A jószándékkal kikövezett út

Istenem, nem tudok leállni, miután tegnap azt álmodtam, hogy Harry Potter-szerű vérfarkasok lepték el az utcákat, ma odáig fajultam, hogy egyrészt Anyu izgul, nem terhes-e, úgyhogy előkotrok neki egy terhességi tesztcsíkot és megmutatom, hogy kell használni, másrészt pedig egy volt gimis osztálytársnőm úgy dönt, hogy ő nem akar szülni, ezért rábeszéli a férjét, hogy szüljön ő, az pedig bele is megy...

Na, akkor így kedden a hétvégérűl, ismét. (Ez amúgy remek memória-tréning, a terhesség ugyanis kedvez a szitaagynak állítólag, amit meg tudok erősíteni sajnos.)

Szóval szombaton reggel 9-kor kipattant a szemem és bár a hálószobába besütött a nap, mielőtt felrángattam volna AV-t, hogy mehetünk Kilkenny-be, (hiába no, itt élünk több, mint egy éve), egy gyors pisilést követően azért benéztem a nappaliba is csekkolni mi a pálya időjárás-ügyileg és hát nem tévedtem: onnan már kissé borúsabbnak tűnt az ég... Visszadőltem hát öt percre kicsit melegedni, majd egyéb program híján elkezdtem ebédet főzni, amivel ezúttal nem erőltettem meg magam túlzottan, ugyanis sütöttem egy is sült krumplit és grilleztem két burgert, aztán hello. Nem volt az a fenséges kaja, de még mindig jobb, mintha mekiztünk volna, mert bár kábé ugyanannyi üres kalóriából állt, mint egy menü, legalább 12 euróval kevesebbet költöttünk (és nem is szlopáltunk be fél-fél liter kólát és Fantát separately). Ebéd után kulturálódtunk: visszatértünk az egyik nemzeti múzeumba (ahol a múltkor a Dead Zoo-t láttuk) és megnéztünk egy tök profi tárlatot az ír ruházkodás 3 évszázadáról. A múzeumban ezen kívül még van öt-hat másik állandó kiállítás is fut, úgyhogy lehet, hogy még megfordulunk arra párszor, mert ez a ruhás-dolog jó emlékeket hagyott, izgi volt, szép és érdekes. A múzeum után beszaladtunk a St. Stephen's Green bevásárlóközpontba (just as usual), szerváltunk egy új Argos katalógust, végrevégre kicseréltük AV óráját, amit még karácsonyra kapott, de úgy döntött, hogy mégsem tetszik neki, mert túl bumszi / béna / rövid a szíja / stb / stb / stb és bementünk a Dunnes-be babaruhát nézegetni. (Venni persze még mindig nem vettünk semmit, rideg tartáson van a gyerek egyelőre, bár egy aranyos rugdalózót már találtunk: világoskék és egy zsiráf a főszereplője, aki vágyakozva kérdezi egy autóban ülő állatkacsoporttól, hogy Can I come too?) Egy gyors bevásárlás után ezután hazaindultunk, az igazat megvallva eddigre már eléggé kivoltam, fájt a derekam, húzott a hasam, hiába, 3-4 óra talpon már nem opció. Este azért még sütöttem egy adag sajtos rudat, de ezt igyekeztünk megmenteni a hétvége második napjára, vasárnapra...

... amikor is szintén nem éreztünk ellenállhatatlan vágyat Kilkenny-re, mert mikor felkeltünk, mínusz volt kinn. A nap sütött meg minden, de hideg volt, na. Ismét városi programot kerestünk hát: a nyáron gyűjtögetett 2 for 1 vouchereink közül egyet elhasználva elmentünk a Dublinia kiállításra. Tíz éve ez a hely szerintem nagyon menő lehetett, látszik, hogy anno dolgoztak vele, de most, kissé avíttosnak tűnt... A Vikinges rész interaktivitása nagyjából zéró, a középkori városkép okés, ott jókat marhultunk, a régészetes terület pedig szintén próbál jófej lenni, de hát a megszállottakon kívül nem biztos, hogy sok embert leköt, hogy hogyan is zajlanak a múltba ásó kutatások... Féláron persze megérte a dolog abszolút, talán még teljes áron is tetszett volna a hely, de persze így occsóér' még szimpibb volt. (Attól eltekintve, hogy körülbelül 5 fok volt épületen belül, ergo kabátban fáztunk...) Dublinia után a Lidl következett, majd hazaviharzottunk és ebédre nokedlit csináltam csirkepörkölttel. (Igen, remek szakácsnő vagyok, tisztában vagyok vele.) Délután tengtünk-lengtünk, AV dolgozgatott, én pedig óraterveztem, mert tádááám van két új tanítványom az angol fickó mellé. Az egyikük francia, a másikuk lengyel, mindkettő lány, akinek a fiúja magyar és ezért tanulja a nyelvet. (Tetszik nekem ez a nemzetkeveredés.) Este néztünk egy Colombo-t és ezzel ünnepélyesen le is zártuk a hétvégét.

Miután nem tudok lekattanni a témáról, íme a tüneteim manapság:

- kifulladás (Egészen az extremitásig fokozva... Az előbb kétszer bementem a hálószobába a nappaliból, mire visszaértem, szuszogtam, mint egy bulldog. Elég fura megszokni, némileg riasztó is, hogy 100 méter után lihegek, de majd ezentúl max. csoszogok, az nem olyan fárasztó.)

- hát- és derékfájás (Nem is értem, mi lesz később... Lehet, el kéne kezdeni tornázni és akkor javulna a helyzet, de még nem tudom, hol és milyen formában mozoghatnék hivatalos körülmények között. Ülve még nem fáj, de amint felállok és 5 percet függőleges helyzetben töltök akár állva, akár úgy, hogy haladok, rámtör a hátfájás, durvább megerőltetés (pl 500 méter séta) után a derékfájás.

- kényelmetlen alvás (Ez mondjuk azzal kezdődik, hogy nem tudok hason feküdni, ami már rég rossz. Háton nem kapok levegőt, oldalt még csak-csak jó, de sokszor érzem, hogy húzódik a hasam és miután ez idegesít, nem tudok aludni... A helyzetet fokozza, hogy forgolódni sem jó érzés, utálom a hasizmomat használni bármihez, mert fura érzés, ezért tápászkodom folyton, aminek köszönhetően rám csavarodik a pizsamámtól kezdve a lepedőn át a takaróm huzata. Ráadásként félig lejön a zoknim, az már a vég, akkor inkább rugdalózom, hogy teljesen lejöjjön, de akkor meg hasizmozom ugye, ergo indul a hülye érzés a hasamban... Emellé már csak plusz, hogy rémálmaim vannak, jön a cunami, eláraszt a tenger, miegymás; illetve az is már csak extra, hogy van, hogy óránként felébredek valami rejtélyes oknál fogva. Igazság szerint ha már most így nyűglődöm, jeges rémülettel gondolok mondjuk a 36. hétre, ami még több, mint 13 hét, azaz több, mint 3 hónap, de abban bízom, addigra megedződöm, elvégre teher alatt nő a pálma. (???))

Asszem ennyi.

Ha jól sejtem a szerencsések közé tartozom... Ha csak ennyiből állna ez az egész, komolyan, simán bevállalnám még vagy ötvenszer, tekintve, hogy a fenti apróbb kellemetlenségeket feledteti a tény, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül vehetek új ruhákat, hogy mindenki szeret, mert gömbölyödöm és hogy az élet legizgalmasabb dolga látni, hogy változom napról-napra. Ja, meg hogy a végén lesz egy gyerekünk.

Növünk, növögetünk. Per pillanat átestem a ló túl nagy vagyok oldalára, miután heteken át azon sírt a szám, hogy túl kevéssé nő a hasam. Franc se tudja. Mindenesetre hétvégén próbáltam kideríteni, hogy a nagy babák koraszülöttek-e nagyobb valószínűséggel vagy a kicsik, de persze nem találtam egyértelmű statisztikát. (Hasonlóképp, arról sem találtam grafikont, mikor a legvalószínűbb a koraszülés. Nem hiszem, hogy nem néztek még ilyet... Na mindegy.) Ez a koraszülés amúgy azért para, mert itt ugye nincs manuális vizsgálat, ergo ki sem derül, ha szép lassan kinyílik a méhszáj és idő előtt beindul a buli... Jó, tudom, még csak 22+5, de bármikor történhet bármi és mostanság mindig azt érzem, hogy iszonyú kemény a hasam...* Minden nap egy áldás, én mondom.

