikán (na milyenen, ha nem magánon - itt ugyanis nem kötelező sem a 12. heti genetikai ultrahang, sem semmilyen egyéb ultrahang, mondván minek kattogni, egészséges lesz-e a gyerek, ha úgysincs abortusz), fogtam magam és lemondtam az előre megbeszélt időpontomat és helyette lefoglaltunk egy repjegyet haza. Az anyagi dolgok mellett (ez az uh itt kinn €250, a repjegyet meg €120-ért foglaltuk haza) azért is szerettem volna hazamenni, mert míg itt €250-ért összesen egy kombinált tesztet csináltunk volna (egy uh + egy vérvétel, ami két dolgot néz), otthon még egy csomó más vizsgálatra is el tudtam menni, amik itt nincsenek egyáltalán és miután nem szülünk minden héten, gondoltuk jó, ha legalább életem első terhességgondozása alapos... No de mi is ez az alaposság:

Hétfőn éhgyomorra elsétáltam a Szt. István kórházba, majd miután nagyjából két lábbal rúgtak ki beutaló nélkül, röhögtem egyet, hogy le vagytok ti ejtve és átmentem a kerületi sztk rendelésre. Mivel magán nőgyógyászom nincs és sose volt, beültem az első szembejövő székbe. A doktornő megvizsgált, levett mindenféle mintát majd átmentünk az ultrahangra, ahol életemben először részem volt hüvelyi uh-ban. Öt perc után rákérdeztem, hogy mégis, mi a jó istent tetszik már ennyi ideig nézni, mire a doktornő kinyögte, hogy hát a nemét próbálja kideríteni, de kukackodik és nem látni. Ekkor kicsit ingerülten mondhattam, hogy igazság szerint nem érdekel a neme, mert a vizsgálatnak azonnal vége lett. Kaptam mindenféle beutalót, amiknek kifejezetten örültem, mert tulajdonképp ezekért jöttem, a cél szentesíti az eszközt alapon a vizsgálatokat csak bónuszként könyveltem el. A délutánt AV tesójánál töltöttem, aki adott egy csomó könyvet és ellátott mindenféle jó tanáccsal, hiába no, ő már tapasztalt Anya. Este Anyuékhoz ott alvós vendégek jöttek és bár reméltem, hogy ötvenen túl az emberek már nem bírják úgy az éjszakázást, mint fiatalon, csalódnom kellett, mert kettőig fenn kukorékoltak, én meg halk imákat rebegtem, hogy úristen, feküdjenek már le, mert ezt nem bírom, nekem aludnom kell, én kismama vagyok... 

Kedden Anyu szabit vett ki, hogy tisztességesen útjukra engedhesse a vendégeket és hogy elkísérhessen engem az egyik magánklinikára, amit előző este néztünk ki AV-vel. 11 körül elindultunk hát, bementünk a Westendbe, nézelődtünk, mászkálgattunk, majd vettünk egy fekete kord kertésznadrágot, amibe hízhatok kedvemre, mert két számmal nagyobb, mint a mostani méretem. Ha eljön az idő, szerintem úgy fogok benne kinézni, mint Jutka a Szomszédokból, amikor a kis Matyit várta. (A kord jó, a kord szép, mert a kord nyúlik, a kord rugalmas. A kord a barátunk, éljen.) Anyu mindenáron szeretett volna venni nekem egy normális terhesruhácskát is, de miután a terhesruhácskák áracskái nevetségesek voltak (nem vagyok sóher, de nem fogunk 15-20 ezer ft-ot kiadni egyetlen nyomorék egyberuhára vagy gumis derekú farmerre), szóval inkább nem vettünk semmi kimondottan terhesest. Különben is: most végre tisztességes, kommersz alakom van. Eddig megőrültem, ha gatyót vagy szoknyát kellett vennem, mert ha egy nadrág jó volt a combomra meg a fenekemre, az a derekamnál tuti lötyögött, mint állat vagy ha végre találtam valamit, ami passzintos lett volna a derekamra, az megakadt már a vádlimon. No de most! Szinte minden farmer, szövetnadrág olyan, mintha rámöntötték volna... (Az egyetlen ok, ami miatt mégsem tankoltam fel gatyókkal, az az, hogy (remélem csak most, de) iszonyú béna szabású a legtöbb nadrág otthon... Nem mondom, ne érjen fel a hónom aljáig egy farmer dereka, na de ha leülök, ne látszódjon már ki a fél fenekem...) A vásárlás után beültünk egy gyors ebédre (Főzelékfaló, éljen), majd átvillamosoztunk a klinikára, ahol egy néni tisztességesen körbevezetett, mi meg ámuldoztunk, hogy jéé, ilyen is van. Hazafelé befornettiztünk és este már nem is tudom, mit csináltunk. 

