A jószándékkal kikövezett út

Szerintem a legbizarabb sírásfajta a nem tudok elaludni, segíts már sírás...

Tudom, a hasfájósság általában 3 hónapig tart, mi meg még csak a 10. héten járunk, de a kurvaéletbe már.

P. egyke lesz. Ez egyre valószínűbb.

A jó, oké, nappal nem alszik, de éjjel igen-t most kezdi felváltani a p*csába már, hogy ez a kölök se nappal, se éjjel nem alszik.

Ja és már csak egy: még mindig bele vagyok szerelmetesedve ebbe a városba...

Mindazonáltal, ha már színek, ma vettem P-nek egy rózsaszín hálózsákot (8€ helyett csak 3 volt, ne vicceljünk és nem volt más színben), de hogy ellensúlyozzam a fiaskót, szereztem egy fekete, halálfejes polártakarót is, ugyanis addig nem tudom beletenni a pihenőszékébe, míg nem teszek neki alá egy takarót - 15 fok van kinn.

Az már kényszerességnek számít, hogy a legnagyobb sírás közepette is képes vagyok odafigyelni, hogy ha kék rugi van P-n, akkor a kék cumit dugjam a szájába?

Amúgy az milyen kemény, tényleg, hogy a babák könnyek nélkül sírnak...

A mi fiunk mindazonáltal egy Hős.

Nem sokan mondhatják el ugyanis magukról, hogy 2 hónaposan már 10 ezer méter felett repültek blazírt arccal, egy nyikk nélkül.*

* Na jó, ez túlzás, nyikkant ő, de csak a szokásos nyűge miatt: éhes volt, MINT MINDIG.

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Soha többet nem akarok költözni és soha többet nem akarok Magyarországon lenni nyáron, de ami a legfontosabb, soha, de soha többet nem akarok nyáron Magyarországon költözni.

Főleg nem egy két hónapossal.

P-nél sajnos elkezdődött a mindig is tervezett ridegtartás és mivel eddig (2 napja) bejön a dolog, talán folytatódik is.

Arról van szó, hogy mivel hasfájós baba és mi meg első gyerekes szülők vagyunk, az elején, mikor sírt (és elég sokat sírt), mindig kézben volt, hiszen nem tudtuk, épp mi a nyűge. Ezt a gyakorlatot (hogy mindig karban van) a kis drága úgy megszokta, hogy mostanság miután kaja után fél órácskát eljátszik a kis szőnyegén, elkezd nyügizni, hogy most mán aztán vegye fel valaki. A duma, a simogatás ilyenkor nem segít, csak az, ha felemeljük őkelmét. Hogy ilyenkor nem éhes és nem fáj a pocija, az jelzi, hogy ha felvesszük, elhallgat és mulatozik, nevetgél vagy épp szendereg. Mikor aztán megpróbáljuk letenni, mert pisilni kell, elfáradunk, bármi, azonnal újra siránkozni kezd, mint egy vízszint-mérő. Oké, szülők vagyunk, első a gyerek, no de hogy egy percre sem lehet letenni a gyerkőcöt, az nem járja, hiszen mi sem vagyunk gépek, enni, inni, pihenni, pisilni kell... Itt jön be hát a ridegtartás, azaz hogy ha tudjuk, hogy nem éhes P. és nem is fáj valamije csak épp fokozott közelségre vágyik, otthagyjuk csórikámat küszködni a kiságyában 10 percet, miközben nyugtatgatjuk, simogatjuk, beszélünk hozzá, de nem vesszük fel... Ha nem hagyja abba, én, a lágyszívű felveszem egy kicsit ringatni, majd 5 perc múlva újra leteszem, sír-e. (Persze hogy.) Ekkor újabb 10 percet várunk, mi következik, de úgy 5 perc hiszti után már két este plusz ma délután kétszer is magától elaludt...

Szegénykém.

Mindig is rühelltem a motorosokat, de mióta naponta többször küzdünk azzal, hogy elaltassunk egy hisztis csecsemőt, kifejezetten utálom őket.

Hogy mi a *************-ért hiszi azt valaki, hogy menő, ha még este 10kor is egy lakótelep keskeny utcái között rallyzik a kis fostalicska mocijával, sosem fogom megérteni.

Remélem P.-nek lesz annyi esze, hogy ha majd egyszer megunja a gyaloglást, olyan járművet választ, amibe bele lehet ülni és nem rá, különben kitagadjuk francba.

Már ezer éve akartam írni amúgy a kórházról is... Az ott töltött napokról meg minden...

A szüléstörténetet már megfogalmaztam jó rég, be is pötyögtem ide, de azt hiszem, az apró részletek teljesen kimaradtak...