* ez persze lehet a túl erős hasizom átka vagy hogy egy cm zsírréteg sem volt soha a hasamon, ami most jó kis rugalmassá tenné a hasam tapintását

Ami a gyereket illeti, köszöni, jól van, rengeteget ficereg, sőt, már csuklani is megtanult, ami elég idegesítő, de hát ez van. Azon gondolkoztam, hogy tök kár, hogy nem tudjuk megkérdezni kijövetel után a babáktól, hogy mit gondoltak, mi van itt kinn, hogy képzelték itt ezt az egészet... Persze ha belegondolok, tudom, hogy sehogy, mert ösztönlények, de ha egész nap érzem, hogy mozog, forgolódik, nyújtózkodik, rugdos, nem tudok ellenállni, hogy valami épkézláb szándékot tulajdonítsak neki, mondjuk, hogy épp ki akar jönni. És így szépen vissza is kanyarodtunk... Állítólag amúgy a koraszületésért a méhlepény tehető felelőssé a legtöbb esetben. Egy-egy szélsőségesebb nézet szerint inkább ahhoz kéne gügyögnünk, mint a gyerekhez, mert ilyenkor az az élet-halál ura és nem maga a babó... Hát nem tudom. Ha így haladunk, lehet, átgondolom ezt az egészet és elkezdek vele beszélgetni, annak ellenére, hogy még tippem sincs, mit mondhatnék neki... Kezdjem el dicsérni, milyen ügyes volt eddig? Köszönjem meg az eddigi szolgálatait? Könyörögjek neki, hogy ne öregedjen még meg? Áh... Nehéz ügy...

Szobafogságomban tévézem és vasalok, erre mit látok az egyik adón?

Egy középkorú palinak az összes fogát kihúzzák, mert girbegurbák... Nem azért, mert lyukasak vagy ilyesmi, nem, azért, mert össze-vissza állnak és egy protkó sokkal szebbé varázsolja majd a mosolyát... Bakker. És hagyja! Ez milyen már?

Persze ez Amerika...

Mostanság esténként rászoktunk arra, hogy megnézünk egy-egy Father Ted-et. Néha elég fárasztó, de van, hogy szétröhögjük rajta a fejünket.

Az egyik kedvenc részemet az előbb megtaláltam a youtube-on.

Entertaining Father Stone

És ha már itt lopom a napot:

Szombaton AV segített költöztetni egy kollégáját, én pedig azalatt sütöttem itthon egy adag sajtost. (Mondom én, pörög a mókuskerék.) Egyre hazaért, akkor elmentünk a Newbridge House & Farm-ot megnézni, mondván, sok mástól eltérően legalább ez a hely nyitva van télen. Aha. Mikor odaértünk, elégedetten állapítottuk meg, hogy vagyunk egy páran, a parkoló kb félig, háromnegyedig, hát akkor tutter látogatható a hely. Mikor M&M-set majszolva megközelítettük az ojjektumot, már észleltük, hogy valami nem stimmel, az ajtókat ugyanis végig zárva találtuk... Sebaj, majd biztos a farmon keresztül kell bemenni, gondoltuk, úgyhogy bemerészkedtünk a farm részre, ahol viszont minden nyitva volt... Volt pár állat, láthatólag jó kondiban, szóval láttuk, hogy néha eteti őket valaki, de hogy ki, az nem derült ki, ugyanis bár végigjártuk a pajtákat, sehol senkit nem találtunk... Láttunk viszont pónilovakat, rendes lovakat, csirkéket, disznókat, papagájokat, bárányokat, sőt, pávákat is, amik közül egy épp kitátotta a tollait, azt jelezve talán, hogy valami tényleg nem kóser a hellyel. Szerencsénk volt, mert a nap sütött, úgyhogy elsétafikáltunk a placcon egy kicsit, de olyan fura volt az egész, mintha egy elvarázsolt farmra tévedtünk volna, ahol sehol egy lélek... Mindenesetre megtanultuk a leckét: itt október és március között minden helyet fel kell előre hívni, nyitva van-e, még ha a honlapon egyértelműen ott is van, hogy igen...

A farmlátogatás után hazafelé benéztünk az IKEA-ba. Elsősorban a gyerekosztályon kóvályogtunk, de kitömött pókokon, krokodilokon és kiságyakon (utóbbiak persze nem voltak kitömve) kívül semmi sem volt. Végigálltuk hát a kanyargó sort az étteremben és vásárlás helyett jól megebédeltünk. A húsgolyók mellé én még egy mandulás sütit is lenyomtam (szó szerint), majd mint a duda távoztuk a komplexumból. Itthon AV nekiállt takarítani, én pedig főztem egy tárkonyos csirkelevest. Este megnéztük az utcsó Colombo-nkat, majd nyugovó.

Vasárnap AV egy kolléganője jött ebédre, úgyhogy a délelőttöm főzéssel telt. Pontosítanék: sütéssel, mivel a főzendő (tárkonyos leves) már kész volt, úgyhogy a délelőttre már csak a második fogás volt hátra, ami kukoricával-borsóval-sonkával-sajttal-fokhagymás tejföllel töltött palacsinta volt reszelt sajttal megszórva. (Igen, zseni vagyok.) Tőlünk szokatlan módon délre kész voltunk mindennel, akkor zuhiztam, felöltöztem és 1-kor már teljes glancban álltunk AZ ebédre. Desszertet a vendég hozott (két doboz jégkrém), arra hálistennek nem volt gondom. Ebéd után hármasban elmentünk Killiney-be, fel az obeliszkhez, ahol tavaly januárban voltunk utoljára, ott lenéztünk, mászkáltunk egy kicsit és 5-6 felé értünk haza, kissé fáradtan. Bár először kicsit tartottam tőle, milyen gáz, hogy két fix program is van a hétvégén (költöztetés, ebéd), végül tulképp szerintem tök jól sikerült minden. Volt sok kaja, volt action, volt pihenés... Jó kis zárása volt ez a két nap a hétnek, na.

Óraterveket kéne írnom vagy legalábbis be kéne mennem a központba szívni egy kis levegőt meg venni pár előkét (mi mást? Anyu az előbb rám ijesztett, hogy nem szabad venni rucikat meg ilyesmiket a születendő gyereknek... nem mondott semmit, miért nem, de ez így még félelmetesebbnek hatott, hogy el sem mondta, mi történhet... mindenesetre májusig pár előkét akkor is veszek meg talán pár zoknit is, azok a legviccesebbek, bár asszem a zoknikat mindig lerúgják a gyerekek a lábukról... Damien mindenesetre tuti le fogja rúgni, ismerem...), de valahogy nem tudom elszánni magam egyikre se. Hálistennek a nap sem süt ezerrel, úgyhogy asszem ma már nem megyek inkább sehová... Remélem esni is fog.

Az előbb csináltam aranygaluskát, szerintem tök jó lett, főleg ahhoz képest, hogy életemben először sütöttem. Amúgy ördögi kör ez: nem vagyok kifejezetten kívánós, nincs ez a crave for a specific food feelingem, de öt hónapja valahogy szeretek változatosabban enni... Kívánom az otthoni ízeket, a főzelékeket, a sütiket és miután nincs aki elém rakná a különböző kajákat, hát kénytelen vagyok én sütni-főzni. Igen ám, de a legtöbb magyar kajában van valami szokatlan vagy romlandó, ami általában nincs itthon csak úgy (pl: élesztő, tejföl, túró, tejszín, dió stb.)... Ha ezt realizálom, olyankor bulldogként  elzarándokolok ezekért az összetevőkért valahová, megcsinálom a kajákat, majd csodálkozva látom, hogy hohóóó, megmaradt egy csomó minden (pl: fél élesztő, fél tejföl, fél túró, fél tejszín, fél zacskó dió stb.)... Ezeket persze sajnálom kidobni, mert eszembe jut, milyen nehezen jutottam hozzájuk, úgyhogy ilyenkor jön az agyalás, mit is tudnék csinálni a maradékból... És újra azon kapom magam, hogy sütök-főzök. Kb karácsony óta vagyok benne a mókuskerékben, azóta nem tudok leállni... (Basszus, kisütött a nap... Na mindegy.) Ez az aranygaluska annak köszönhető tehát, hogy volt másfél élesztő-kocka a hűtőben, amit szilveszter délután szereztünk a magyar boltban és úgy éreztem, nem mehet kárba az az energia, amit arra fordítottunk, hogy elmenjünk érte a város másik végére. Mondjuk ez tök jó meg minden, mert most van egy adag házi aranygaluskánk, de akkor is. Olyan furcsa látni, hogy hogy változom. Múlt héten még azt is felvetettem AV-nek, hogy egyszer vehetnénk egy kenyérsütőgépet. Atyaég.

"Hát nem is én vagyok ez már..."