Szerdán orvosról-orvosra jártam, durva volt. Kezdtem egy szolid vérvétellel, majd kalandos körülmények között leadtam a pisimet. (A hozott üvegből át kellett önteni az anyagot egy kémcsőbe, de rötyi persze nem volt az emeleten, a kémcsőnek meg nem volt ledugaszolója. Mikor mutattam a kémcső-kiadó-néninek, hogy nézze már meg, ennek nincs is teteje, ő a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy persze, hogy nincs, minek, mire már csak röhögni tudtam, mert ekkor már egyszer kezet mostam a saját pisimben és minden mindegy volt, mit nekem emeleteken és folyosókon át közlekedni egy fedetlen, pisis kémcsővel a kezemben.) A labor után jött az ekg, ahol legalább hét-nyolc hetven feletti néni-bácsi ült, de mikor beadtam a beutalómat, a nővérke sajnálattal közölte, hogy hát mivel ez csak egy rutin ekg, öt perc, nem kaphatok időpontot, végig kell várnom mindenkit. Hogy ebben mi a logika, ne kérdezze senki. Miközben órákon át ültem az ekg-nál, hiába volt sorszámom, amit még a labor előtt kaptam, sorra jöttek az öregek, akiket sorra beszólítottak és akik sorra fél órákat töltöttek benn... Igazság szerint nem húztam fel magam nagyon, csak egyszerűen nem értettem, hogy van ez az egész rendszer. Ha van sorszám-osztás, minek időpont egyeztetés, de ha már van időpont egyeztetés, miért csak egyes betegek kaphatnak időpontot... Mindegy, játszottam a mobilomon, közben attól féltem, hogy valamelyik nyanya rámszól, hogy zavarhatja a telefonom a szívbillentyűjét (volt már ilyen), de kitartottam és türelmesen vártam a soromra. Iszonyat hosszú idő után végre bejutottam, kb öt perc alatt végeztünk, amiben már az is benne van, hogy megkaptam a görbéimet és mehettem isten hírével. Az ekg után fogászat, ahol a néni közölte, hogy van egy-két (?) likas fogam, de ne izguljak, kicsi lukak, úgyhogy ő nem is csinál most semmit, feltételezhetően úgyis az eddigi orvosomhoz szeretnék menni, úgyhogy viszlát. Hát persze. A fogászat után aztán visszasétáltam a nőgyógyászatra, miután hétfőn semmiféle leletet nem kaptam és beparáztam, mert a neten olvastam, hogy kötelező leletet adni és aki nem ad leletet, az kókler, vigyázzunk. Oké. Két óra múlva meg is kaptam a kis leletemet, amiről később kiderült, hogy lósz*r, mert pár vizsgálat lemaradt róla + pár adatot is elírt a néni... (Emiatt volt is pár óra stresszem: konkrétan 36 mm van rajta CRL-nek, ami nagyon-nagyon kicsi lenne.) A rendelő után bemetróztam a központba, feltöltöttem a telefonomat, majd kb 7-re értem haza, ami nem semmi, tekintve, hogy fél 10-kor már vért adtam. Nesze neked pihenés.