Pl hogy AV ugye pénteken jött volna haza, a mi kis eksönünk meg szerdán kezdődött... hogy előtte este még gőzöm sem volt arról, hogy másnap lesz egy babánk... hogy az első kórházi napokban alig mertem felemelni szegényt, a tisztába tételről pedig akkor még nem beszéltünk... hogy első éjszaka egy szemhunyásnyit nem aludtam, mert iszonyú melegem volt... hogy második éjszaka dettó nem hunytam, mert fájt a hátam... hogy harmadik éjszaka csak úgy nem aludtam, mert túl izgatott voltam, beindul-e valaha a tejem... hogy emlékszem, hogy ekkor kisétáltam az előtérbe, olvasgattam a prospektusokat a kongó folyosón a félhomályban, párszor odapillogtam, ahol a babák aludtak (tök kussban), majd jó másfél óráig kinn ültem és bambultam magam elé... hogy az első szobatársam, egy második gyerekes anyuka a 3. nap végére már megőrjített a folytonos okoskodásával, mert mindenbe beleszólt, azzal kapcsolatban is tanácsokat adott, anyu hogy menjen haza, milyen útvonalon... hogy mondjuk a legidegesítőbb dolga az volt, hogy sosem akart szellőztetni, én meg már meggyulladtam és megfulladtam, mert nem volt erőm naponta hatvanszor rákérdezni, hogy kinyithatom-e az ablakot (nem a babát féltette, mert ő besárgult és nem hozták ki hozzá)... hogy a második legbosszantóbb tulajdonságaként mindenre folyton visszakérdezett, hogy tessék?.... hogy egy éjszakát ugyan egyedül tölthettem, de utána hoztak be még egy lányt, aki szintén császáros volt, viszont szerintem ő meg engem nem bírt nagyon, mert mikor megláttam a babáját, véletlenül kiszaladt a számon, hogy tejóisten, mekkora feje van, de hát mit csináljak, tényleg nagy feje volt P.-hez képest, pedig nekem végig azt mondták, hogy az övé nagy (37 cm volt a fejkerülete)... hogy a benn töltött hat nap alatt iszonyú volt az időjárás, volt egy nap, mikor 24 órán át csak ömlött az eső, mintha sosem akarna elállni... hogy minden reggel jött az ügyeletes orvos, egy orvosi team és a saját orvosom megtapizni a hasam, minden rendben van-e, sőt az utóbbi még szombaton is benézett, egy konferencia előtt, öltönyben...

és hogy így visszagondolva olyan, mintha nem is szültem volna, mintha csak úgy az égből pottyant volna hozzánk ez a gyerek, hiszen nem fájt semmim, nem kínlódtam, egyszer csak hopp, itt volt a kezünkben mindenféle nehézség nélkül...

és talán épp ezért, emlékszem, az első napokban nagyon sajnáltam szegényt... hogy itt van ő, tökéletesen, egy új élet reményével, a lehető legjobb adottságokkal, mi pedig olyan bénák vagyunk... ő tudja, hogy ha éhes, sírni kell, ha cicit lát, szívni kell, ha függőlegesbe kerül, büfizni, mi pedig azt sem tudjuk, hogy fogjuk meg... komolyan mondom, szégyelltem magam... aztán a mélypont a hazajövetel volt, tekintve, hogy sokkal nagyobb babára számítottunk, mint aki aktuálisan jött... egy deka ruhája nem volt jó rá... úgy hoztuk haza, mint egy menekültet... minden lógott rajta... ráadásul, hogy még gázabb legyen a helyzet, tomboló szél volt, szerintem azóta sem volt olyan pocsék idő, mint azon a hétfőn... hogy a probléma komolyságát szemléltessem, elmondom, hogy a lepukkant kölcsönkocsiig ölben, sapka nélkül, egy takaróba csavarva vittük ki szegénykét, borzasztó volt... itthon 18 fok, jégverem... míg aludt, AV elrohant, hogy legalább ruhát szerezzen neki meg receptet a táphoz... iszonyú szarul éreztem magam... "itt van már a lavina s én nem készültem fel..." pedig próbáltam, tényleg... de ennyire voltam képes... nem mentegetőzésként, de míg másnál két ember kilenc hónapon át készül a baba megérkezésére, nekem volt egy hónapom arra, hogy 8 hónapos terhesen berendezkedjek egy bútoroktól eltekintve üres lakásba (se egy olló, se egy nagykés, se egy semmi) plusz előkészítsek mindent a gyerkőcnek, kiságy, matrac, ruhák, pelenkázó, miegymás... hát így sikerült... eredetileg úgy terveztük, hogy van két közös hetünk minderre, de hát nem úgy alakult végül... kinn szereztünk már kocsit, kiságyat, pelenkázót, ruhákat és míg én a kórházban voltam, AV mindent megtett, hogy körülbelül kész legyünk itt is, de túl nagy falat azért hipp-hopp elintézni mindent, ráadásul úgy, hogy a szülés előtti hónapot külön is töltöttük...

Van még pár emlék biztos, ami most is kimaradt, mindegy, ami múlt, elmúlt. De asszem ígérjük meg P-nek, hogy ennél már csak feljebb lehet...

Lassan megyünk haza a front- és szúnyog nélküli világba. Tök fura. Április elején nagy hassal jöttem haza és most július elején már P.-vel megyünk vissza.

