A jószándékkal kikövezett út

Az utóbbi két napban három nagy értékű dologra tettem szert, amikre már vágytam egy ideje.

Először is, tegnap vettem kézfertőtlenítőt, ami olyan, mint a folyékony szappan, de sokkal sűrűbb és nem kell lemosni meg semmi: az ember kinyom egy kis adagot a kezébe, úgy tesz, mintha kezet mosna, a cucc meg felszívódik, miközben állítólag megöli a kézen található baktériumok 90%-át. Odavagyok érte, szerintem baró.

Aztán ma vettem a Lidl-ben 12 db mini jégkrémet €2,49-ért... Mióta van normális hűtőnk, egészen kinyílt a világ, komolyan.

A fagyin kívül pedig vettem egy csinos kis sapkát is, név szerint egy Bakerboy hat-et, szürke színű, tweed és iszonyú vagány. A héten még vennem kell hozzáillő szürke sálat és téliesítettem magam, adieu.

Na jöjjön akkor a mostani hétvége, ami AV megfogalmazásában közös életünk egyik legunalmasabbikja (?) volt... Oké, oké, tényleg nem volt az az eseménydús két nap, de kellett egy kis pihi.

Szombaton későn keltünk, majd 1 körül elautóztunk a Dollymount beach-re és sétáltunk egy kicsit a parton. Mikor a fejemet már-már leszaggatta a szél, szépen visszaültünk a kocsiba és elmentünk egy óriás Tesco Extra-ba, ami csak ír szemmel óriás ám, tulképp nem más, mint egy normál, otthoni Teszi... A Tesco előtt épp Halloween dizsi volt a gyerekeknek: üvöltött, de szó szerint üvöltött a zene, nem lehetett megmaradni a közelben... A gyerekek persze kifestve, kiöltöztetve táncikáltak, mókáztak, még vicces is lehetett volna az egész, de mi persze kicsit húztuk a szánkat, mert nem ilyen Kaláka, Halász Judit, 100 folk celsius, vagy Alma együttes-szerű valami szólt a jóval 6-8 év alatti kölköknek, hanem normál diszkózene, mondjuk úgy a '90-es évekből (kb: It's my life, Be my lover etc.). (Itt amúgy a kocsmákban sem "mai" zene szól, hanem Iggy Pop, Metallica, Billy Idol meg ilyen klasszikus együttesek, ami végülis tök jó, mert nem az van, hogy felkapnak egy nevenincs egy dalos zenekart vagy előadót és annak az egy számát nyomatják éjjel-nappal, mint otthon, de mondjuk egy délelőtti Halloween gyerekműsor keretében el tudnék képzelni egy kicsit más jellegű muzsikát is...) Na mindegy is. Szóval szombaton teszkóztunk, kisebb-nagyobb sikerrel... Aminek a legjobban örültem az egy 400 grammos pucolnivaló földimogyoró csomag volt, amit este egy Bud Spencer film alatt el is tüntettünk a föld színéről, ezzel megkoronázva a szombatot. (Ja, Tesco után ebédet is főztem ám: konkrétan pörköltet kotyvasztottam, ami szerintem istenire sikeredett.) 

Vasárnap még később keltünk, majd miután 3 körül főztem egy kis paradicsomoslevest betűtésztával, elmentünk a magyar boltba és szereztünk túrós derelyét, amit azon nyomban meg is csináltam és amit secperc alatt be is faltunk második fogásként. Délután-este az óráimra készülgettem, majd ezennel ki is fújt a hétvége, ami ezúttal egy kicsit a kaja körül forgott, de sebaj, mondom, kell néha ilyen is.           

.. nem jelentkeztem, de ennek csak egy oka volt: nem igazán történt semmi... Ma vagyok 10+2-nél, vagyis kevesebb, két hét és jöhet a második trimeszter.

Az émelygés továbbra is mindennapos vendég nálunk, ennek következtében egyre többet eszem - igaz, egyszerre elég keveset. Hízni még nem híztam semmit, sőt, egy kg le is ment, amire nincs igazán magyarázatom, miért, bár most, hogy belegondolok, lehet, hogy esz a gyermek belülről. Hát egészségére, ha ez neki jó.

Ami az egészségügyet illeti, orvos (értsd: nőgyógyász) továbbra sem látott: a 8. heti vérnyomásmérésen (GP) és uh-n (kórházi asszisztens) kívül még semmit sem vizsgálódtak rajtam, ami ha nem is aggaszt, de azért idegesít egy kicsit.

De itt ez a természetes... Két hete ugyanis felhívtam a kórházat, hogy itt vagyok, regisztrált a GP meg minden, szeretnék kérni egy időpontot az első vizsgálatra... Rövid tanakodás után kaptam is egy dátumot... Február 3... Először próbáltam tiltakozni, hogy dehátdehát az már a 24. hét lesz, én meg azt olvastam, hogy a vérvételt a 12. hétig el kell végezni meg különben is, 12. heti genetikai uh, 15. heti afp, miazisten... de aztán feladtam, mert felfogtam, hogy itt ez így megy, én nem fogok nyarat csinálni...

Úgyhogy foglaltunk repjegyet, november 8-án repülök haza. Vagyis repülünk.

Gurul a kő a lelkemről lefele.

Azt hiszem, a hormonrendszerem tényleg nem a szokás összetétellel bír manapság... 

Bár nem tudom, kinek nem zörgeti meg a szívét ez a KLIPP. (Különösen a 3.5 perctől...)

A normális (összetételű) kaják mellett a normális ünnepek is hiányoznak így egy év után.

Igen, ez a már a 2. mindenszentek, amit nem fogunk otthon tölteni...

Idén sem sétálunk ki a temetőbe sötétedés után, idén sem gyújtunk gyertyákat a sírokon és idén sem kapok kakasnyalókát, vízízű zselét és mézeskalács olvasót a temetők elé telepedett sátoros árusoktól. Csakúgy, mint tavaly. És még hány évig.

Pedig fura mód egyik legkedvesebb ünnepem november 1-je: 27 éven keresztül ugyanis valahogy az egyik leghangulatosabb napja volt ez az évnek. Már-már karácsonyi.

És a hangulat, a temetők melege és fénye helyett most van Halloween-ünk, ami tulajdonképp mindenkié itt körülöttünk, csak épp a miénk nem. Hetek óta pókhálók és fehér szellemek lógnak a boltok és a magánházak ablakaiban is, napok óta fura szerzemények csellengenek az utcákon: kurvás apácák, gumióvszerek, cowboyok között csalinkázom végig a városon és közben valami furcsa nosztalgiával gondolok a piros kakasnyalókákra, a mécsesekre, a sötét temetőkre és megrettenek, ha eszembe jut, hogy a gyerekünk, a gyerekeink számára talán ezt fogja jelenteni október vége - november eleje: egy nagy rakás beöltözött bohócot... És ez szörnyű. 

És éppen ezért nem értem, ha egyszer valaki otthon van, miért majmolja ezt az egészet... Nem vagyok egy nagy hazafi, de van nekünk mindenszentünk és farsangunk is - külön, külön, ahogy kell. Egyszerűen nem fér a fejembe, minek átvenni más nép szokásait... Ők talán átveszik a busójárást, vagy mit? Na ugye.

Halloween, Hálaadás, Valentin nap - maradjanak csak azoké, akiké.

Szerintem.

Már egész jól megszoktam, hogy ezer éve nem írtam, pedig lett volna mit bőven.

No de az elejéről, mert a kényszeresség az kényszeresség:

Múlt-múlt hétvégén szombaton olyan szép napra virradtunk, hogy úgy döntöttünk, miután már ezer éve húztuk-halasztottuk a dolgot, elmegyünk Newgrange-be. AV igazság szerint már régóta szeretett volna eljutni a sírokhoz, én viszont mindig húztam a szám, mert nem tudtam megérteni, mi lehet izgi pár kőtömbben. No de így, hogy kivételesen ragyogó időre ébredtünk, kiadtam a parancsot, hogy irány Newgrange, hiszen ha a sírok uncsik is, legalább kinn leszünk a jó levegőn meg a szép ződ gyepen. 1 óra alatt nagyjából fel is csorogtunk a helyszínre, megvettünk a jegyeket, majd amíg vártunk a buszunkra (a Newgrange Visitor Centre-től ugyanis buszokkal viszik ki a népet a tett színhelyére), megnézegettük a központban a kiállítást, amiből megtudtunk, hogy a newgrange-i sírok idősebbek, mint az egyiptomi piramisok, amik ott állnak még most is és hirdetik az ember nagyságát, mert a világ gyönyörű... Nagyjából aztán 45 perc múlva eljött a mi időnk: beállt a buszunk és kizötyögtünk a helyszínre, ahol egy fiatalember vezetett minket körbe először a placcon, majd kb tíz percre a sír belsejébe is bemerészkedhettünk. Elmesélte, micsoda meló volt felépíteni ezeket a sírokat, hány rabszolga hívő munkájára volt szükség, hogy megalkossák a végeredményt, ami tulképp nem is sírhelyként szolgált anno (hiszen csak 5 csontot / csontvázat találtak benne, ami azért furcsa, mert egy tizedekkora kis sírban is több százat találtak), hanem imaközpontként, valamiféle szent helyként... (A rabszolgát azért húztam ki amúgy az előző mondatból, mert az írek szeretik azt állítani, hogy a nép önként és dalolva építette meg ezeket az építményeket úgy, hogy a wicklow-i hegyekből gurigatták fel a kőtömböket Newgrange-ig...) A fiatalember egyébként azt is mesélte, hogy miután koromnyomokat nem találtak a sírhely vagy mi belsejében, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy annak idején csak a természetes fényt használták ki világításra belül, ami mondjuk szerintünk elég béna, tekintve, hogy összesen tizenhét percre jut be egy kis fénynyaláb a sírba - évente négy napon keresztül. (Az is csak akkor persze, ha épp nem esik. Ha-ha.) Miután ezt illusztráltuk (már a fénynyaláb behatolását a sírba, nem az esőt), össznépileg elhagytuk a helyszínt és egy kis sétafika után visszaszálltunk a buszra, hogy visszajussunk a központba. Ott AV scone-ozott és teázott, én legyűrtem egy fánkot, majd miután megnéztünk egy rövid videofilmet a helyszínről, békésen hazakocsikáztunk a továbbra is tűző napon. Otthon estefelé elbóbiskoltam a fotelben, majd fél 10 körül elindultunk egy közeli pub-ba, mert AV egyik kolléganője úgy döntött, hogy hazautazik - konkrétan Romániába, Bukarestbe. Bár egyikünknek sem volt nagy kedve bulizni, azért szépen álltuk a sarat, fél 1 körül értünk haza, amikoris bezuhantunk az ágyba és durmoltunk reggelig. 

Vasárnap kisebb túrán vettünk részt: konkrétan elgyalogoltunk a Clifton Court Hotelbe, a magyar menü kedvéért. AV ezúttal krumplifőzeléket evett, én pedig egy óriási adag rakott kelt tüntettem el. (Az övé nem volt 5 pontos, az enyém viszont isteni volt.) Ebéd után a városban mászkálgattunk, elsétáltunk a magyar boltba, vásároltunk a Dunnes-ben, egyszóval szépen vasárnap délutánoztunk. 

Mivel ez a hétvége már elég rég volt, egyébre nem emlékszem sajnos, mi történt, de feltétezem nem sok minden... 

Miután jól bevacsoráltam töltött káposztából és karamell öntetes vaníliafagyiból, csak beköszönök, hogy élek ám még, sőt. 

Zajlik az élet, de erről majd csak holnap, most óraterveket kell gyártanom. Jájj.   

... vannak készülőben... Tegnap voltam egy magánkórházban és megcsináltattam az első ultrahang felvételt! Bár eddig úgy számoltuk, hogy 8 hét 5 napos az a nemtudommi bennem, a méretei alapján most azt mondta a doktornő, hogy lehet, hogy 9 hét 2 napos. Magyarul nagy.

Kaptam két kis képecskét is, azóta azokat nézegetem. Egyre több dolgot fedezek fel rajtuk, elég mókás a dolog, először még csak egy nagy fejet véltem látni és össze-vissza dobált csenevész végtagokat, most már azt is kiszúrtam, pontosan hol vannak ezek végtagok és hogy azért hálistennek vastagabbak, mint először hittem.

Szóval eddig minden oké, nagy az örö é bódottá. Mint maga a gyermekünk is. Ugye.

Az előző klipptől ugyan kissé eltérő hangvételű ez a Cseh Tamás szám, amit most fedeztem fel és máris a kedvencem lett, de azért...

... íme:

Most hogy rá vagyok állva a magyar ízekre, szenvedek, de piszkosul.

Tegnap reggelire kakaóscsigát ettem, amit még vasárnap vettünk a magyar boltban, mert a normál ír péksütik nem olyanok ám, mint otthon... A számunkra jól megszokott túrósbatyu, lekváros táska, neadjisten lekváros bukta, isler, linzer, fonott kalács, sajtos vagy tepertős pogi itt ismeretlenek, amit lehet kapni az a muffin, a cookie, a fánk, valami püspökkenyérhez hasonlatos dolog meg pár ismerősnek álcázott cucc (pl lekváros táska), ami persze nem olyan tésztából készült, mint az otthoni, hanem ilyen leveles, olajos izéből, úgyhogy ha mondjuk rátenyerelsz egy otthoni lekvárosra, az úgy összenyomódik, összesűrűsödik, míg ha egy ittenire tenyerelsz rá, lapokra esik szét, de nem sűrűsödik meg a tésztája, mert az konkrétan neki nincsen. Nem tudom ez így érthető-e. 

Tegnap reggel tehát istenkirálynak éreztem magam, hogy kakaóscsigát reggelizhettem, elhatároztam hát, hogy ebédre is csinálok valami magyarosat. Volt itthon krumpli, tojás, szintén a magyar boltból tejföl és akadt némi spanyol szárazkolbász is, igaz, elég göbös, de ahhoz talán megfelelő, hogy csináljak belőle egy jó kis rakott krumplit. No persze. Feltettem a krumplit és a tojást főni, az addig oké. A tojás tette is a dolgát, főtt-főlögetett, rendben. A krumpli viszont... egy idő után (mondjuk 20 perc) elkezdte lelökni magáról a "héját", helyesebben a héjával együtt egy olyan nagyjából fél centis rétegét... Gyorsan kiszedtem hát, gondolván, hátha túlfőtt, mit tudom én, leszedtem a maradék "héjat" és belemorzsoltam a tepsibe, mert bizony vágni nem lehetett a kis drágát, mert olyan lisztes volt, hogy szarrá szétesett. Megkóstoltam, fulladoztam egy kicsit, olyan száraz és ízetlen volt az egész, de nem adtam fel, szépen rákarikáztam a tojást és a kolbászt, betettem sütőbe, jöjjön, aminek jönnie kell. Nagyjából tíz percet adtam a sütésnek, majd többé-kevésbé jó étvággyal (és sok-sok vízzel) lenyomtam az ír alapanyagokból álló kis magyar rakott krumplimat, közben pedig azon filóztam, hogy nem csoda, hogy majdnem kihalt ez az ország ilyen krumpli mellett... 

Vacsorára a már említett (szintén magyar boltból származó) kefírt ettem, ma reggelire pedig végre befaltam az utolsó sajtos pogit is, amit már gondolom mondanom sem kell, honnan szereztem... 

Amúgy ez olyan fura... Otthon olyan természetesnek tűnnek az ízek, olyan magától érthetődő, hogy van fahéjas álom, kakaóscsiga, isler, jó kis fehérkenyér, finom tejföl, kefír, túró és mikor ezek egyszer csak eltűnnek, semmi nem tudja őket pótolni, se muffin, se bagett, se semmi. Furcsa az élet... Ilyen apró dolgokon múlik a világ dicsősége.      

Szerintem az év egyik legrondább napja van, szélviharban feküdtem, szélviharban keltem, ömlik az eső és a nappaliban és a konyhában is égetem a lámpát, hogy ne vakuljak meg teljesen. A réseknél süvölt a szél, 19 fok van a lakásban, félelem és reszketés.

Ez már vajon a tél?

Ezt meg már ezer éve be akartam tenni ide:

Még Belfast előtt ugrott be, hogy létezik ez a nő, akinek a számai mondjuk gimi második-harmadik osztályában kicsit többet jelentettek nekem, mint manapság, de most is nagyon jó hallgatni a Left of the Middle album számait, mert 110%-ig fel tudják idézni bennem a gimis éveket és most már tök jó kis nosztalgiával tudok visszaemlékezni a 12-14 évvel ezelőtti időszakra... 

És ami a durva: a mai napig emlékszem az összes szám szövegére, kívülről, pedig akkor még nem volt net, hogy kikeressem a szövegeket, magamtól jöttem rá, hol, mit énekel ez a nő...

Már csak annyit akarok mondani, hogy Home Alone esete forog fenn, AV elment valami konferenciára, most telefonált, hogy lassan indulnak át egy másik pubba, onnan ahol most vannak, hiába no, igazi megbízható partyarc.  

Én eközben azon vívódom, hogy olvassak-e, nézzek-e Father Ted-et, esetleg Doctors-t, kezdjem-e el összeállítani Anyuék programtervezetét a hétvégére vagy írjam-e meg az összes óratervemet jóelőre. Netalántán feküdjek-e le a francba.  

Emellett pedig isten áldja a kefír kitalálóját, még ha a felfedezését nem is tudta eljuttatni a nemzetközi porondra, úgyhogy ha az ember megkívánja (már a kefírt, nem a kitalálóját), akkor bizony el kell gyalogolnia a magyar boltba érte. 

De hát ez legyen a legnagyobb problémám.