Csütörtökön reggel úgy volt, hogy védőnő, aki mégsem volt, délután pedig elsétáltam újra a magánklinikára, ahol előző nap este online befoglaltam egy időpontot az egyik szimpatikus dokinál. A dokit persze szülni hívták, ergo lemondta, helyette bekerültem hát egy másik nőgyógyászhoz, akiről viszont semmit sem hallottam. Kb 45 percet beszélgettünk, mondta, hogy peersze, persze, ő elvállal, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj, ha kérdésem van, tegyem fel. Ő volt az amúgy, aki rámutatott, hogy a 12. héten a 36 mm elég hülyeség, ha a 8. héten már 27 mm volt A gyermek... Nem tudom, ő marad-e az orvosom, nem tudom, nyerő-e ha valaki ennyit dumál, de a neten egész jókat találtam róla. Hát majd meglátjuk. Délután MD volt soron, egy gyors vacsora után Apu átvitt hozzá. Kicsit szarul éreztem magam, hogy míg ő épp most szakított a "vőlegényével", én másról sem tudtam beszélni, mint a terhességről meg erről az egészről, de kezd beszűkülni a tudatom kissé, jó, sok minden más is izgat, de ez a dolog most eléggé prioritást élvez... 

Pénteken reggel ismét bepróbálkoztam a védőnőnél, aki egy ultrap*cs volt, ugyanis érvényes TAJ kártya és lakcímkártya ellenére sem adta ki a kiskönyvemet. 20 percen át imádkoztam neki, érveltem, hogy kötelessége kiadni a 12. hétig, mert haza fogok költözni szülni és az egész terhességgondozást itt kívánom lefolytatni, az egy dolog, hogy néha nem vagyok itt most még, de basszus, havonta hazajárok, mit akar még... És ha valaki hajléktalan, ő se kap kiskönyvet vagy mi az isten? Csak akkor jár ez a szar, ha az ember minden egyes percét otthon tölti? Aztán miután láttam, hogy hiába, nem jutok közelebb a dagadék lelkéhez, feladtam és emelt fővel távoztam - tartsa meg magának ez a debella azt a k*rva kiskönyvet, úgyis annyi gyerek születik ebben az országban, túl sok felé kell figyelni már így is, hát most örüljön, egyel kevesebb újszülöttért felelős, baromarcú. (Ennyire amúgy nem húztam fel magam, de most szar újraélni.) Ezen a napon AV anyukájánál ebédeltem, ahol vigyáztam egy kicsit AV egyik unokaöccsére. A délutánt azt hiszem otthon töltöttem, bár erre kristálytisztán már nem emlékszem.

Szombaton meglátogattuk Nagyapát majd a nap további részében pihentem: aludtam, olvastam, TV-ztem, henyéltem. Igen, egész nap. 

Vasárnap jöttek a tesómék ebédre, úgyhogy hullahangulatban töltöttük a napot délután 4-ig. Végighallgattam, micsoda kínszenvedés az élet, mennyire nincs semminek értelme, mennyire örömtelen ez az egész, majd hogy ne menjek a Dunának, inkább kimentem a konyhába és elmosogattam. Mikor elmentek, kaptuk magunkat Apuékkal és elautóztunk megnézni a 2012-t, hogy feltegyük az i-re a pontot pesszimizmus-ügyileg. Én szívem szerint a Karácsonyi éneket választottam volna mondjuk, de nem találtam 2D-s előadást, 3D-s fost én meg nem akartam nézni. A 2012 amúgy olyan volt, amilyen, mindenesetre örültem, hogy két-három év után egyáltalán újra eljutottam moziba, ráadásul a szüleimmel.