Nah, elpakoltam három nagy nejlonzacskóba a már-nem-megfelelő farmerjeimet, gatyóimat, szoknyáimat, ne foglalják a helyet... Igazság szerint nem vagyok túlságosan megrázva, mert oké, nem tudok sokat a terhességről, de azt mondjuk valahogy gondoltam, hogy a hasam nőni fog valamennyit és ezek a nadrágok elsősorban derékban lettek felejtősek, egy kivétellel nem combban vagy fenékben... (Ez utóbbi egyet is fel tudom rángatni persze kiskanállal, de hogy úgy mondjam, ekkor nem túl előnyös fény vetődik a legújabban kifejlesztett kis comb- és fenékhurkáimra. (Hiszen a hasamon továbbra sem hajlandó egy deka zsír sem megtapadni, olyan, mint egy kirepedés előtt álló dinnye: szép, kerek, feszes és kemény.))

Ja, de nem csak pakoltam ám: leszedtem és összehajtogattam a ruhákat, rendet raktam a szobákban, beágyaztam, elmosogattam, megírtam két e-mailt és két fórum hozzászólást, kitaláltam és megrendeltem Anyu szülinapi ajándékát (ennek kapcsán felhívtam a Sanomát, majd a CIB bankot interurbán he-he), megetettem a tevém, testre szabtam a meez-em, ittam egy teát és összeírtam, mit kell a boltból hozni.

No és most irány konyha: meglepi készül he-he.

Mondjuk a hétfőt... na azt végigdöglöttem. De tegnap 3/4 8-kor már vasaltam, ma pedig úgy nagyjából pontosan 6 óra óta kukorékolok... Éjfél után feküdtünk le kicsivel, később kimentem pisilni és már-már kezdtem volna a reggeli rutint, mikor ránéztem az órára és láttam, hogy 1.10 van. 1 óra 10 basszus... Igazán kedves az anyatermészettől, hogy próbál edzeni meg minden, értékelem a törődést, de legalább amíg kuss van, addig hadd aludjak már át normálisan mondjuk úgy 8 órát... Nem tudom, az miért nem elég, ha felkészülés címszóval kétnaponta elindulok a városba venni pár előkét (mert abból biztos sosem elég), majd pár óra múlva hazatérek egy új terhesruhával vagy leggings-el vagy szomorúbb napokon esetleg 1 liter tejjel meg egy csomag felvágottal?

Ehh. Akkor is mintaanya leszek, akárki meglássa.

Ha valaki be akar fosni így estefelé, kattintson IDE. Jó pár hónapja találtam először, akkor volt annyi eszem, hogy nappal néztem végig, tűző napban sütkérezve, most viszont, hogy tombol a szél és ömlik az eső (meg nem mellesleg vaksötét van kinn és különben is, azóta itt a Mátrixban belém tettek egy kis alient) iszonyatosan félelmetes...

Szóval akkor szülinap.

Bár nem kapcsolódik szorosan a múlt heti ultrahang a témához, mégis ott kezdem, mert tulajdonképpen onnan indult a nagy ihaj-csuhaj. Fél 1-re mentünk a nénihez. Én, mivel utálok elkésni és nem is tudtam, pontosan hová megyünk, rábeszéltem AV-t a 11.47-es dartra, aminek következtében már 12.10-kor ott ültünk az ultrahang központ előterében. AV először morgolódott kissé, hogy ő megmondta, hogy ráérünk egy későbbi darttal jönni, de úgy tűnt, később megbékélt, mert 12.28-kor vidáman közölte, hogy jéé, elmarhultuk az időt, lassan mehetünk be. Már nem tudom pontosan, miken hülyültünk, csak az maradt meg, hogy tényleg jól elvoltunk, nagyokat röhögtünk meg poénkodtunk, el is felejtettük, hogy szemben ülünk egy recepciós csajjal, aki esetleg látja, hogy megállás nélkül fulladozunk a röhögéstől. Sebaj. 12.35-kor jutottunk be az uh-ra, tekintve, hogy Írországban vagyunk, ez tökéletes pontosságnak számít. Az ultrahangot egy 50-es nő csinálta. Először kérdezgetett mindenfélét, hányadik terhességem ez, volt-e vetélésem előtte, rendszeresek voltak-e a menstruációim, mikor volt az utcsó első napja, egyszóval végigszaladtunk a szokásos körkérdéseken, majd elkezdődött a móka. A néni először mintegy mellékesen közölte, hogy fiúcska a Gyermek (mondjuk számomra ez 0 bit információt hordozott, én a 12. hét óta tudtam, hogy Damien nem lehet kislány, mert egyszerűen semmi lányos nem volt sem a 8., sem a 12. heti uh képein), majd tetőtől talpig (pontosabban talptól tetőig) végigméricskélte az Utódot, aki meg nem állt egy percre sem, forgolódott, mozgolódott, nyújtózkodott, kukackodott. (A néni kétszer is busy little fella-nak szólította őkelmét, ami engem különös anyai büszkeséggel töltött el, hiába no, az olyan jó érzés, ha rosszcsont-szerű az ember gyereke.) A méricskélés során kiderült, hogy eddig minden okénak tűnik a babóval, vannak végtagjai, belső szervei és ezek szépeknek és működőképesnek is tűnnek, egyszóval minden szép és jó. Ami mondjuk engem kicsit zavar, még ha nem is aggaszt mondjuk, az a tény, hogy számítottan 19+6 voltam, mikor az uh készült, a Gyermek a méretei alapján mégis 21+4-nek látszott. Ilyen kicsi korban van ugyan +/- 2 hét holtjáték, ami nem tekinthető furcsának, de ha így haladunk, azt a két napot már simán elfelejthetjük és szegény gyerek Óriásnak minősül... Mondjuk ez még mindig megnyugtatóbb, mint fordítva, de úgy mégis, mitől ekkora ez a szerencsétlen? A fogantatás előtt nem szedtem semmit, az első pozitív teszttől kezdve vettem be naponta egy szem terhesvitamint a 12. hétig, de azóta azt sem szedem. Hébe-hóba, kétnaponta bekapok egy fél Magne B6-ot, de ennyi, se folsavat, se vasat, se semmit nem szedek ezen kívül, mégis úgy nő a drága, mint akit nyújtanak. Én most 59,5 kg vagyok, azaz 3,5 kg jött fel 21 hét alatt, ami azért nem sok, tekintve, hogy normálisan eszem, itt most csak a babó a kérdés, vele mi van... Ilyenkor most éheznem kéne vagy legalábbis fogyókúráznom vagy ez hogy van? Hagyjam az egészet a francba és örüljek, hogy nem csenevész a gyerek, mi? Hát oké, meggyőztem magam.

Az uh után bementem AV munkahelyére pisilni (hát ez roppantul fontos info volt), majd bebuszoztam a központba ruhákat nézegetni. A tervem az volt, hogy most hogy már tutter, hogy fiú, veszek valami jó kis fiús ruhát, de aztán meggondoltam magam, mondván, hátha illene együtt megvennünk a leendő kisfiunk első kis ruhácskáját... A babakelengye gyűjtögetése helyett magamnak vettem hát terhesruha-szerűséget, egy egyszerű, hosszú ujjas, fekete kis ruhácskát, ami vastag harisnyával abszolút menő szerintem. Hazafelé (miután akkor még vészhelyzet volt közlekedés-ügyileg) 40 percet vártam a buszra, miután nagyjából két üzemen kívül busz után jött egy-egy működőképes, amiknek a 90%-a 122-es vagy 123-as volt, vagyis olyan, ami nekem véletlenül sem okés.

Pénteken tanítottam, az biztos, de hogy ezen kívül mit csináltunk, hát arra egyáltalán nem emlékszem. Ha minden igaz, a szülinapomat nem ünnepeltük...