Azt az egyet sajnálom, hogy nem tudtam igazán kihasználni, hogy talán utoljára éltem Pesten, mert terhesen túl hulla voltam aranyifjúként mászkálni, hetesbuszozni, bámészkodni, most meg már, hogy újra normálisan mozgok, P. tart vissza...

Hát így jártam.

P. legújabb kedvence a megunhatatlan plafon után a paplanhuzatom apró virágos mintázata. Hosszú percekig képes gügyögni hozzá.

Ezer éve keresek hordozókendőt, erre mikor tegnap átlomiztam a kölcsön ruhákat, a zacskó alján találtam egy szép, kék szövött kendőt...

Kicsit olyan ez, mint a Dumb & Dumber-ben, hogy "neked végig volt egy tartalék kesztyűd??"...

Mama kérlek azt mondd meg nekem,

Hogy miért van az, hogy folyton éhezem...

(Bródy J. - AV)

Szerintem P. egy hiperaktív felnőtt.

Nappal nem alszik, éjszaka viszont 8-9 órát, de akkor meg rendszeresen keresztbe fordul a kiságyában, szóval akkor sem nyugszik.

De azért szeretjük.

Az a baj, hogy ahogy telik az idő, egyre jobban szeretem ezt a kis csiguszarcút, aki kinőtte az 56-os ruháit, amik lötyögtek rajta, mikor hazahoztuk a kórházból*...

* sajnos erről még mindig nem írtam, pedig ezer éve akartam már

Az cink, hogy P.-nek 6 hetesen sűrűbb a szempillája, mint az enyém?

P. ujjai meglepően hasonlítanak az apró prawn-okra.

Ja és az ujjközei pedig porosodnak...

Ha ma nem csörgött még 55x a telefonunk, egyszer sem.

A kis szaros pedig reggel 6 óta max. 5 percekre szundított* el, jó napunk van, na.

* egyébként pedig sírt vagy evett, mindkettőt kézben persze

Ráadásul ma csak koponya- és hasi ultrahangra kell mennünk vele meg TSH-t kell nézetnem végre, mert 6 hete nem szedem a gyógyszerem, mondván nehogy átmenjen beléje...

Ja plusz alá kell írnunk egy lakásszerződést.

Szóval három pozitív dolog:

• Tegnap hullára dicsért a házi orvos, milyen jól nézek ki he-he. (Már gumi nélkül gombolom be a régi gatyáimat.)
• Két napja 11-5-ig aludt a Gyermek, amit ha folytat, oké, ha nem, legalább már két éjjelt végigaludtunk.
• A c&a-s patentos bodyk nagyszerűen beváltak, nincs fejen áthúzás - nincs sírás, juhéjj.

Szóval jó dolgok is vannak ám. Néha.

Kiságy fölé köthető, pöckölhető babajáték

összetétel: Tesco gazdaságos madzag és IKEA-s állatkák*

Oké, tudom, a kék ordas hasát nagyon elnyomja a gumi, de így sikerült. Még javítgatom a cuccot, hogy szebb legyen, ez ilyen hevenyészett változat, hogy megnézzem, működik-e az elgondolás.

* mindig gondolkodtam rajta, ki az a hülye, aki megveszi ezeket a béna kis állatkákat, akik millió szám hevernek szanaszét az IKEA-ban mindenfelé...

Asszem mondtam már párszor, hogy mindig van lejjebb, nos hát vasárnap arra ébredtem, hogy betaknyosodtam. Csak úgy, módjával. Tüsszögés, vizes orr. Mire hazaértünk Anyuéktól (merthogy mi már vidékre is járunk a gyerekkel) már a fejem is fájt és nyelni sem tudtam. Maszkban szoptattam bakker... A betegség tegnap csúcsosodott: egyszer 38.1-et is mértem, a tünetek pedig egyszerre jelentkeztek: fej- és torokfájás meg persze takony, takony, takony. Gyógyszert persze nem mertem bevenni (2 db fél Algopyrin kivételével 2 nap alatt), még egy Strepsilst sem bátorkodtam elszopogatni: tessék, ez is szar a szoptatásban, hogy egyedül kell küzdeni a kórok ellen...

Ami viszont vicces az egészben, hogy tegnap, amikor semmit nem tettem a tejem serkentése érdekében, milligrammra pontosan ugyanannyi jött, mint az előző napokban, amikor szedtem az urticat és vedeltem a sört: 400 mg.

Úgy tűnik, erre vagyok hitelesítve, mit nekem kereslet-kínálat elv.

Az én szoptatásom olyan, mint egy szar szerelem vagy kapcsolat. Ezer éve kilépnék belőle, de újra és újra azt hiszem, lehet még jobb...

Ha nem lenne semmi tejem, simán tápoznék, lefosnám az egészet, más is felnőtt már tápos csirkeként, nem dőlne össze a világ asszem. De így, hogy néha van valami, ami folyton fenntartja a reményt, lehetetlen abbahagyni sajnos a próbálkozást, de már lassan megőrülök, komolyan.