Hétfőn délelőtt újra futottunk pár kört védőnő ügyben (Anyuék ragaszkodtak hozzá, én lesz*rom), persze kiskönyvem továbbra sincsen... 1-re mentem genetikai uh-ra, ahol újra megtekinthettem szerelmünk gyümölcsét, mit ne mondjak, gyönyörű, bár mozogni sajnos nem nagyon láttam, mert épp masszívan bóbiskolt. Uh után vérvétel, mint a kombinált teszt második eleme. Eredmény jövő hétfőn. (Ja, a mérete persze messze nem 36 mm...) Uh után megebédeltem (Főzelékfaló, éljen), majd átvettem a laborleleteimet, amin kb minden második érték csillagos volt. Kaptam hát magam, turbóból átszaladtam a körzetihez és reménykedtem, hogy fél 6 előtt bejutok hozzá, mert 6-ra már kinn kellett lennem reptéren. Mindig is tudtam, hogy mákos vagyok, ugyanis negyed 6-kor bejutottam a dokihoz, aki megnyugtatott, hogy semmi nagy gáz nincsen, igyak nagyon sokat és akkor talán javulnak az értékeim. Aha. 6-ra tehát kiértünk a reptérre, rövid búcsú után besétáltam a kapukig és nekiálltam Nők Lapját olvasni. Elhatároztam, hogy most nem turbulok, úgyhogy miután a sor kikanyarogta magát, utolsó ellőttiként léptem ki a kapun és szálltam fel a buszra. Bár szinte utolsóként értem fel a gépre, mégis találtam egy jó kis ablak melletti helyet, ahová befészkeltem magam és ahol próbáltam túlélni a 3 órás út minden perc unalmát. Mivel késett a gép, itteni idő szerint 3/4 12-kor értünk haza, mit ne mondjak, eléggé kivoltam, másnap 11-ig zsinórban aludtam.  

A krónika után még tervezek írni egy kritikát is az otthonlétemről, de erről kicsit később, mert most sürgősen ebédelnem kell.  

Már ezer éve akartam írni, hogy a Belfast beszámolómból két dolog kimaradt:

1: Belfastban nem kattognak a gyalogos jelzőlámpák! Van ilyen kis jelző, amit meg kell nyomni, ha az ember át akar menni a túloldalra, de ha nem figyelünk, a lámpa simán átvált zöldre majd pirosra újra egyetlen nyikkanás nélkül és ott ragadunk az eredeti oldalon. Hiába no, elkényelmesedtünk.

2: Mikor megérkeztünk Belfastba, teljesen odáig voltam, hogy úristen, itt van metró, úgyhogy hónapok után végre újra metrózhatunk, nem kell hülye buszokra várnunk órákat, mint D-ben... Körülbelül a 2. nap végére viszont rá kellett döbbennünk, hogy francokat, itt sincs metró, csak valami ördögi rosszindulatból kifolyólag itt Metro-nak hívják a buszokat... Hülyék. Nem tudom megmondani, mikor csalódtam utoljára ekkorát, az az igazság.

Ha van még itt valaki, akkor közlöm, hogy visszatértünk D-ba.

Mondom visszatértÜNK.

Ugyanis pár hete (na jó, pár hónapja) két szív dobog bennem, az aktuális mérések szerint az egyik hetvenszer ver percenként, a másik meg száznegyvenszer. Nnna.

Nyűglődés, kajamánia megmagyarázva.