Elég régóta először újra belenéztem, milyen keresőszavakkal bukkannak rám a népek. Bármennyire is kézenfekvő lenne, nem sértődöm meg, hogy a keresőszavak döntő többsége tartalmazza a kövér, a dagadt, a hájas szavakat, mert nem veszem magamra, nem vagyok kövér, ez van, nem tudom, mikor beszéltem ennyit az elhízásról, hogy most kb mindenki ez alapján találjon ide, de mindegy.

Viszont. 

Amit feltétlen meg szeretnék említeni, az a netező közönség hihetetlenül bájos keresési kultúrája, aminek következményeképpen olyan emberek jutnak el ide, akik olyanokat írnak be a google-be, hogy "kék járólapot vennék" meg "diófa törzset ki vásárol?"... Lehet, hogy ez csak számomra szívet tépő, hogy sokan úgy használják a keresőket, mintha a legjobb barátjukhoz beszélnének, de komolyan, el kell morzsolnom egy könnycseppet a szemem sarkában, ez annyira aranyos.

... hivatalosan is "regisztrált terhes" vagyok. Legalábbis Írországban.

Múlt hét pénteken jelentkeztem be a GP-hez, ma fél 1-re pedig már kaptam is időpontot. A szokásosan kicsit mufurc doktornő "vizsgált" meg, már ha a vérnyomásmérést lehet vizsgálatnak tekinteni. Ezen kívül csináltunk egy terhességi tesztet, megállapította, hogy pozitív, úgyhogy "minden oké", végeztünk. Tekintve, hogy tisztában voltam vele, hogy ez lesz, nem volt annyira megdöbbentő az élmény, de azért magyarként ez elég mókás, valljuk be. Ezután a recepción kaptam egy nyomtatványt, amit ha kitöltök, ingyen ellát a GP ezentúl, ami tök jó, tekintve, hogy a sima "megfázásos" orvosi vizit €60. (Most €35-ért mérték meg a vérnyomásom, bár lehet, a terhességi teszt volt €35.)

Ja és tegnap megint csináltunk rólam fotót, amin már látszik egy kis hupli a hasamon, bár még elég gyérecskén. No de van még idő.

És a tegnapi adatok:

Mell: 89,5 cm

Csípő: 86 cm

Derék: 69,5 cm

Súly: 55 kg

Ezek szerint a derekam hízott egy centit, miközben én fogytam egy kilót.

Akkor beszámolok hát:

Szerdán reggel tehát elindultunk Belfastba. A múltkori nyaralásból tanulva, amikor is kikaptam, mert túl sok kaját készítettem össze (nem értem, miért baj, hogy volt egy külön kis utazótáska teli mindenféle földi jóval: mazsolával, barackbefőttel, csokis keksszel, például), most átestem a ló túloldalára, úgyhogy délben AV kopogó szemmel kérdezte meg, hogy tuti nem csináltam-e egy-két szendvicset, mire én csak bánatosan tudtam rázni a fejem, hogy nem, nem, tényleg nem, ellenben van két korpás bucim, azt elrágcsálhatjuk üresen. A határ közelében tehát savanyú arccal (én mondjuk néha-néha röhigcsélve, milyen csóró már ez a kaja) elmajszoltunk egy-egy bucit, csak úgy, szőrén, majd utána hálistennek mindketten rákattantunk a tájra meg a tényre, hogy az Egyesült Királyságban vagyunk és el is felejtettük, hogy éhen pusztulunk.

Vicces módon, amint elmaradoztak a táblákról az ír feliratok, a km / órában megadott sebességhatárok átváltottak mérföld / órára (a méter pedig hirtelen yarddá vált), körülöttünk pedig megsokasodtak a béna angol rendszámok - úgy éreztük külföldön vagyunk... Ezt az érzést tovább erősítette bennünk, hogy Észak-Írországban agresszívebben vezetnek, mint nálunk, hiszen míg Írországban fél év alatt egyetlen egyszer nem villogtak le, bármi történt, Északon ez alatt az öt nap alatt ez nem egyszer megtörtént, többek között rögtön ezen az első napon, amint átléptük a határt. Na mindegy, hiába no, más ország, hiába vannak azonos szigetre száműzve.

Belfastba tehát 2 körül érkeztünk meg és bár a szállást hivatalosan csak 4-től lehetett volna elfoglalni, szerencsére már kész volt a szobánk, úgyhogy egy gyors kipakolás után elindultunk gyalog felfedezni a környéket. Mivel a Botanikus kert csak 5 percre volt, ott kezdtük a nézelődést. Átsétáltunk az egyetemi negyeden (Itt AV megjegyezte, hogy olyan, mintha zombik között lennénk, mindjárt elénk ugrik valami véres arcú szörny, jajj de borzasztó... (Ez a hozzászólás részben amúgy annak köszönhető, hogy egy ideje rákattant a Half life nevezetű idiótaságra és a hely egy kicsit tényleg hasonlított a játékban látott tájékra...)), beandalogtunk a botanikus kertbe, megnéztük a két üvegházat - amik közül az egyik nekem különösen tetszett, mert úgy van kialakítva, hogy az ember a trópusi növények tetejénél sétálhat körbe - majd miután ekkor már tényleg az éhhalál szélén álltunk, úgy döntöttünk, bekapunk valamit. Amint átböngiztük a közeli éttermek kínálatait, megállapítottuk, hogy az éttermeket illetően igaz a hír: míg Belfastban 15 fontból két ember már meg tud kajálni, Dublinban ezt kb a duplájából ússza meg minimál szinten - ami tekintve, hogy a fontot lassan egy az egyben váltják az euroval, azért nem rossz teljesítmény... Végül a sok kínai, indiai, miegymás étterem közül a Subway-re esett a választásunk, mert úgy gondoltunk, majd este eszünk komolyabbat, most bekapunk valami gyorsat, aztán irány a város. 6,99-ért kaptunk is hát két kis szendvicset, két kis üdítőt és két csokis cookie-t, ami tűzoltásnak elég volt, de azért valljuk be nem volt az a csodakaja. A gyors ebéd után lesétáltunk a városba, ami nagyjából 10-15 percre volt tőlünk. Elsétáltunk egy nagy mozi, a BBC és az Ulster Hall előtt, közben pedig megállapítottuk, hogy Belfast sokkal-sokkal inkább hasonlít Pestre, mint D. Az utak szélesebbek, a járdák dettó, az épületek többsége olyan, mint a 8. kerületi nagy polgári lakások és ráadásul a jónép is szemetel... (D-ban még sosem láttam senkit, aki ne a kukába dobta volna a szemetét, itt viszont már az első délután láttuk, ahogy a földre üríti a zsebeit egy agyonsminkelt kiscsaj.) Az Ulster Hall után beleakadtunk a City Hall-ba, ami kívülről gyönyörű és ami mellett ott pörög-forog a Belfast Wheel. Még jó fél órát bolyongtunk a központban, nézelődtünk (Grand Opera House, Spires Mall ez utóbbi egy nagyon szomorú építmény, úgy néz ki, mint egy templom, de tuladonképp bevásárlóközpont), ámuldoztunk, majd hat körül hazasétáltunk és bevetettük magunkat a forró fürdőszobába, mert eddigre már kockává fagytam a magam részéről. Fürdés után lesétáltunk a Subway-be (50 méterre volt, ez az egyetlen ok) és egy mini-wrap és egy szenya társaságában szép csendesen eltöltöttük az estét és elterveztük a másnapot. 