Nem úgy szombaton, mikoris iszonyú hóra ébredtünk... A háztetőkön, az utakon kb 5-6 centi friss hó trónolt, ami itt nagyon-nagyon durvának számít, főleg azért, mert meg is maradt még délutánra is. AV eléggé el volt kámpicsorodva, mert megtervezte az egész hétvégét szegény és hát a hó, mint olyan, nem igazán volt a programpontok között... Hatalmas kreativitásunkról tanúbizonyságot téve, mégis megoldottuk a helyzetet: jól felöltöztünk és elindultunk sétálni a Liffey partra. Mivel nem sűrűn fordulhat elő, hogy D-ben ropogós havon sétálhatunk, én abszolút elégedetten lépdeltem: süt a nap, ragyog a hó, mi pedig kézen fogva gyalogolunk a többi lelkes kíváncsiskodó között, aki talán még az életben nem látott ekkora havat életében. Bájos pillanatok voltak ezek, én mondom. Amikor hazafelé vettük az irányt, AV megállapította, hogy annyira nem is gáz a hóhelyzet, úgyhogy elindulhattunk az eredeti programunkat megvalósítani, ami persze előttem mélységes mély titok volt... Mondjuk nem sokáig. Howth-ig autóztunk ki, majd ott beültünk egy kis étterembe a főutcán. Szülinapi meglepi egy. Tekintve, hogy Howth tengerparti kisváros, nem volt meglepő, hogy elsősorban halakat és más tengeri cuccokat kínált a hely, ami nekem jól jött, én ugyanis nagyon szeretem a halat, AV viszont küzdött egy kissé, mielőtt rábökött volna a számára meglehetősen bizarrul hangzó spicy chicken wings-re... Hezitálása főleg azután vált érhetővé, hogy kihozták a kajákat: az enyém szép volt, jó sok vastagra vágott sült krumplival, az övé viszont meglehetősen csúfságos volt, ráadásul a krumplija is inkább volt ropiszerű, mint csinos. Tudom, az én szülinapomról volt szó, de akkor is eléggé sajnáltam, hogy elmegyünk ebédelni, ő állja a cehhet, de ő maga alig-alig tud enni, sőt még csipegetni sem... Én mindenesetre jót kajáltam és elhatároztam, ha itt maradunk, mindenképp rászoktatjuk a Gyermeket a halra, mert egyrészt egészséges, másrészt meg az ír éttermekben mást nem igazán éri meg enni. Ebéd után hazafelé megálltunk a Dollymount beach-en, ahol még mindig állt a hó parton, nagyon vicces látványt nyújtva. Otthon vigasztalásképpen sütöttem pár palit és este bizonyára néztünk is valamit, de hogy mit, hát arra nem emlékszem.

Vasárnap folytatódott az ünnepségsorozat: AV főzött ebédet. Igaz, a levest én csináltam, de attól eltekintve minden mást ő vállalt magára. Húst sütött, göngyölt, köretet csinált, mosogatott, mindent csinált az a fiú. Ahhoz képest, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor főzött életében, nagyon jól sikerült az ebéd, elégedett voltam vele... Délután bementünk a St. Stephen's shopping centre-be, mert AV kinézett valamit és szerette volna megvenni nekem, de sajna nem volt szerencséje, hiába foglalta le a neten jó előre, mire odaértünk, kiderült, már nincs raktáron a cuccból. Bár ő eléggé el volt kenődve, én vidámkodtam, mert megvettem életem első (farmer) leggingsét, ami tudom, nem mindenkinek áll jól, de rettentő praktikus viselet, ha az ember terhes. (Nem mellesleg pedig nekem még jól is áll ha-ha.) Este sütöttem egy almás pitét és néztük egy kicsit a Forrest Gump-ot, majd éjfél után nyugovóra tértünk.

Hétfőn, amikor is tényleg szülinapom volt, délelőtt tettem-vettem, majd bementem AV-hez ebédelni és egy kolléganőjével megtárgyalni ezt-azt, ugyanis neki egy éves a fia és felajánlotta, hogy egyszer menjek be dumálni és hát most volt ez az egyszer. Az ebéd kifejezetten finom volt, habként a tortán pedig még két jégkrémet is kaptam, hát igen, itt az idő hízni. Hazafelé beugrottam a GP-hez kérni egy tájékoztatót miféle oltásokat kap itt egy csecsemő, majd mint aki jól végezte a dolgát, hazasétáltam. 4 körül AV kopogtatott az ajtóban egy csokor rózsával, majd közölte, hogy második kör, megyünk a városba az ajimért. Ezúttal az ILAC-ot támadtuk be, míg ő (mint utólag kiderült) Argosozott, én beugrottam egy üzletbe és vettem egy mell alatt szűkített igazi szürke terhesruhát a vasárnap beszerzett (farmer) leggingsem fölé. (Úgy érzem, nem tudok leállni ruha-ügyileg.) Miután mindkettőnk portyája jól sikerült, elégedetten mentünk haza, ahol én ledőltem egy órácskát, AV pedig játszott. Fél 7-kor elindultunk egy közeli pubba, mert AV meglepetés partyt szervezett nekem, mondván az ember nem mindennap lesz 30 éves. Elég sokáig, fél 10-ig maradtunk, majd miután mindent előadtam a terhességgel kapcsolatban, amit tudok, majd megmutogattunk pár uh képet és megettünk pár pizzát, hazasétáltunk ünnepelni. Először Anyuék felköszöntöttek, ha már a csomijuk nem jött meg időben sajna, majd jött AV, aki megajándékozott egy vadiúj... tádáááám laptoppal. Miután tudja, hogy nem díjazom a nagy kiadásokat (smucig vagyok na), leült velem szemben és felsorolt vagy 5-6 érvet, miért is döntött a laptop mellett, hát komolyan, a szívem szakadt meg... Mondjuk sikeres volt, a végére már tiszta szívvel örültem, hogy micsoda egy jó fej férjem van nekem, hát laptopot vesz a szülinapomra, te jó isten. (Nem beszélve a többi apró meglepiről, amiben szombat óta részem volt...)

Bár állítólag stresszes, ha az ember eléri a harmadik X-et, hát komolyan, bennem semmi ilyesmi nem volt / nincs... Tudom, ez elsősorban annak köszönhető, hogy dolgoznak bennem a hormonok, mert tudom, hogy pár hónap és lesz egy gyerekünk és ez nagyon jó érzéssel tölt el... Ez már olyan Valami az életben, olyan cél-szerűség... Ha nem várnánk babót, valszeg sokkal súlyosabban érintene ez a 30, de így... Komolyan mondom, életem legszebb szülinapja volt ez az idei. Ráadásul amellett, hogy AV így kitett magáért, rengeteg köszöntést kaptam, e-mailben, képeslapon, szóban... Tök jól esett, esküszöm. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára postán képeslapot és most jött vagy négy-öt.

Ami pedig szintén vicces: tekintve, hogy itt élünk, fokozatokban kaptam meg az otthoniak ajándékait, hogy egy hétig élvezhessem a szülinapom... Szerdán AV anyukájának a csomagja jött meg, ma pedig végre Anyuéké is. AV anyukája sütött egy nagy adagot a kedvenc sütimből, Anyu pedig szerzett egy vagány kismamanadrágot a C&A-ból. Nem értem, hogyan találhatta el a méretemet, szerintem mióta az eszemet tudom, mindig túl nagy cuccokat vett nekem, de ezúttal hálistenek beletalált. Ráadásul jól is néz ki a gatyó: barna, szövetnadrág, de nem túl ünnepélyes, inkább olyan igazi, magas, gumis derekú vagesz kismamagatyó, mondom. Örülök, hogy végre megjött, éljen a praktikum...

Ja és hát ennyi.

Szóval akkor szülinap.

Bár nem kapcsolódik szorosan a múlt heti ultrahang a témához, mégis ott kezdem, mert tulajdonképpen onnan indult a nagy ihaj-csuhaj. Fél 1-re mentünk a nénihez. Én, mivel utálok elkésni és nem is tudtam, pontosan hová megyünk, rábeszéltem AV-t a 11.47-es dartra, aminek következtében már 12.10-kor ott ültünk az ultrahang központ előterében. AV először morgolódott kissé, hogy ő megmondta, hogy ráérünk egy későbbi darttal jönni, de úgy tűnt, később megbékélt, mert 12.28-kor vidáman közölte, hogy jéé, elmarhultuk az időt, lassan mehetünk be. Már nem tudom pontosan, miken hülyültünk, csak az maradt meg, hogy tényleg jól elvoltunk, nagyokat röhögtünk meg poénkodtunk, el is felejtettük, hogy szemben ülünk egy recepciós csajjal, aki esetleg látja, hogy megállás nélkül fulladozunk a röhögéstől. Sebaj. 12.35-kor jutottunk be az uh-ra, tekintve, hogy Írországban vagyunk, ez tökéletes pontosságnak számít. Az ultrahangot egy 50-es nő csinálta. Először kérdezgetett mindenfélét, hányadik terhességem ez, volt-e vetélésem előtte, rendszeresek voltak-e a menstruációim, mikor volt az utcsó első napja, egyszóval végigszaladtunk a szokásos körkérdéseken, majd elkezdődött a móka. A néni először mintegy mellékesen közölte, hogy fiúcska a Gyermek (mondjuk számomra ez 0 bit információt hordozott, én a 12. hét óta tudtam, hogy Damien nem lehet kislány, mert egyszerűen semmi lányos nem volt sem a 8., sem a 12. heti uh képein), majd tetőtől talpig (pontosabban talptól tetőig) végigméricskélte az Utódot, aki meg nem állt egy percre sem, forgolódott, mozgolódott, nyújtózkodott, kukackodott. (A néni kétszer is busy little fella-nak szólította őkelmét, ami engem különös anyai büszkeséggel töltött el, hiába no, az olyan jó érzés, ha rosszcsont-szerű az ember gyereke.) A méricskélés során kiderült, hogy eddig minden okénak tűnik a babóval, vannak végtagjai, belső szervei és ezek szépeknek és működőképesnek is tűnnek, egyszóval minden szép és jó. Ami mondjuk engem kicsit zavar, még ha nem is aggaszt mondjuk, az a tény, hogy számítottan 19+6 voltam, mikor az uh készült, a Gyermek a méretei alapján mégis 21+4-nek látszott. Ilyen kicsi korban van ugyan +/- 2 hét holtjáték, ami nem tekinthető furcsának, de ha így haladunk, azt a két napot már simán elfelejthetjük és szegény gyerek Óriásnak minősül... Mondjuk ez még mindig megnyugtatóbb, mint fordítva, de úgy mégis, mitől ekkora ez a szerencsétlen? A fogantatás előtt nem szedtem semmit, az első pozitív teszttől kezdve vettem be naponta egy szem terhesvitamint a 12. hétig, de azóta azt sem szedem. Hébe-hóba, kétnaponta bekapok egy fél Magne B6-ot, de ennyi, se folsavat, se vasat, se semmit nem szedek ezen kívül, mégis úgy nő a drága, mint akit nyújtanak. Én most 59,5 kg vagyok, azaz 3,5 kg jött fel 21 hét alatt, ami azért nem sok, tekintve, hogy normálisan eszem, itt most csak a babó a kérdés, vele mi van... Ilyenkor most éheznem kéne vagy legalábbis fogyókúráznom vagy ez hogy van? Hagyjam az egészet a francba és örüljek, hogy nem csenevész a gyerek, mi? Hát oké, meggyőztem magam.