A mai menüm tarhonyás hús volt, amit megint csak egyes egyedül készítettem. (Tudom, hogy manapság szinte csak kajákról írok, de mit tegyek, ha ez az étkezés-gond manapság kitölti szinte minden gondolatomat...) Szóval ma felkeltem és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ma tarhonyás húst eszem - és lőn. Tarhonya hál'istennek volt itthon (otherwise nem tudom, honnan szereztem volna), a boltba már csak két gyesznószeletért sétáltam le, kihasználva azt a tíz percet, amíg épp nem esett. (Mellesleg egész nap tűzött a nap a konstans eső mellett, de szivárványt ezúttal nem láttam.) Miután tarhonyát sosem főztem még, az első google találat segített ki - még hozzá a sokat sejtető című Hogyan főzzünk tarhonyát? cikkecske. (Szerencsére képek is voltak - he-he.) A hús megsütögetése nem okozott túl nagy gondot - a kész tarhonyával való összekeverése pedig még kevésbé, úgyhogy nagyjából fél óra alatt elkészítettem életem első tarhonyás húsát - éljek én. Ebéd után még bevágtam egy dobozt a kedvenc fagyimból (Ben & Jerry Chocolate Fudge Brownie) és úgy éreztem, enyém a világ. Hogy ne csak én részesüljek ennek az érzésnek a pozitívumából, megnéztem egy Doctorst, majd kitakkeroltam a konyhát és a nagy csillvillben csináltam egy isteni baracklevest is, amit hamarosan meg is vacsorázunk. Ezek kívül ugye tanítottam is meg kivasaltam egy óriási (de szó szerint óriási) halom ruhát és most roppantul büszke vagyok magamra, mert szeretem az aktív napjaimat, amikor nem kókadozik a fejem délután négy órától... Mondon én, hogy éljek én. 

És ha már ennyi szót vesztegettünk az új sapimra, itt is leírom, hogy nagyon jó szolgálatot tett ma, ugyanis életemben először nagyjából nem verte az eső az arcom, ahogy rendíthetetlenül próbáltam előre csörtetni a tomboló szélben. Az ihletet, hogy épp ilyen sapkát szerezzek be amúgy ebből a lenti klippből vettem (a 2. percnél tűnik fel az illetékes), aminek örömére mindaddig, amíg a fejemen volt a cucc, ezt a számot dúdolgattam.

Hát ez van mostanság.

 

És ha már ennyi szót vesztegettünk az új sapimra, itt is leírom, hogy nagyon jó szolgálatot tett ma, ugyanis életemben először nagyjából nem verte az eső az arcom, ahogy rendíthetetlenül próbáltam előre csörtetni a tomboló szélben. Az ihletet, hogy épp ilyen sapkát szerezzek be amúgy ebből a lenti klippből vettem (a 2. percnél tűnik fel az illetékes), aminek örömére mindaddig, amíg a fejemen volt a cucc, ezt a számot dúdolgattam.

Hát ez van mostanság.

 

 

 

• Ma főztem rakott kelt, de sajnos gyors rizsből és nem normálisból, de azért így is elég okés lett.
• Végre elmentem a szeptemberben készült leleteimért, amin legnagyobb meglepetésemre kb 5-6 adat szerepelt összesen, pedig úgy rémlik, én egy általános vérvizsgálatot kértem azzal az extrával, hogy a pajzsmirigy működést is nézzék... (TSH, T4, T3 usw.) No comment. 
• A rendelőből elhoztam egy Swine flu tájékoztatót, amiből megtudtuk, hogy itt ingyen beoltják a jónépet, igaz, az otthonitól eltérően itt két fázisban adják be a vakcinát. 
  
• Vasárnap utazom haza egy hétre, még nem vagyok nagyon ráhangolódva a témára, úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz a dologból.
• Iszonyú idő van: hideg, eső és orkán erejű szél. Undorító.
  
• Tegnapelőtt óta fűtünk, így ma már 20,3 fokot is ki tudtunk csiholni az elektromos "radiátorokból". Lehet, hogy ez nem hangzik annyira problémásnak, de ha ez a max, ami elérhető, akkor bizony kicsit bosszantó. A gond gyökere szerintünk a lakás fos szigetelése és a hihetetlen erősségű szél, ami keresztül-kasul fúj rajtunk. (Plusz ugye lehet, hogy ezek a "radiátorok" sincsenek a helyzet magaslatán... Egyszerűen nem értem, miért nincsenek itt konvektorok vagy normális, igazi, központi- vagy távfűtéses radiátorok.) És különben is, mi a jó istenért van külön a meleg és a hideg vizes csap?