Mivel csütörtökre viszonylag jó időt mondott az időjárásjelentés, úgy döntöttük, ekkor megyünk el a Giants' Causeway-hez. A hotelben megreggeliztünk hát (AV valami botrányosan ronda palacsintát evett citromos-mézes öntettel, én meg maradtam a Full English Breakfast-nál (ami kb ÍGY nézett ki, de én a tükörtojást kihagyattam, a gomba meg alapból nem volt része a reggelinek)) és nekivágtunk a nagy kalandnak. Hogy szép tájakat lássunk útközben is, a tengerpart felé vettük az irányt és szépen a part mentén autókáztunk fel északra. Carrickfergusnál ugyan megálltunk, hogy megnézzük a kastélyt kívülről, de nagyjából negyed óra és egy kis parti séta után már indultunk is tovább. Ezután egyszer még megálltunk (nem tudtunk ugyanis ellenállni a tengernézegetés csábításának), de öt perc fotózgatás után újra úton voltunk Ballintoy felé, első igazi állomásunk a Carrick-a-rede függőhíd volt ugyanis. Bár útközben egyszer elkezdett szemerkélni az eső, úgy gondoltunk, mire megérkezünk, úgyis eláll, ami tök jól be is jött, hiszen mikor leparkoltunk, már csak egy óriási teljes szivárvány fogadott a tenger felől. A helyről egyébként tudni kell, hogy a pénztár és a híd között kicsit több, mint 1 km van, ami nem is sík, vagyis jó 20 perces sétába kerül elérni A látványosságig, ami mondjuk nem is lenne gáz, ha nem Írországban lennénk, ahol öt percenként változhat az időjárás, de sajnos ott vagyunk. Lényeg a lényeg, odafelé még nem esett, de amint átértünk a híd túloldalára, leszakadt az ég, de nagyon, úgyhogy rohamtempóban visszasiettünk a túlpartra, majd még rohamabbtempóban visszaigyekeztünk a kocsihoz, útközben ugyanis egy fa nem sok, annyi sincs. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez annyira ír megoldás: van egy természeti látványosság, ami iszonyú sok embert vonz, mert kafa, de annyi eszük nincs ám, hogy egy-két esőbeállót építsenek vagy egy-két fát telepítsenek a teljesen csupasz placcra... Mondjuk minek is, úgyis olyan ritkán esik...) Mindenestre elég az hozzá, hogy nem ez volt életem legkellemesebb 15 perce, sőt, mondjuk ki, szar volt ömlő esőben fújtatni felfelé anélkül, hogy a leghalványabb remény lenne rá, hogy egyszer csak mégis eláll az eső. Vacogva, teljesen szarrá ázva ültünk hát be a kocsiba, de amint beültünk, a nap hopp kisütött és az eső természetesen elállt. (A híd amúgy jó volt, de a körülményeknek köszönhetően annyira nem tudtuk kiélvezni a hely szépségét.) Következő állomásunk a nap fénypontja, a Giants' Causeway volt. Útközben folyamatosan azért rebegtem, hogy ott ne járjunk ilyen pórul és úgy tűnik, imáim meghallgatásra találtak, mert egy kis ijesztgetés után (újra elkezdett szemerkélni) végül gyönyörű időnk volt és ez hálistennek kitartott egész nap. Mivel az útikönyvben olvastam, hogy van izgalmasabb megközelítésmódja is az Óriások útjának, mint simán lesétálni a kövekhez, az információtól mi felfelé indultunk el. Nem volt erőteljes kaptató, ahhoz viszont elég volt, hogy madártávlatból pillantsuk meg a helyet, ami valljuk be, először nem tett ránk nagy benyomást... Jó, kövek, jó, formásak - és? Ennél a Hegyestű a Balatonnál kafább... Kissé savanyú arccal mentünk hát tovább, folyton szem előtt tartva a Chimney Stacks nevezetű formációt, majd mikor rájöttünk, hogy mi a Shepherds' Steps-en lefelé fogunk gyalogolni, míg mások felfelé küzdenek, máris jobb kedvünk lett, hiába no, káröröm vagy mi. Legyalogoltunk hát félig a lépcsőkön, majd tovább, jobbkézfelé, az orgonasípokig. Itt AV csinált pár vicces képet a tudtom nélkül, majd továbbcaplattunk ameddig lehetett (sajnos nem végig a sárgaúton, ami ezúttal vörösút volt, mert az erózió miatt le van zárva a gyalogút egy része). A következő célpontunk a Boots nevezetű formáció volt, ahol szintén csináltunk pár képet, majd továbbmentünk az igazi causeway-ig. Közelről már impresszívebb a hely, mint felülről, jó fél órát el is andalogtunk a szabályos kövek között, "alulról" tényleg vicces egy placc... 6 óra felé indultunk haza, de visszafelé nem a parton mentünk, mert mindenképp útba akartuk ejteni Stranocumot és a Dark Hedges nevezetű helyet, ami élőben még gyűrűkurásabb, mint a képeken. A nagy túranapunkat az IKEA-ban zártuk le, ahol 10 fontból szépen bevacsoráltunk. 

A péntek - elsősorban az időjárásnak köszönhetően - meglehetősen lanyhára sikeredett. Már reggel szemergett az eső, de minket ez nem tartott vissza, úgyhogy reggeli után nekivágtunk újra a városnak. Mivel 11-kor és 2-kor ingyenes idegenvezetés van az újonnan megnyílt City Hallban, oda siettünk először. Regisztráció után (meg kellett adni a nevünket meg hogy honnan jöttünk) jött egy néni, aki végigkalauzolt minket a termeken. AV már-már röhögött, hogy élvezem az idegenvezetést, de egyszerűen tényleg nagyon tetszett a hely. Nem tudok róla sokat írni, látni kell, de tényleg. Mire véget ért a túra, az eső már komolyabban csöpögött, igaz, még kibírhatóan. Elsétáltunk hát a Waterfront Hallig, majd szépen végig a Lagan mentén a Custom House-ig. Innen átvergődtünk a Clock Tower-ig (ekkor már elég erőteljesen esett, esernyőnk száma persze zéró), majd egyszer csak a St George's Church-ben találtuk magunkat, ahol valami szombati buli előkészületeibe csöppentünk bele. Innen eljutottunk a sétálóutcákba, ahol szereztünk nekem hajkefét (ügyesen otthonhagytam ugyanis) és vettünk Cherry Coke-ot meg két csokit majszolni. Mivel mindenképp meg akartam nézni a St Anne's Cathedralt, valami úton módon újra nekivágtunk északnak, de először valahogy a St. Patrick Church-ben kötöttünk ki, ahonnan visszafelé kellett sétálnunk a székesegyházig, amiből vicces módon kinyúlik egy Spire (ezen mondjuk jót röhögtünk, ezek az írek eléggé tű-mániásak, hadd ne kelljen tippelnem, miért). A székesegyháznál már tényleg nagyon esett az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, beruházunk, vettünk hát két kis összecsukható esernyőt 3 fontért (a szél nem fújt hálistennek, úgyhogy ezúttal attól nem kellett tartani, hogy kifordul az esernyőnk). Frissen szerzett zsákmányunkkal visszamentünk a City Hallig, ahol találtunk egy Easont és látva, hogy valószínűleg délután is esni fog, vettünk két vastag magazint: AV valami gitáros izét, én meg egy Marie Claire-t, mert járt hozzá egy tábla narancsos Divine csoki. Ezután el nem ítélhető módon beültünk a Mekibe, megebédeltünk, majd hazasétáltunk. A délután az előrejelzéseknek megfelelően henyével telt: olvasgattunk, tévéztünk, én még el is bóbiskoltam, hiába no, őszi fáradtság (ha-ha). 6 felé AV-re rájött a mehetnék (ő úgy fogalmazott, hogy a 3. henye fázisba lépett, konkrétan megunta), úgyhogy mivel még mindig esett, elautókáztunk egy közeli bevásárlóközpontba plázázni. Ott kaptam három vastag zoknit meg egy könyvet, majd bementünk az S-sel kezdődő üzlethálózat egyik boltjába, aminek most nem jut eszembe a neve, mert itt normális Írországban nincs ilyen üzlet és bevásároltunk vacsorára, azaz szereztünk kenyeret, felvágottat és kakaót. Este megint csak olvasgattunk, henyéltünk, restkedtünk.