Az uh után bementem AV munkahelyére pisilni (hát ez roppantul fontos info volt), majd bebuszoztam a központba ruhákat nézegetni. A tervem az volt, hogy most hogy már tutter, hogy fiú, veszek valami jó kis fiús ruhát, de aztán meggondoltam magam, mondván, hátha illene együtt megvennünk a leendő kisfiunk első kis ruhácskáját... A babakelengye gyűjtögetése helyett magamnak vettem hát terhesruha-szerűséget, egy egyszerű, hosszú ujjas, fekete kis ruhácskát, ami vastag harisnyával abszolút menő szerintem. Hazafelé (miután akkor még vészhelyzet volt közlekedés-ügyileg) 40 percet vártam a buszra, miután nagyjából két üzemen kívül busz után jött egy-egy működőképes, amiknek a 90%-a 122-es vagy 123-as volt, vagyis olyan, ami nekem véletlenül sem okés.

Pénteken tanítottam, az biztos, de hogy ezen kívül mit csináltunk, hát arra egyáltalán nem emlékszem. Ha minden igaz, a szülinapomat nem ünnepeltük...

Nem úgy szombaton, mikoris iszonyú hóra ébredtünk... A háztetőkön, az utakon kb 5-6 centi friss hó trónolt, ami itt nagyon-nagyon durvának számít, főleg azért, mert meg is maradt még délutánra is. AV eléggé el volt kámpicsorodva, mert megtervezte az egész hétvégét szegény és hát a hó, mint olyan, nem igazán volt a programpontok között... Hatalmas kreativitásunkról tanúbizonyságot téve, mégis megoldottuk a helyzetet: jól felöltöztünk és elindultunk sétálni a Liffey partra. Mivel nem sűrűn fordulhat elő, hogy D-ben ropogós havon sétálhatunk, én abszolút elégedetten lépdeltem: süt a nap, ragyog a hó, mi pedig kézen fogva gyalogolunk a többi lelkes kíváncsiskodó között, aki talán még az életben nem látott ekkora havat életében. Bájos pillanatok voltak ezek, én mondom. Amikor hazafelé vettük az irányt, AV megállapította, hogy annyira nem is gáz a hóhelyzet, úgyhogy elindulhattunk az eredeti programunkat megvalósítani, ami persze előttem mélységes mély titok volt... Mondjuk nem sokáig. Howth-ig autóztunk ki, majd ott beültünk egy kis étterembe a főutcán. Szülinapi meglepi egy. Tekintve, hogy Howth tengerparti kisváros, nem volt meglepő, hogy elsősorban halakat és más tengeri cuccokat kínált a hely, ami nekem jól jött, én ugyanis nagyon szeretem a halat, AV viszont küzdött egy kissé, mielőtt rábökött volna a számára meglehetősen bizarrul hangzó spicy chicken wings-re... Hezitálása főleg azután vált érhetővé, hogy kihozták a kajákat: az enyém szép volt, jó sok vastagra vágott sült krumplival, az övé viszont meglehetősen csúfságos volt, ráadásul a krumplija is inkább volt ropiszerű, mint csinos. Tudom, az én szülinapomról volt szó, de akkor is eléggé sajnáltam, hogy elmegyünk ebédelni, ő állja a cehhet, de ő maga alig-alig tud enni, sőt még csipegetni sem... Én mindenesetre jót kajáltam és elhatároztam, ha itt maradunk, mindenképp rászoktatjuk a Gyermeket a halra, mert egyrészt egészséges, másrészt meg az ír éttermekben mást nem igazán éri meg enni. Ebéd után hazafelé megálltunk a Dollymount beach-en, ahol még mindig állt a hó parton, nagyon vicces látványt nyújtva. Otthon vigasztalásképpen sütöttem pár palit és este bizonyára néztünk is valamit, de hogy mit, hát arra nem emlékszem.

Vasárnap folytatódott az ünnepségsorozat: AV főzött ebédet. Igaz, a levest én csináltam, de attól eltekintve minden mást ő vállalt magára. Húst sütött, göngyölt, köretet csinált, mosogatott, mindent csinált az a fiú. Ahhoz képest, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor főzött életében, nagyon jól sikerült az ebéd, elégedett voltam vele... Délután bementünk a St. Stephen's shopping centre-be, mert AV kinézett valamit és szerette volna megvenni nekem, de sajna nem volt szerencséje, hiába foglalta le a neten jó előre, mire odaértünk, kiderült, már nincs raktáron a cuccból. Bár ő eléggé el volt kenődve, én vidámkodtam, mert megvettem életem első (farmer) leggingsét, ami tudom, nem mindenkinek áll jól, de rettentő praktikus viselet, ha az ember terhes. (Nem mellesleg pedig nekem még jól is áll ha-ha.) Este sütöttem egy almás pitét és néztük egy kicsit a Forrest Gump-ot, majd éjfél után nyugovóra tértünk.

Hétfőn, amikor is tényleg szülinapom volt, délelőtt tettem-vettem, majd bementem AV-hez ebédelni és egy kolléganőjével megtárgyalni ezt-azt, ugyanis neki egy éves a fia és felajánlotta, hogy egyszer menjek be dumálni és hát most volt ez az egyszer. Az ebéd kifejezetten finom volt, habként a tortán pedig még két jégkrémet is kaptam, hát igen, itt az idő hízni. Hazafelé beugrottam a GP-hez kérni egy tájékoztatót miféle oltásokat kap itt egy csecsemő, majd mint aki jól végezte a dolgát, hazasétáltam. 4 körül AV kopogtatott az ajtóban egy csokor rózsával, majd közölte, hogy második kör, megyünk a városba az ajimért. Ezúttal az ILAC-ot támadtuk be, míg ő (mint utólag kiderült) Argosozott, én beugrottam egy üzletbe és vettem egy mell alatt szűkített igazi szürke terhesruhát a vasárnap beszerzett (farmer) leggingsem fölé. (Úgy érzem, nem tudok leállni ruha-ügyileg.) Miután mindkettőnk portyája jól sikerült, elégedetten mentünk haza, ahol én ledőltem egy órácskát, AV pedig játszott. Fél 7-kor elindultunk egy közeli pubba, mert AV meglepetés partyt szervezett nekem, mondván az ember nem mindennap lesz 30 éves. Elég sokáig, fél 10-ig maradtunk, majd miután mindent előadtam a terhességgel kapcsolatban, amit tudok, majd megmutogattunk pár uh képet és megettünk pár pizzát, hazasétáltunk ünnepelni. Először Anyuék felköszöntöttek, ha már a csomijuk nem jött meg időben sajna, majd jött AV, aki megajándékozott egy vadiúj... tádáááám laptoppal. Miután tudja, hogy nem díjazom a nagy kiadásokat (smucig vagyok na), leült velem szemben és felsorolt vagy 5-6 érvet, miért is döntött a laptop mellett, hát komolyan, a szívem szakadt meg... Mondjuk sikeres volt, a végére már tiszta szívvel örültem, hogy micsoda egy jó fej férjem van nekem, hát laptopot vesz a szülinapomra, te jó isten. (Nem beszélve a többi apró meglepiről, amiben szombat óta részem volt...)