Szombaton szebb volt az idő hálistennek, mint pénteken, kicsit borongott ugyan, de nem vészesen. Reggeli után elautóztunk hát a Belfast Castle-be, ami a város északi részén van, a Cave Hill lankáin. A kastély körül különböző nehézségű sétaútvonalak vannak, de mivel nem voltam túl alkalmas a sétára, inkább csak besétáltunk a kastélyba, ahol a második emeleten van egy egész klassz ingyenes kiállításféleség, majd lesétáltunk a kertbe és próbáltuk megkeresni a macskákat, szám szerint kilencet, de sajnos csak hatot találtunk. Pl EZT. A kastély után elmentünk a Titanic Quarterbe, ahol megnéztük a dokkot, ahol összeállították hajókat, de mivel a következő idegenvezetés csak két óra múlva indult volna (hasonlóan a City Hallhoz, itt is 11-kor és 2-kor van guided tour), inkább továbbléptünk. Következő célpontunk a Stormont volt, ami előtt elég béna módon van 5-6 parkolóhely és szevasz (persze lehet, mi támadtunk rossz irányból). Felgyalogoltunk az épületig (kissé Champs-Elysees szindrómás séta volt), majd miután kiderült, hogy zárva visszakullogtunk a kocsihoz és elindultunk a veszélyzónába, a Falls Road-hoz. Gúvadt szemmel kerestük a híres mural-okat, de egy-két kisebb kivételével nem igazán találtuk meg őket sajnos. Ráleltünk viszont egy számunkra bunker néven elhíresült templomra (mivel felolvastam, hogy a hely shelter-ként szolgált a háború alatt az embereknek, AV eléggé ateista módon arra következtetett, hogy biztos valami bunkerről beszélünk, úgyhogy alig várta, hogy megnézzük a helyet, mert szegény azt hitte, olyasmi lesz, mint komáromi erőd...), majd elmentünk az IKEA-ba ebédelni, mert nagyon megkívántam a fish&chipset és azt meg hol máshol lehetne venni, mint egy svéd áruházban... Ebéd-vacsora után azt hiszem hazamentünk, ejtőztünk egy kicsit és 7-kor belevetettük magunkat a belfasti éjszakába, azaz besétáltunk a központba és felültünk a Belfast Wheel-re, hogy megcsodálhassuk az esti város fényeit. Az óriáskerekezés után elsétáltunk még a Victoria Square-re, majd elvileg még meg akartuk nézni a Fountain Centre-t is, de eddigre már annyira szarul éreztem magam, hogy tök sötétben sétálunk a már este 8-9-kor is halálra kokózott tizenévesek között (sajnos azt hiszem használhatnám a k*rvák és str*cik szót is), hogy elkezdtem hisztizni, hogy menjünk haza, mert ezt nem bírom, úgy érzem magam, mint egy hatvan éves nyannyer, eljárt felettem az idő, iszonyodom ettől a kultúrától, én nem akarok debreceni diák lenni. Nem tudom, otthon is ez-e a helyzet, AV szerint haladunk-haladunk, sőt, de én egyszerűen utálom ezt az irányt, amerre a világ halad, annyira értelmetlen és céltalan ez az egész, hogyha erre gondolok, tök elszomorodom. És most lehet azt mondani, hogy vén vagyok, akár a föld és hogy fúú, mi is ilyenek voltunk tizenévesen, csak azt már jótékonyan elfelejtettem, de nem, mi nem voltunk ilyenek, mi nem füveztünk gimiben, nem töcsköltünk minden héten mással és legfőképp nem jártunk minden nap hajnalig bulizni. Házibuliban voltunk, persze, max. havonta egyszer, ahol a társaság kb 30%-a részegedett le és nem az volt, hogy több hektó pálinkát tüntettünk el per fő... Az a baj, hogy úgy látom, rohamosan csökken a színvonal, a tesóm (harmincas évek közepe-vége) és az én korosztályom (huszonév vége) közt még nincs ekkora rés, mint a miénk és a mostani gimisek között. Nálunk szó sem volt még tanárverésről annak idején, lehet, néha feleseltünk, de emlékszem, hogy fostam, mikor az ofőtől kaptam egy figyelmeztetést, mert túl sokat vihogtam óra alatt... Nem tudom, hová tart ez a világ, de idegesít, az biztos. Hazafelé ezen filóztunk, mi lesz, ha ez a mostani gimis korosztály válik szülővé, milyen értékeket tudnak majd mutatni a következő generációnak? Lenyugszanak egyszer vajon? Aki így kezdi kvázi az életét, megváltozhat? Aki ágyról-ágyra jár és puccos képeket tesz fel magáról a netre, megjöhet annak az esze valaha? Nagyon remélem, hogy igen, bár bízni nem bízom benne... Komolyan mondom, szinte megkönnyebbültem, amikor beléptünk a hotelbe, végre biztonságban... 

A vasárnap már nem sok újat tartogatott sajnos. Szokás szerint megreggeliztünk, majd összepakoltunk és hazaindultunk. "Útközben beugrottunk" Bangor-ba, de mikor kiszálltunk a kocsiból olyan farkasordító hideg volt, hogy sétáltunk egy kicsit a kikötőben, ijedeztünk egy keveset a furcsa hangoktól (a szél bizonyára átfútt a vitorlások között, aminek valami iszonyú félelmetes hangorkán lett az eredménye), majd miután láttuk, hogy a Pickie Family Fun Park is üresen tátong, villámgyorsan visszaügettünk a kocsihoz és száguldottunk haza. Itthon csináltam palit (ja, az IKEA-ban vettünk egy serpenyőt 0,99 fontért, ha-ha) és a délutánt ismét csak henyével töltöttük.  

Hát ennyi volt a mi kis hosszú hétvégénk, képek még nincsenek, sajnálom, sajnálom.

... a múlt heti parára visszatérve: kiderült, hogy heves derékfájásom valószínűleg csak egy kis felfázásnak volt köszönhető, igaz, pisilni nem jártam sokat, de ez most mellékes.

Nem számoltam még be, hogy s mint volt ez a kórházas kaland, de úgy érzem, most már megfelelő távlatból tudok visszanézni arra a szörnyű hétfőre... Az egész szombaton kezdődött, amikor is reggel elég fura derékfájásra ébredtem, konkrétan fel sem tudtam egyenesedni. 10-11 körül elmúlt a dolog, nem tulajdonítottam hát neki nagy jelentőséget: vérzek? nem. Akkor minden oké. Oké. Miután vasárnap és hétfőn is megismétlődött a dolog, kicsit kezdtem parázni, mi lehet belül, úgyhogy nosza, felpattantam a netre: derékfájás - terhesség és bizony a találatok 95% azt sugallta, gáz van, menjek el az orvoshoz. Oké - menjek el az orvoshoz. Lehet, hogy otthon ez megoldható (sőt, tudom, hogy az), itt viszont nem. Utánanéztem hát, kiderült, ha hirtelen felmerülő problémám van terhesen Dublinban, kérhetek egy időpontot a GP-től (aki az otthoni házi orvosnak felel meg, ergo nem nőgyógyász) vagy bemehetek közvetlenül is a kórházba, hogy mentsenek meg. Hogy két kórház van Dublinban, azt eddig is tudtam: a National Maternity Hospital (Holles street) és a Rotunda (a Parnell square közelében). Miután a Holles street csak 25, a Parnell viszont 40 percre van tőlünk gyalog (hogy jár-e busz a kórházak felé, azt nem volt idegem feltérképezni, mert aki ismeri a dublinbus.ie-t, az tudja, hogy ha nincs szerencséje az embernek, akkor elcseszhet akár egy fél napot is azzal, hogy kitalálja, hogy juthat el A-ból B-be, mégsem fog megvilágosodni, mert a BKV útvonaltervezője olyan a dublinbus.ie-hoz képest, mint egy giroszkóp a faékhez képest), úgy döntöttem, gyalog vágok neki a kalandnak, miután felhívtam a kórházat, hogy ez van, mehetek-e (Persze - volt a válasz). Dél körül tehát kaptam magam, fájó derékkal és már szurkáló alhassal elcaplattam a NMH-ba, megkerestem a sürgősségi osztályt és mondtam, hogy hát itt vagyok, az előbb telefonáltam, ez és ez a bajom. Egy cseppet sem szimpi néni ezután a tampont vagy betétet használok-e kérdésen kívül szinte minden lehetséges kérdést feltett, amit el lehet képzelni, majd miután a címünket sem tudta helyesen leírni (ír cím - a tévedések elkerülése végett), adott egy papírt, hogy írjam alá, helyesek-e az adataim. Bár láttam, hogy szarul van írva a cím (egy plussz betű volt benne, szóval nem vészes, de mégiscsak spelling mistake, fene a butaságát annak a luvnyának), aláírtam, gondolván, hátha így végre bejutok valami dokihoz. Aha. A nő kezembe nyomott egy dossziét és közölte, hogy várjak. Nagyjából 20 perc múlva egyszer csak látom, hogy mindenki feláll és beáll a néni elé egy sorba, aki mindenkinek ad valami cetlit, amivel majd behívják. Hurrá, végre történik valami, odapattantam hát, végigálltam a sort, mire a néni nekem is adott egy cetlit, igaz, nekem zöldet, míg a többiek fehéret kaptak... Nézem, nézem egy telefonszám. Néni magyarázata: Hívjam fel ezt a számot, kérjek egy referencia számot és ha az a szám megvan, jöjjek vissza és akkor kapok sorszámot a dokihoz. Itt már körbe-körbe néztem, hogy mi a franc ez, kandikamera, bazmeg, fáj a derekam, lehet itt halok meg, de hívjak fel egy számot... Oké. Kimegyek a kórházból (a sürgősségi osztályon ugyanis nincs térerő - ki kellett gyalogolnom az épület elé, ahol viszont az utcazajtól nem hallottam semmit), hívom a számot, semmi. Felveszi, vagyis eszi a pénzem, de semmi. Két perc után jön az üzenet: sajnos most nem tudjuk fogadni a hívását. Ezt még háromszor eljátszottuk, én egyre kétségbeesettebben hívtam a süket számot, az meg egyre ridegebben közölte, hogy neeem, hát most nem tudunk beszélni. Visszamegyek a nénihez, hogy bocs, de ez a szám lóf*szjóska, ezt bizony senki nem veszi fel, mire néni ránézett az órára és teljes lelki nyugalommal közölte, hogy ja, tényleg, csak fél kettő után fogják felvenni a telefont, most ebédszünet van. Na itt szakadt el a cérnám, kigyalogoltam a Merrion square-re, útközben sírva hívtam a férjem, hogy haza akarok menni, haza, Magyarországra, mert itt megőrülök, ez itt minősíthetetlen, hát én ezt nem bírom, ezek hülyék stb stb stb. A Merrionon leültem a táskámra, elmajszoltam egy KitKatet, szipogtam még egy kicsit, majd miután eljött az idő, újra hívtam A Számot. Sajnos esetemben nem igaz a minden jó, ha jó a vége mondás, mert a szám még mindig nem volt kapcsolható, úgyhogy felhúztam magam és visszairányultam a kórházba, miközben persze folyamatosan próbáltam újratárcsázni... A kórházba érve már kissé idegesen szóltam a néninek, hogy 3/4 2, dél óta szarakszunk és még reményem sincs rá, hogy egyszer látok egy rohadt dokit, hát mi lenne, ha véreznék, ha habzana a szám, hagynának itt megpusztulni vagy mi a fene, mire a néni még mindig nyugodtan közölte, hogy kevesen vannak, próbálkozzam tovább. Na ekkor szakadt el végleg a cérnám és ekkor döntöttem el véglegesen, hogy agyő, nincs az az isten, hogy én Írországban szüljek, vagy legalábbis itt, ebben a szarfészekben. Kisétáltam a kapun és nagyon remélem, hogy telefonon is el lehet intézni, hogy semmisítsék meg a kartonomat, mert hogy én még egyszer be nem teszem a NMH-ba a lábam, az biztos.