Bár állítólag stresszes, ha az ember eléri a harmadik X-et, hát komolyan, bennem semmi ilyesmi nem volt / nincs... Tudom, ez elsősorban annak köszönhető, hogy dolgoznak bennem a hormonok, mert tudom, hogy pár hónap és lesz egy gyerekünk és ez nagyon jó érzéssel tölt el... Ez már olyan Valami az életben, olyan cél-szerűség... Ha nem várnánk babót, valszeg sokkal súlyosabban érintene ez a 30, de így... Komolyan mondom, életem legszebb szülinapja volt ez az idei. Ráadásul amellett, hogy AV így kitett magáért, rengeteg köszöntést kaptam, e-mailben, képeslapon, szóban... Tök jól esett, esküszöm. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára postán képeslapot és most jött vagy négy-öt.

Ami pedig szintén vicces: tekintve, hogy itt élünk, fokozatokban kaptam meg az otthoniak ajándékait, hogy egy hétig élvezhessem a szülinapom... Szerdán AV anyukájának a csomagja jött meg, ma pedig végre Anyuéké is. AV anyukája sütött egy nagy adagot a kedvenc sütimből, Anyu pedig szerzett egy vagány kismamanadrágot a C&A-ból. Nem értem, hogyan találhatta el a méretemet, szerintem mióta az eszemet tudom, mindig túl nagy cuccokat vett nekem, de ezúttal hálistenek beletalált. Ráadásul jól is néz ki a gatyó: barna, szövetnadrág, de nem túl ünnepélyes, inkább olyan igazi, magas, gumis derekú vagesz kismamagatyó, mondom, örülök, hogy végre megjött...

Hát ennyi volt a szülinapom.

Szóval akkor szülinap.

Bár nem kapcsolódik szorosan a múlt heti ultrahang a témához, mégis ott kezdem, mert tulajdonképpen onnan indult a nagy ihaj-csuhaj. Fél 1-re mentünk a nénihez. Én, mivel utálok elkésni és nem is tudtam, pontosan hová megyünk, rábeszéltem AV-t a 11.47-es dartra, aminek következtében már 12.10-kor ott ültünk az ultrahang központ előterében. AV először morgolódott kissé, hogy ő megmondta, hogy ráérünk egy későbbi darttal jönni, de úgy tűnt, később megbékélt, mert 12.28-kor vidáman közölte, hogy jéé, elmarhultuk az időt, lassan mehetünk be. Már nem tudom pontosan, miken hülyültünk, csak az maradt meg, hogy tényleg jól elvoltunk, nagyokat röhögtünk meg poénkodtunk, el is felejtettük, hogy szemben ülünk egy recepciós csajjal, aki esetleg látja, hogy megállás nélkül fulladozunk a röhögéstől. Sebaj. 12.35-kor jutottunk be az uh-ra, tekintve, hogy Írországban vagyunk, ez tökéletes pontosságnak számít. Az ultrahangot egy 50-es nő csinálta. Először kérdezgetett mindenfélét, hányadik terhességem ez, volt-e vetélésem előtte, rendszeresek voltak-e a menstruációim, mikor volt az utcsó első napja, egyszóval végigszaladtunk a szokásos körkérdéseken, majd elkezdődött a móka. A néni először mintegy mellékesen közölte, hogy fiúcska a Gyermek (mondjuk számomra ez 0 bit információt hordozott, én a 12. hét óta tudtam, hogy Damien nem lehet kislány, mert egyszerűen semmi lányos nem volt sem a 8., sem a 12. heti uh képein), majd tetőtől talpig (pontosabban talptól tetőig) végigméricskélte az Utódot, aki meg nem állt egy percre sem, forgolódott, mozgolódott, nyújtózkodott, kukackodott. (A néni kétszer is busy little fella-nak szólította őkelmét, ami engem különös anyai büszkeséggel töltött el, hiába no, az olyan jó érzés, ha rosszcsont-szerű az ember gyereke.) A méricskélés során kiderült, hogy eddig minden okénak tűnik a babóval, vannak végtagjai, belső szervei és ezek szépeknek és működőképesnek is tűnnek, egyszóval minden szép és jó. Ami mondjuk engem kicsit zavar, még ha nem is aggaszt mondjuk, az a tény, hogy számítottan 19+6 voltam, mikor az uh készült, a Gyermek a méretei alapján mégis 21+4-nek látszott. Ilyen kicsi korban van ugyan +/- 2 hét holtjáték, ami nem tekinthető furcsának, de ha így haladunk, azt a két napot már simán elfelejthetjük és szegény gyerek Óriásnak minősül... Mondjuk ez még mindig megnyugtatóbb, mint fordítva, de úgy mégis, mitől ekkora ez a szerencsétlen? A fogantatás előtt nem szedtem semmit, az első pozitív teszttől kezdve vettem be naponta egy szem terhesvitamint a 12. hétig, de azóta azt sem szedem. Hébe-hóba, kétnaponta bekapok egy fél Magne B6-ot, de ennyi, se folsavat, se vasat, se semmit nem szedek ezen kívül, mégis úgy nő a drága, mint akit nyújtanak. Én most 59,5 kg vagyok, azaz 3,5 kg jött fel 21 hét alatt, ami azért nem sok, tekintve, hogy normálisan eszem, itt most csak a babó a kérdés, vele mi van... Ilyenkor most éheznem kéne vagy legalábbis fogyókúráznom vagy ez hogy van? Hagyjam az egészet a francba és örüljek, hogy nem csenevész a gyerek, mi? Hát oké, meggyőztem magam.

Mielőtt részletezném, hogyan is telt a best birthday ever, egy pár szó A Gyermekről és A Terhességről.

- Kiszámíthatatlan. (Már a Gyermek, nem a Terhesség.) Számtalanszor elhatároztam már, hogy vezetek egy ilyen naplószerűséget, mikor mozog az Ördögfajzat, mikor nem, de mindig rájövök, hogy tök felesleges, mert egyszerűen nincs benne semmiféle pattern, mikor dönt úgy őkelme, hogy no most nyugton marad egy ideig, most meg szétveri a berendezést. Múlt hét csütörtök-péntek például tombolt, óránként éreztem, hogy forog, kapálózik, ficereg, napszaktól, lenyelt kajától, piától, az aktivitási szintemtől, az időjárástól függetlenül. A hétvégére lecsillapodott és még tegnap is elég nyugis volt (ez azt jelenti, hogy napi egyszer-kétszer kikopogott ugyan, hogy létezik még, de azt is csak úgy gyengéden tette), viszont tegnap este óta újra megindult és óránként többször rúg meg középen, oldalt, máj alatt, köldök felett, ahol ér... No mondjuk nem mintha panaszkodnék, tök jó tudni, hogy elvan meg elszórakoztatja magát, csak néha úgy meglepődöm egy-egy erősebb ficcnél, hogy kénytelen vagyok felszisszenni, pedig nem fáj meg semmi ilyesmi, csak olyan hirtelen rám jön a frász, hogy jézus, mi ez, ja, hát terhes vagyok.

- Észrevehetetlen. (Már a Terhesség, nem a Gyermek.) Sikerszériám folytatódik, bár ma 11-kor ébredtem, de ezt betudom annak, hogy egy-két hete öt-hat órákat alszom éjjelente, ami biza nekem édeskevés default állapotban is, nem hogy most. Állítólag az Anyatermészet így készít fel a jövendőre, hogy képesek legyünk ellátni az Utódot éjszaka is, hogy sokkal felületesebbé teszi az alvást, hogy ha gáz van, megérezzük... Szívem megszakad. A furcsa alvásmintázat mellett egyébiránt semmi sem jelzi, hogy ketten vagyunk egy testben, továbbra is virulok, eszem, amit megkívánok, élem az életem, mintha mi sem történt volna öt hónappal ezelőtt.

Az igazat megvallva, nagyon remélem, hogy ez sokáig így marad...

Most keltünk fel, de mutatnom kell pár képet, míg még van áram, mert ahogy elnézem ezt az időt és ahogy ismerem az íreket, hamarost minden leáll...

Húúú, itt teljes a kétségbeesés, mondjuk érthető: nincsenek hókotrók, nincs sózás és mindenki nyári gumival közlekedik. A reptér, a buszközlekedés leállt, várjuk a világvégét...

Még ezek az izgalmak!

És ugye az elmaradhatatlan időjárás leírás:

Napok óta katasztófa állapot uralkodik nálunk: extrém hideg van (éjjel mínusz 5-6 fok, nappal max. plusz 1-2), mellette viszont általában süt a nap és nem fúj a szél. Optimális, mondhatnánk, nem túl durva hideg, vidám napsütés - tökéletes.