A sztorihoz és az írek becsületéhez amúgy hozzátartozik, hogy az NMH híre messzeföldön rémes, utánaolvastam a témának és kiderült, a Rotunda ezerszer jobb, mint a Holles street, hülye voltam, hogy oda mentem, de hát ki tudhatta volna kapásból melyik a jó és melyik a rossz kórház...

Ami pedig a derékfájást illeti, hazafelé beszóltam a férjemhez, ketten elsétáltunk a GP-hez, ahol a recepciós kislány megígérte, hogy még aznap felhív a doki. 3/4 6-kor csörgött is a telóm, hogy mi a helyzet, majd miután vázoltam a történteket, a GP is megerősített abbéli hitemben, hogy ez tényleg gáz volt és behívott 1/4 7-re. Felfektetett az ágyra, kicsit megnyomkodta a hasam, majd kiküldött pisilni, hogy megnézze, van-e valamilyen fertőzésem. Miután a pisim negatív lett, azt javasolta, hogy várjunk pár napot, nézzük meg, erősödik-e a derék- vagy a hasfájásom és ha igen, ad beutalót ultrahangra, ha nem, kiegyezünk egy kis felfázásban. Tekintve, hogy ekkor már a hátam közepére sem kívántam az egész egészségügyet, belementem, azóta pedig buzgón imádkozom, hogy ne legyen semmi komplikáció, mert nem akarok itt pusztulni.

Ennyit nyugatról.

Ja és ha valaki szidja a magyar egészségügyet, az a kutyák martaléka lesz. Valahonnan tuti tudok szerezni egy-kettőt.

Már kutyát.

... kezdek attól tartani, hogy Kisgömböcként felhizlalom a kis Tic-Tac-omat magamban, ugyanis hiába minden figyelmeztetés, rengeteg finomított cukrot eszem, ugyanis sok esetben csak attól múlik el az émelygésem egy-két percre.

A nagy helyzet amúgy, hogy most már stabilan hánykolódom, igaz, valódi eksön még nem történt, mert nem vagyok az a hányós típus, talán általánosban rókáztam utoljára, pedig lett volna rá okom azóta is, de nem, nem, én ilyen hős vagyok, ez van. Szóval a délelőttök még elég jók, 11-12-ig elvagyok, igyekszem mindent ekkor csinálni, majd dél körül rámtör az émelygés és 10-15 perces intervallumokat kivéve folyamatosan forog a gyomrom. Az ajánlott émelygés-csökkentők (ginger ale, nagyon hideg víz vagy tej pl) nem igazán jönnek be, ami segít, ha rájövök, mit ennék-innék és azt azonnal bekebelezem. Ennek a kívánós drive-nak köszönhetően egyébként (legalábbis számomra) meglepő dolgokat eszem mostanság szívesen: pl naagy, kék, szilvákat (!), palacsintát (!), tejbegrízt (!). (A felkiáltójel csak azt jelenti, hogy default állapotban ezek közül egyikért sem rajongok túlzottan.) A (legalábbis számomra) furcsa ételek mellett persze időről-időre hozzámillő dolgokat is megkívánok, úgyhogy az utóbbi időben ettem már májkrémes-sajtos melegszendvicset, kolbászos lecsót, krumplistészát, tükörtojást (tudom, tudom, ez nem túl nyerő, de nagyon kívántam), banánt, kefírt, joghurtot, különböző típusú Eat Naturals szeleteket és narancsos Divine csokit is.

A kávé, a tejeskávé, a különböző teák és a felvágottak továbbra is a "rá sem tudok nézni" kategóriában leledzenek, de általánosságban azt mondhatom, hogy elég szélsőséges vagyok mostanában, amit épp nem kívánok, attól undorodom, legyen az bármennyire is finom és alapállapotban általam is kedvelt cucc. (Lásd: csokis kekszek, krémlevesek, miegymás)

Az én városom.

Tekintettel a nehéz időkre, ma megajándékoztam magam egy világoskék pizsamával, amin egy varrott (nem nyomtatott!) cicmó épp kinyom egy kis fogkrémet és azt kéri, hogy Wake me up in the morning. Szerintem tök jó, most épp mosódik kifele, remélem a hétvégére megszárad ebben a jégveremben és akkor ha kivasalom jó forró vasalóval, szombaton már fel is vehetem, éljen. 

(Amúgy most látom, Magyarországon hidegebb van, mint itt, de miután egy éve folyton fázom, nehezebben viselem az otthoninál kevésbé hűvöset is... Magyarországon legalább nyáron meg lehetett rohadni...)

Akkor beszámolok:

Szerdán reggel tehát elindultunk Belfastba. A múltkori nyaralásból tanulva, amikor is kikaptam, mert túl sok kaját készítettem össze (nem értem, miért baj, hogy volt egy külön kis utazótáska teli mindenféle földi jóval: mazsolával, barackbefőttel, csokis keksszel, például), most átestem a ló túloldalára, úgyhogy délben AV kopogó szemmel kérdezte meg, hogy tuti nem csináltam-e egy-két szendvicset, mire én csak bánatosan tudtam rázni a fejem, hogy nem, nem, tényleg nem, ellenben van két korpás bucim, azt elrágcsálhatjuk üresen. A határ közelében tehát savanyú arccal (én mondjuk néha-néha röhigcsélve, milyen csóró már ez a kaja) elmajszoltunk egy-egy bucit, csak úgy, szőrén, majd utána hálistennek mindketten rákattantunk a tájra meg a tényre, hogy az Egyesült Királyságban vagyunk és el is felejtettük, hogy éhen pusztulunk.

Vicces módon, amint elmaradoztak a táblákról az ír feliratok, a km / órában megadott sebességhatárok átváltottak mérföld / órára (a méter pedig hirtelen yarddá vált), körülöttünk pedig megsokasodtak a béna angol rendszámok - úgy éreztük külföldön vagyunk... Ezt az érzést tovább erősítette bennünk, hogy Észak-Írországban agresszívebben vezetnek, mint nálunk, hiszen míg Írországban fél év alatt egyetlen egyszer nem villogtak le, bármi történt, Északon ez alatt az öt nap alatt ez nem egyszer megtörtént, többek között rögtön ezen az első napon, amint átléptük a határt. Na mindegy, hiába no, más ország, hiába vannak azonos szigetre száműzve.

Belfastba tehát 2 körül érkeztünk meg és bár a szállást hivatalosan csak 4-től lehetett volna elfoglalni, szerencsére már kész volt a szobánk, úgyhogy egy gyors kipakolás után elindultunk gyalog felfedezni a környéket. Mivel a Botanikus kert csak 5 percre volt, ott kezdtük a nézelődést. Átsétáltunk az egyetemi negyeden (Itt AV megjegyezte, hogy olyan, mintha zombik között lennénk, mindjárt elénk ugrik valami véres arcú szörny, jajj de borzasztó... (Ez a hozzászólás részben amúgy annak köszönhető, hogy egy ideje rákattant a Half life nevezetű idiótaságra és a hely egy kicsit tényleg hasonlított a játékban látott tájékra...)), beandalogtunk a botanikus kertbe, megnéztük a két üvegházat - amik közül az egyik nekem különösen tetszett, mert úgy van kialakítva, hogy az ember a trópusi növények tetejénél sétálhat körbe - majd miután ekkor már tényleg az éhhalál szélén álltunk, úgy döntöttünk, bekapunk valamit. Amint átböngiztük a közeli éttermek kínálatait, megállapítottuk, hogy az éttermeket illetően igaz a hír: míg Belfastban 15 fontból két ember már meg tud kajálni, Dublinban ezt kb a duplájából ússza meg minimál szinten - ami tekintve, hogy a fontot lassan egy az egyben váltják az euroval, azért nem rossz teljesítmény... Végül a sok kínai, indiai, miegymás étterem közül a Subway-re esett a választásunk, mert úgy gondoltunk, majd este eszünk komolyabbat, most bekapunk valami gyorsat, aztán irány a város. 6,99-ért kaptunk is hát két kis szendvicset, két kis üdítőt és két csokis cookie-t, ami tűzoltásnak elég volt, de azért valljuk be nem volt az a csodakaja. A gyors ebéd után lesétáltunk a városba, ami nagyjából 10-15 percre volt tőlünk. Elsétáltunk egy nagy mozi, a BBC és az Ulster Hall előtt, közben pedig megállapítottuk, hogy Belfast sokkal-sokkal inkább hasonlít Pestre, mint D. Az utak szélesebbek, a járdák dettó, az épületek többsége olyan, mint a 8. kerületi nagy polgári lakások és ráadásul a jónép is szemetel... (D-ban még sosem láttam senkit, aki ne a kukába dobta volna a szemetét, itt viszont már az első délután láttuk, ahogy a földre üríti a zsebeit egy agyonsminkelt kiscsaj.) Az Ulster Hall után beleakadtunk a City Hall-ba, ami kívülről gyönyörű és ami mellett ott pörög-forog a Belfast Wheel. Még jó fél órát bolyongtunk a központban, nézelődtünk (Grand Opera House, Spires Mall ez utóbbi egy nagyon szomorú építmény, úgy néz ki, mint egy templom, de tuladonképp bevásárlóközpont), ámuldoztunk, majd hat körül hazasétáltunk és bevetettük magunkat a forró fürdőszobába, mert eddigre már kockává fagytam a magam részéről. Fürdés után lesétáltunk a Subway-be (50 méterre volt, ez az egyetlen ok) és egy mini-wrap és egy szenya társaságában szép csendesen eltöltöttük az estét és elterveztük a másnapot. 

Mivel csütörtökre viszonylag jó időt mondott az időjárásjelentés, úgy döntöttük, ekkor megyünk el a Giants' Causeway-hez. A hotelben megreggeliztünk hát (AV valami botrányosan ronda palacsintát evett citromos-mézes öntettel, én meg maradtam a Full English Breakfast-nál (ami kb ÍGY nézett ki, de én a tükörtojást kihagyattam, a gomba meg alapból nem volt része a reggelinek)) és nekivágtunk a nagy kalandnak. Hogy szép tájakat lássunk útközben is, a tengerpart felé vettük az irányt és szépen a part mentén autókáztunk fel északra. Carrickfergusnál ugyan megálltunk, hogy megnézzük a kastélyt kívülről, de nagyjából negyed óra és egy kis parti séta után már indultunk is tovább. Ezután egyszer még megálltunk (nem tudtunk ugyanis ellenállni a tengernézegetés csábításának), de öt perc fotózgatás után újra úton voltunk Ballintoy felé, első igazi állomásunk a Carrick-a-rede függőhíd volt ugyanis. Bár útközben egyszer elkezdett szemerkélni az eső, úgy gondoltunk, mire megérkezünk, úgyis eláll, ami tök jól be is jött, hiszen mikor leparkoltunk, már csak egy óriási teljes szivárvány fogadott a tenger felől. A helyről egyébként tudni kell, hogy a pénztár és a híd között kicsit több, mint 1 km van, ami nem is sík, vagyis jó 20 perces sétába kerül elérni A látványosságig, ami mondjuk nem is lenne gáz, ha nem Írországban lennénk, ahol öt percenként változhat az időjárás, de sajnos ott vagyunk. Lényeg a lényeg, odafelé még nem esett, de amint átértünk a híd túloldalára, leszakadt az ég, de nagyon, úgyhogy rohamtempóban visszasiettünk a túlpartra, majd még rohamabbtempóban visszaigyekeztünk a kocsihoz, útközben ugyanis egy fa nem sok, annyi sincs. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez annyira ír megoldás: van egy természeti látványosság, ami iszonyú sok embert vonz, mert kafa, de annyi eszük nincs ám, hogy egy-két esőbeállót építsenek vagy egy-két fát telepítsenek a teljesen csupasz placcra... Mondjuk minek is, úgyis olyan ritkán esik...) Mindenestre elég az hozzá, hogy nem ez volt életem legkellemesebb 15 perce, sőt, mondjuk ki, szar volt ömlő esőben fújtatni felfelé anélkül, hogy a leghalványabb remény lenne rá, hogy egyszer csak mégis eláll az eső. Vacogva, teljesen szarrá ázva ültünk hát be a kocsiba, de amint beültünk, a nap hopp kisütött és az eső természetesen elállt. (A híd amúgy jó volt, de a körülményeknek köszönhetően annyira nem tudtuk kiélvezni a hely szépségét.) Következő állomásunk a nap fénypontja, a Giants' Causeway volt. Útközben folyamatosan azért rebegtem, hogy ott ne járjunk ilyen pórul és úgy tűnik, imáim meghallgatásra találtak, mert egy kis ijesztgetés után (újra elkezdett szemerkélni) végül gyönyörű időnk volt és ez hálistennek kitartott egész nap. Mivel az útikönyvben olvastam, hogy van izgalmasabb megközelítésmódja is az Óriások útjának, mint simán lesétálni a kövekhez, az információtól mi felfelé indultunk el. Nem volt erőteljes kaptató, ahhoz viszont elég volt, hogy madártávlatból pillantsuk meg a helyet, ami valljuk be, először nem tett ránk nagy benyomást... Jó, kövek, jó, formásak - és? Ennél a Hegyestű a Balatonnál kafább... Kissé savanyú arccal mentünk hát tovább, folyton szem előtt tartva a Chimney Stacks nevezetű formációt, majd mikor rájöttünk, hogy mi a Shepherds' Steps-en lefelé fogunk gyalogolni, míg mások felfelé küzdenek, máris jobb kedvünk lett, hiába no, káröröm vagy mi. Legyalogoltunk hát félig a lépcsőkön, majd tovább, jobbkézfelé, az orgonasípokig. Itt AV csinált pár vicces képet a tudtom nélkül, majd továbbcaplattunk ameddig lehetett (sajnos nem végig a sárgaúton, ami ezúttal vörösút volt, mert az erózió miatt le van zárva a gyalogút egy része). A következő célpontunk a Boots nevezetű formáció volt, ahol szintén csináltunk pár képet, majd továbbmentünk az igazi causeway-ig. Közelről már impresszívebb a hely, mint felülről, jó fél órát el is andalogtunk a szabályos kövek között, "alulról" tényleg vicces egy placc... 6 óra felé indultunk haza, de visszafelé nem a parton mentünk, mert mindenképp útba akartuk ejteni Stranocumot és a Dark Hedges nevezetű helyet, ami élőben még gyűrűkurásabb, mint a képeken. A nagy túranapunkat az IKEA-ban zártuk le, ahol 10 fontból szépen bevacsoráltunk. 

A péntek - elsősorban az időjárásnak köszönhetően - meglehetősen lanyhára sikeredett. Már reggel szemergett az eső, de minket ez nem tartott vissza, úgyhogy reggeli után nekivágtunk újra a városnak. Mivel 11-kor és 2-kor ingyenes idegenvezetés van az újonnan megnyílt City Hallban, oda siettünk először. Regisztráció után (meg kellett adni a nevünket meg hogy honnan jöttünk) jött egy néni, aki végigkalauzolt minket a termeken. AV már-már röhögött, hogy élvezem az idegenvezetést, de egyszerűen tényleg nagyon tetszett a hely. Nem tudok róla sokat írni, látni kell, de tényleg. Mire véget ért a túra, az eső már komolyabban csöpögött, igaz, még kibírhatóan. Elsétáltunk hát a Waterfront Hallig, majd szépen végig a Lagan mentén a Custom House-ig. Innen átvergődtünk a Clock Tower-ig (ekkor már elég erőteljesen esett, esernyőnk száma persze zéró), majd egyszer csak a St George's Church-ben találtuk magunkat, ahol valami szombati buli előkészületeibe csöppentünk bele. Innen eljutottunk a sétálóutcákba, ahol szereztünk nekem hajkefét (ügyesen otthonhagytam ugyanis) és vettünk Cherry Coke-ot meg két csokit majszolni. Mivel mindenképp meg akartam nézni a St Anne's Cathedralt, valami úton módon újra nekivágtunk északnak, de először valahogy a St. Patrick Church-ben kötöttünk ki, ahonnan visszafelé kellett sétálnunk a székesegyházig, amiből vicces módon kinyúlik egy Spire (ezen mondjuk jót röhögtünk, ezek az írek eléggé tű-mániásak, hadd ne kelljen tippelnem, miért). A székesegyháznál már tényleg nagyon esett az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, beruházunk, vettünk hát két kis összecsukható esernyőt 3 fontért (a szél nem fújt hálistennek, úgyhogy ezúttal attól nem kellett tartani, hogy kifordul az esernyőnk). Frissen szerzett zsákmányunkkal visszamentünk a City Hallig, ahol találtunk egy Easont és látva, hogy valószínűleg délután is esni fog, vettünk két vastag magazint: AV valami gitáros izét, én meg egy Marie Claire-t, mert járt hozzá egy tábla narancsos Divine csoki. Ezután el nem ítélhető módon beültünk a Mekibe, megebédeltünk, majd hazasétáltunk. A délután az előrejelzéseknek megfelelően henyével telt: olvasgattunk, tévéztünk, én még el is bóbiskoltam, hiába no, őszi fáradtság (ha-ha). 6 felé AV-re rájött a mehetnék (ő úgy fogalmazott, hogy a 3. henye fázisba lépett, konkrétan megunta), úgyhogy mivel még mindig esett, elautókáztunk egy közeli bevásárlóközpontba plázázni. Ott kaptam három vastag zoknit meg egy könyvet, majd bementünk az S-sel kezdődő üzlethálózat egyik boltjába, aminek most nem jut eszembe a neve, mert itt normális Írországban nincs ilyen üzlet és bevásároltunk vacsorára, azaz szereztünk kenyeret, felvágottat és kakaót. Este megint csak olvasgattunk, henyéltünk, restkedtünk.