Igen ám, de szokatlan módon időnként beborul és akkor... esik a hó. Tulajdonképpen még ez is hagyján, mert öt perc ború és hóesés után általában újra kisüt a nap, ami tök jó, csakhogy ez a furcsa időjárás teljesen megbénítja az életet itt, ugyanis mivel 1, nincs sózás; 2, senkinek nem jut eszébe elsöpörni a havat a járdáról => teljesen ellehetetlenedik a közlekedés: a csúszós, jeges utak miatt a buszok nem járnak, az autósok dugóznak fél napokon keresztül; viszont gyalogolni sem lehet, mert a járdán meg vastag jégpáncél van és azon kívül, hogy mókából el lehet csúszkálni a 300 méterre lévő boltba, hosszabb távra elindulni abszolút életveszély. Tegnap jártam a Graftonon és a Henry streeten, még azok sincsenek letakarítva, ott is úgy csúszkáltam, mint aki épp beszart...

Oké, új helyzet, oké, nem esik a hó gyakran, de egyszerűen nem értem, mibe kerülne elkotorni a havat a főutakról és lesózni a várost mindenhol... Hát könyörgöm, egy hete van ez a minősíthetetlen helyzet, ezalatt hány kotróautót lehetett volna bérelni Európából, hány tonna sót le lehetett volna szórni az utakra? Inkább bezárják a sulikat, inkább leállítják a tömegközlekedést, inkább mindenki otthon marad és nem megy dolgozni... Hát nem mínusz 20-25 fok van, mint otthon volt. Nem másfél méter hó esik le naponta, hanem fél centi...

Istenem, lehet, politikai pályára kéne itt lépnem... Hát ezzel a néppel tényleg mindent meg lehet csinálni. Pesten mekkora felhördülés lenne már, ha leállna a BKV meg ha nem sóznák az utakat attól a pillanattól kezdve, hogy leesett az első pehely hó? Jó, a magyarok a ló túloldala, a hőzöngésen kívül nem sok minden megy otthon, de hogy ezek az emberek itt egy fia felháborodás nélkül vegyék tudomásul, hogy hát ez van, azért ez nagyon durva. Itt fát lehet vágni az emberek hátán, komolyan. És jókedvűen fogják tűrni, fogadjunk.

És tulajdonképpen ezért szeretünk itt lenni...

Tudom, tudom, most jön a neheze és ezért magamnak sem merem nagyon bevallani, nehogy elkiabáljam, de az elmúlt pár napom nagyon jól sikerült... A borzasztó kedd után szerdán és csütörtökön is abszolút elvoltam és ezeddig a mai nappal sincsen gond.

Teljesen olyan vagyok, mint aki tökéletesen egyedül él a saját testében, néha, ha sokat állok, egy kicsit fájdogál ugyan a derekam meg a hátam, de az szerintem nem-terhesen is bejátszott, szóval kibírható. Ma reggel 57,5 kg-t mértem megint, ergo hízni sem hízom túlzottan, jól bírom magam, attól persze eltekintve, hogy hason nem tudok feküdni, de mostanság háton vagy oldalt is tökéletesen megvagyok. A Gyermek pár napos viszonylagos hallgatás után újra hiperaktivizálta magát, össze-vissza ficánkol, rugdos, bököd, elég vicces. Reggel ugyan kicsit megrémültem, mert ahogy felülről ránéztem a hasamra nem egy kerek valamit láttam, hanem egy rendes trapéz-szerű valamit... Pár napja is volt már hasonló, akkor még furább volt az egész. A vizuális típusok kedvéért íme, le is rajzoltam a dolgot:

Mivel zuhizás után sem múlt el a furcsaság, rákerestem a neten, hogy "kocka alakú has terhesség" és megnyugtattam magam, hogy tényleg fekhet ilyen hülyén a babó, szóval nincs gáz. Szóval az asszimetria és az esztétika legyen a legnagyobb probléma...

Ja igen, esztétika. Hát, be kell valljam, tök jól nézek ki. Mikor tegnap készültem az ultrahangra (fülbevaló stb.) csekkoltam magam a fürdőszobai tükörben, amitől ha elég távol állok, melltől látom magam és bizony semmi sem látszik rajtam, gyomortól felfelé teljesen úgy nézek ki, mint máskor. Emiatt most kissé el vagyok bízva, tudom, mert azt gondolom, gyerekjáték lesz visszafaragni magam az eredeti külsőmhöz a kilenc hónap leteltével, nem fogok anyukássá válni egy töpörtyűtől... (Nagy néha persze megszólal a reálisabb valóm is, hogy mit képzelek, akkor miért járkál annyi alaktalan anyuka az utcákon, ha olyan könnyű lenne lefogyni, de ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegetem ám magamtól, mert nem kell a negativizmus: majd ha ott tartunk, inkább csalódok egy nagyot, de addig hadd bízzam már benne, hogy szülés után is csinos leszek...)

A testemről tehát ennyi, nem győzöm hangsúlyozni, hogy tudom, jön még kutyára dér, azért vagyok ilyen fickós, mert a legszebb hónapokban vagyok, de aki még nem volt terhes, annak azért megnyugtatásként mondom, hogy létezik (viszonylag) egyszerű terhesség, amikor egy kis álmosságtól (és néha egy-két kényelmetlen órától) eltekintve úgy éled az életed hónapokig (igen, ez már az ötödik hónap), mint bármikor máskor: szép vagy, egészséges vagy, fiatal vagy, aktív vagy és emellé még pluszban kapsz egy kis Mária-feelinget is (nem tudom másképp nevezni, olyan gyomor körül kiinduló, viruló örömérzet), ami valami abszolút megmagyarázhatatlan érzés, de egyszer csak rádjön a semmiből és akkor kifejezetten jó létezni.

Jajj istenem, öt perce eszembe jutott, hogy mostantól folytonos stressz lesz az életünk, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, hát megfázik, tüdőgyulladást kap, éhen hal, valaki leüti, vízbe fullad, elgázolják vagy a szájába nyomják az első marihuánás cigarettát... Hát mi lesz akkor?!

Úristen, hát ezentúl ez mindig így lesz, hogy aggódhatok érte éjt nappallá téve?

Ha egyetlen sztorival kéne jellemeznem az íreket, akkor per pillanat azt mesélném el, hogy miután St. Stephen's Day idén hétvégére esett (még ezt a szégyent), ezért december 28-a munkaszüneti nap volt, mert hát nehogy már egy szabadnap elvesszen...

Ezzel zárójelben szembeállítanám az otthoni rendszert, ahol bár december 23 már téli szünet volt az iskolásoknak, december 24-ét mégis le kellett "dolgozniuk" az előtte lévő szombaton... Hogy ebben hol a logika, hát azt ne kérdezze senki. (Ti. akkor miért nem mentek még 23-án is és kész, miért kellett szombaton suliba menni?)

Utálom a kutyákat.

Legalábbis a közepes- és nagy testűeket.

Ha valaha neadjisten valaki kényszerít, hogy kutyát tartsak, akkor max. egy beagle lesz a Kiválasztott.

Mondjuk egy ilyen kutyával meg mindig egy rajzfilmben érezném magam.

Nincs megoldás.

Ha épp jó napom van, észre sem veszem, hogy ketten vagyunk. Épp tegnapelőtt mondta is AV, hogy milyen aranyosan tűröm ezt az egészet, milyen nyugodtan veszem tudomásul, hogy a világhíresen lapos hasam már minden, csak nem lapos, hogy csak úgy történnek velem a dolgok, anélkül, hogy végülis befolyásom lenne bármire; mikor is tegnap kissé beütött a krach, miután elég szarul tűrtem magam - és ez még enyhe kifejezés. A részletekbe most nem mennék bele, mert elég intim természetű a dolog, a lényeg a lényeg: szarul voltam. Nem kicsit, nagyon.

10-11 körül keltem, kicsit neteztem, de nem tudott lekötni; félig elmosogattam, mert befejezni már nem volt erőm; 2-kor ledőltem nagyjából 4-ig, amíg rámsütött a nap a hálószobában; akkor főztem egy kis kamillát, majd elmentem fürdeni, ahol egészen 3/4 6-ig áztattam magam - továbbra is fos állapotban. AV-vel szegénnyel egy szót sem volt kedvem beszélgetni (sajnálom, én ilyen magányos farkas típus vagyok, ha bajom van, utálom, ha vannak körülöttem, mert zavar a törődés, vagy nem is a törődés, inkább az aggodalom, a féltés, ami persze jó dolog, de engem valahogy nem nyugtat meg, hanem idegesít, ha kivagyok), ezért utólag is elnézést kérek... 7 körül ledőltem, próbáltam olvasgatni a karácsonyi Nők Lapját, de persze dettó nem kötött le, 8 körül átfordultam a kanapén, 10-ig ott próbáltam meg bóbiskolni, amikoris elmentem fogat mosni és lefeküdtem. (Nem tudom, feltűnik-e, hogy a nap 90%-át vízszintes helyzetben, csukott szemmel töltöttem, ami azért jelzi, hogy nem voltam a toppon...) 11-ig hánykolódtam, majd miután realizáltam, hogy sem oldalt, sem háton, sem sehogy nem tudok feküdni, egy hosszadalmas wc-járat után visszajöttem a nappaliba AV-hez tévézni. Ez a tévézés olyan jól sikerült, hogy egészen 2-ig a TV előtt ragadtam: végignéztem az amerikai Apprentice új sorozatának (?) első részét és félig megnéztem a Madagascar-t is, amit a napokban vettem fel, de még nem néztünk végig.

Szóval ezt az egészet csak azért írtam le, hogy egy ilyen remek nap közben, 6 körül még beszéltem az otthoniakkal is, ami aztán végképp kikészített. Hogy nekem küzdve az életben maradásért, 2500 km-ről azt kelljen hallgatnom, hogy Apu magából kikelve ordítja a hülyeségeit, hogy micsoda undorító világban élünk, ahol majd' 1 km magasságú épületek épülhetnek, ahol titkos összeesküvések folynak és ahol különben is, vele mindig csodák történnek, amiket a körülötte élők (pl a buta, földhözragadt Anyu, aki mondjuk próbálja megkérdezni, hogy vagyok) persze sosem vesznek észre és ettől Ő, Ő, Ő, mennyire szenved, mennyire undorodik és vigyázzunk, mert a mi gyerekünk ebben a patkány világban már nem fog tudni megélni, mert nekünk most még megy a ladik, de bármelyik pillanatban ennek vége lehet és ott fogunk állni partra vetve semmivel a kezünkben. Hátbazmeg. Így leírva egyébként talán még nem is olyan ütős, de egy szar nap után ilyeneket hallgatni egy órán keresztül meglehetősen kiborító... És tudom, hogy a saját Apám, de komolyan, legszívesebben akkor beszélnék Anyuval, mikor ő nincs ott, mert itt vagyok lassan 30 évesen és őrlődöm, hogy én vagyok-e a szemét, aki nehezen tűri már ezt az egészet, ezt a folyamatos érzelmi stresszt és feszültséget vagy ő, aki mindig, mindig csak saját magával foglalkozott, aki amellett, hogy tudom, hogy szeretett, de sosem figyelt rám igazán, soha, aki mindig önmagát nyomatta, az ő elképzeléseit, az ő gondolatait, az ő hatalmas érzelmeit, az ő vágyait, az ő álmait... Ritkán buktam ki előtte igazán, mert tulajdonképp sajnálom, mert tudom, hogy nem lehet neki könnyű önmagát sem elviselni, de annyira elegem van belőle, hogy mindig nekem kellett a felnőttebbnek lenni, hogy ennyi évet úgy éltem le, hogy nem én voltam a kislánya, hanem ő volt a kisfiam és hogy mindig nekem kellett tekintettel lenni rá és sohasem fordítva. Az igazat megvallva nem is értem, hogy tudtam mellette ennyire normális maradni, mert emlékszem én arra, hány órát töltöttem a szobámban olvasással, rajzolással, bármivel, csak ne kelljen mellette lennem, ne kelljen azt hallgatnom, hogy az élet micsoda borzalom, ne kelljen a folytonos önmagában való káromkodását elviselnem, ne kelljen folyamatos feszültségben élnem... Emlékszem, mikor megvettük a lakásunkat, 2005-ben, épp iszonyúan fájt a fogam, fel volt dagadva a duplájára, de elmentünk hozzájuk elmesélni, mi volt a hitelügyintézésnél és AV-vel egy órán át hallgattuk a sztorijait, amik aznap estek meg vele és amiket feltétlen közölni akart (emelt hangon, kiabálva persze), én pedig egy idő után elbújtam sírni a másik szobában, hogy ezt én nem bírom tovább, jövünk mesélni életünk nagy döntéséről, hogy 20 évre lekötöttük magunkat egy bankhoz basszus, van egy lakásunk és erre bele sem tudunk kezdeni, mi volt, hogy volt, mert ő feltétlen el akarja mesélni, hogy micsoda nehéz dolog manapság vállalkozni, milyen adónemek vannak, mit tudom én, bármi. Persze mikor Anyu kérdezte, mi a baj, miért sírok, kénytelen voltam a fogfájásomra fogni a dolgot, mert persze folyamatosan kötéltáncolnom is kellett, egész életemben, mert Anyu birka természete miatt ritkán veszekszenek, de ha igen, hát az a legborzasztóbb... És igen, itt jön a képbe Anyu is, aki Apu szöges ellentéte, aki mindig, minden körülmények között csak rám figyelt, aki önmagát mindig valahová hátra tolta, túl a vonalon, de miatta meg folytonos lelkiismeretfurdalásom van, mert az egész életét rám áldozta kvázi és emiatt meg mindig az adósának érzem magam és szarul érzem magam, hogy nem tudtam megmenteni Aputól, hogy ő még mindig kénytelen egy fedél alatt élni vele. AV mindig azzal vigasztal, hogy mindenki felelős a saját sorsáért, ha ő igazán változtatni akart volna, már rég léphetett volna, persze, ez igaz is egy szinten, de mi van, ha épp én akadályoztam meg abban, hogy lépjen... Ha miattam nem volt ideje átgondolni ezt az egészet, ha miattam nem volt energiája felkészülni egy önálló életre, ha miattam nem tudott kilépni már jóval korábban?

Elb*szott egy világ ez, de tényleg. Elmenekültem, mert nem akartam napi szinten foglalkozni a dologgal, erre tessék. Teljesen mindegy, hol vagyunk, az ilyen dolgokat nem lehet elfelejteni meg kiradírozni... Pedig olyan jó lenne... Olyan jó lenne, ha csak a jó dolgok maradnának meg és minden mást varázsütésszerűen elfelejthetnénk.

Január 7-re sikerült befoglalnom egy 2. genetikai ultrahangot Blackrockban, el sem hiszem. Mióta visszajöttünk, azaz 17-e óta folyamatosan ostromoltam a három létező vizsgálóközpontot, először január 19-re kaptam időpontot (21+6), aztán január 14-re (21+1), most viszont azt mondta a néni, hogy 7-én (20+1) 12.30-ra mehetek.

Mikor csak 19-re kaptam időpontot, bevallom, eléggé elkenődtem, mert ennek az uh-nak a neve hivatalosan 18-20. heti ultrahang, amiből egyenesen következik, hogy a 18. és a 20. hét között kéne elvégezni valamikor, mert a 18. hét előtt még nem látni mindent, amit kell, a 20. hét után pedig már lehet, hogy akkora a baba, hogy azért nem látni rendesen, minden oké-e. Itt-ott olvastam ugyan olyat is, hogy oké, még a 22. hét is jó lehet a vizsgálatra, de miután már a 16+6-nál azt mondta a doki, hogy 18 hetes méretekkel bír a Gyermek, nem örültem volna neki, ha a 22. hétig húzzuk ezt a dolgot...

Mondjuk ez olyan jellemző: otthon kapásból ezer helyet tudnék, ahová el lehet menni ultrahangra, azonnal (főleg, miután pénzes vizsgálatról van szó), itt meg jó két hét stressz kellett ahhoz, hogy végre elérjem, hogy akkor csinálják meg a szűrést, amikor kell..

Eh... Mindegy is, a lényeg, csütörtökön uh, éljen.*

* Azt már csak így lábjegyzetként jegyzem meg, hogy nem tudom, jól döntöttünk-e, hogy itt kinn csináltatjuk meg ezt az eléggé fontos vizsgálatot, mert itt ez plusz szolgáltatás, nincs benne az alapvizsgálatok sorában, úgyhogy ki tudja, mekkora gyakorlatuk van az itteni szakembereknek... Ráadásul ez a blackrock-i központ nem A fizetős ultrahangközpont itt D-ben (az a Rotunda területén lévő RCSI), de mivel ők ugye csak 19-én tudtak volna megvizsgálni... hát... így jártunk/tak.

Ja igen, ezt már régebben akartam kérdezni, hogy miért jó, ha a 2-3-4 éves kislányoknak rövidre vágják a haját? Tudom, nemrég megfogadtam, hogy ha lányunk lesz, sosem fogom a két szál haját a feje tetején összegumizni, de azt hiszem, még az is aranyosabb, mint a fiúsan rövid haj. Múltkor egy fórumon majdnem megdicsértem egy kislányt, hogy jajj, de aranyos kisfiú, de hálistennek még időben észrevettem, hogy híjják, úgyhogy nem égtem be. Szóval oké, praktikus, de emellett létezik valami más ok is?