Szombaton szebb volt az idő hálistennek, mint pénteken, kicsit borongott ugyan, de nem vészesen. Reggeli után elautóztunk hát a Belfast Castle-be, ami a város északi részén van, a Cave Hill lankáin. A kastély körül különböző nehézségű sétaútvonalak vannak, de mivel nem voltam túl alkalmas a sétára, inkább csak besétáltunk a kastélyba, ahol a második emeleten van egy egész klassz ingyenes kiállításféleség, majd lesétáltunk a kertbe és próbáltuk megkeresni a macskákat, szám szerint kilencet, de sajnos csak hatot találtunk. Pl EZT. A kastély után elmentünk a Titanic Quarterbe, ahol megnéztük a dokkot, ahol összeállították hajókat, de mivel a következő idegenvezetés csak két óra múlva indult volna (hasonlóan a City Hallhoz, itt is 11-kor és 2-kor van guided tour), inkább továbbléptünk. Következő célpontunk a Stormont volt, ami előtt elég béna módon van 5-6 parkolóhely és szevasz (persze lehet, mi támadtunk rossz irányból). Felgyalogoltunk az épületig (kissé Champs-Elysees szindrómás séta volt), majd miután kiderült, hogy zárva visszakullogtunk a kocsihoz és elindultunk a veszélyzónába, a Falls Road-hoz. Gúvadt szemmel kerestük a híres mural-okat, de egy-két kisebb kivételével nem igazán találtuk meg őket sajnos. Ráleltünk viszont egy számunkra bunker néven elhíresült templomra (mivel felolvastam, hogy a hely shelter-ként szolgált a háború alatt az embereknek, AV eléggé ateista módon arra következtetett, hogy biztos valami bunkerről beszélünk, úgyhogy alig várta, hogy megnézzük a helyet, mert szegény azt hitte, olyasmi lesz, mint komáromi erőd...), majd elmentünk az IKEA-ba ebédelni, mert nagyon megkívántam a fish&chipset és azt meg hol máshol lehetne venni, mint egy svéd áruházban... Ebéd-vacsora után azt hiszem hazamentünk, ejtőztünk egy kicsit és 7-kor belevetettük magunkat a belfasti éjszakába, azaz besétáltunk a központba és felültünk a Belfast Wheel-re, hogy megcsodálhassuk az esti város fényeit. Az óriáskerekezés után elsétáltunk még a Victoria Square-re, majd elvileg még meg akartuk nézni a Fountain Centre-t is, de eddigre már annyira szarul éreztem magam, hogy tök sötétben sétálunk a már este 8-9-kor is halálra kokózott tizenévesek között (sajnos azt hiszem használhatnám a k*rvák és str*cik szót is), hogy elkezdtem hisztizni, hogy menjünk haza, mert ezt nem bírom, úgy érzem magam, mint egy hatvan éves nyannyer, eljárt felettem az idő, iszonyodom ettől a kultúrától, én nem akarok debreceni diák lenni. Nem tudom, otthon is ez-e a helyzet, AV szerint haladunk-haladunk, sőt, de én egyszerűen utálom ezt az irányt, amerre a világ halad, annyira értelmetlen és céltalan ez az egész, hogyha erre gondolok, tök elszomorodom. És most lehet azt mondani, hogy vén vagyok, akár a föld és hogy fúú, mi is ilyenek voltunk tizenévesen, csak azt már jótékonyan elfelejtettem, de nem, mi nem voltunk ilyenek, mi nem füveztünk gimiben, nem töcsköltünk minden héten mással és legfőképp nem jártunk minden nap hajnalig bulizni. Házibuliban voltunk, persze, max. havonta egyszer, ahol a társaság kb 30%-a részegedett le és nem az volt, hogy több hektó pálinkát tüntettünk el per fő... Az a baj, hogy úgy látom, rohamosan csökken a színvonal, a tesóm (harmincas évek közepe-vége) és az én korosztályom (huszonév vége) közt még nincs ekkora rés, mint a miénk és a mostani gimisek között. Nálunk szó sem volt még tanárverésről annak idején, lehet, néha feleseltünk, de emlékszem, hogy fostam, mikor az ofőtől kaptam egy figyelmeztetést, mert túl sokat vihogtam óra alatt... Nem tudom, hová tart ez a világ, de idegesít, az biztos. Hazafelé ezen filóztunk, mi lesz, ha ez a mostani gimis korosztály válik szülővé, milyen értékeket tudnak majd mutatni a következő generációnak? Lenyugszanak egyszer vajon? Aki így kezdi kvázi az életét, megváltozhat? Aki ágyról-ágyra jár és puccos képeket tesz fel magáról a netre, megjöhet annak az esze valaha? Nagyon remélem, hogy igen, bár bízni nem bízom benne... Komolyan mondom, szinte megkönnyebbültem, amikor beléptünk a hotelbe, végre biztonságban... 

A vasárnap már nem sok újat tartogatott sajnos. Szokás szerint megreggeliztünk, majd összepakoltunk és hazaindultunk. "Útközben beugrottunk" Bangor-ba, de mikor kiszálltunk a kocsiból olyan farkasordító hideg volt, hogy sétáltunk egy kicsit a kikötőben, ijedeztünk egy keveset a furcsa hangoktól (a szél bizonyára átfútt a vitorlások között, aminek valami iszonyú félelmetes hangorkán lett az eredménye), majd miután láttuk, hogy a Pickie Family Fun Park is üresen tátong, villámgyorsan visszaügettünk a kocsihoz és száguldottunk haza. Itthon csináltam palit (ja, az IKEA-ban vettünk egy serpenyőt 0,99 fontért, ha-ha) és a délutánt ismét csak henyével töltöttük.  

Hát ennyi volt a mi kis hosszú hétvégénk, képek még nincsenek, sajnálom, sajnálom.                     

Most, hogy megjöttünk, átállítottam a meebo-t, meez-t (köszi Pipi) kültérre, mert mielőtt elmentünk, elfelejtettem ezt megtenni és ez kicsit zavar. Most így marad pár napig, igaz, késésben van, de mégis jobb ez így a lelkemnek, lásson ő is világot... 

Egyébiránt itt ülök a hálószobában, behoztam ide a laptopot, mert a nappali a fekvésének köszönhetően egy jégverem, itt meg legalább 19 fok van, juhé. Egy csoda ez a wi-fi dolog amúgy, benyomtam a gépet és azonnal tudtam kapcsolódni... Ha ilyet tapasztalok, mindig elgondolkozom azon, hogy ha rajtam múlna, még mindig csontokkal díszítenénk a faviskóinkat és a magam részéről szerintem én a kereket sem fedeztem volna fel, ha nem baj.

Az őszölés különben nagyon jó volt, sokat sétáltunk, sokat mászkáltunk Belfastban és környékén, de erről majd bővebben is írok, most csak annyit akartam közölni, hogy csodálatos dolog a technika, el vagyok ájulva tőle, de komolyan.

Ja és wordpísz.    

Miután a tegnapi nap olyan volt, amilyen, mára kénytelen voltam összeszedni magam: mostam, teregettem, mosogattam, vásároltam, fordítottam, korrektúráztam, webdesign-oltam, képeket szerkesztettem és főztem. Ja meg volt öt órám is, egy angol és négy magyar. 

Most olyan érzésem van, mintha az, hogy reggel még beugrottam a GP-hez is, már a múlt héten lett volna.

És most elrejtem az időgépemet, mert nem szeretném, ha a holnap induló mini-nyaralásunk is így elillanna...  

Jajj olyan szívesen leírnám, mi folyik itt, de nem tudom, elég az hozzá, hogy rég volt ilyen fos-szar napom, mint ma, ég a szemem a sok sírástól, pedig igazán okom sem volt rá (még).

Holnap folytatódik a tortúra, erőt-egészséget kívánok magamnak és kitartást.

Van rosszabb, mint a magyar bürokrácia, believe me.