A jószándékkal kikövezett út

... a múlt heti parára visszatérve: kiderült, hogy heves derékfájásom valószínűleg csak egy kis felfázásnak volt köszönhető, igaz, pisilni nem jártam sokat, de ez most mellékes.

Nem számoltam még be, hogy s mint volt ez a kórházas kaland, de úgy érzem, most már megfelelő távlatból tudok visszanézni arra a szörnyű hétfőre... Az egész szombaton kezdődött, amikor is reggel elég fura derékfájásra ébredtem, konkrétan fel sem tudtam egyenesedni. 10-11 körül elmúlt a dolog, nem tulajdonítottam hát neki nagy jelentőséget: vérzek? nem. Akkor minden oké. Oké. Miután vasárnap és hétfőn is megismétlődött a dolog, kicsit kezdtem parázni, mi lehet belül, úgyhogy nosza, felpattantam a netre: derékfájás - terhesség és bizony a találatok 95% azt sugallta, gáz van, menjek el az orvoshoz. Oké - menjek el az orvoshoz. Lehet, hogy otthon ez megoldható (sőt, tudom, hogy az), itt viszont nem. Utánanéztem hát, kiderült, ha hirtelen felmerülő problémám van terhesen Dublinban, kérhetek egy időpontot a GP-től (aki az otthoni házi orvosnak felel meg, ergo nem nőgyógyász) vagy bemehetek közvetlenül is a kórházba, hogy mentsenek meg. Hogy két kórház van Dublinban, azt eddig is tudtam: a National Maternity Hospital (Holles street) és a Rotunda (a Parnell square közelében). Miután a Holles street csak 25, a Parnell viszont 40 percre van tőlünk gyalog (hogy jár-e busz a kórházak felé, azt nem volt idegem feltérképezni, mert aki ismeri a dublinbus.ie-t, az tudja, hogy ha nincs szerencséje az embernek, akkor elcseszhet akár egy fél napot is azzal, hogy kitalálja, hogy juthat el A-ból B-be, mégsem fog megvilágosodni, mert a BKV útvonaltervezője olyan a dublinbus.ie-hoz képest, mint egy giroszkóp a faékhez képest), úgy döntöttem, gyalog vágok neki a kalandnak, miután felhívtam a kórházat, hogy ez van, mehetek-e (Persze - volt a válasz). Dél körül tehát kaptam magam, fájó derékkal és már szurkáló alhassal elcaplattam a NMH-ba, megkerestem a sürgősségi osztályt és mondtam, hogy hát itt vagyok, az előbb telefonáltam, ez és ez a bajom. Egy cseppet sem szimpi néni ezután a tampont vagy betétet használok-e kérdésen kívül szinte minden lehetséges kérdést feltett, amit el lehet képzelni, majd miután a címünket sem tudta helyesen leírni (ír cím - a tévedések elkerülése végett), adott egy papírt, hogy írjam alá, helyesek-e az adataim. Bár láttam, hogy szarul van írva a cím (egy plussz betű volt benne, szóval nem vészes, de mégiscsak spelling mistake, fene a butaságát annak a luvnyának), aláírtam, gondolván, hátha így végre bejutok valami dokihoz. Aha. A nő kezembe nyomott egy dossziét és közölte, hogy várjak. Nagyjából 20 perc múlva egyszer csak látom, hogy mindenki feláll és beáll a néni elé egy sorba, aki mindenkinek ad valami cetlit, amivel majd behívják. Hurrá, végre történik valami, odapattantam hát, végigálltam a sort, mire a néni nekem is adott egy cetlit, igaz, nekem zöldet, míg a többiek fehéret kaptak... Nézem, nézem egy telefonszám. Néni magyarázata: Hívjam fel ezt a számot, kérjek egy referencia számot és ha az a szám megvan, jöjjek vissza és akkor kapok sorszámot a dokihoz. Itt már körbe-körbe néztem, hogy mi a franc ez, kandikamera, bazmeg, fáj a derekam, lehet itt halok meg, de hívjak fel egy számot... Oké. Kimegyek a kórházból (a sürgősségi osztályon ugyanis nincs térerő - ki kellett gyalogolnom az épület elé, ahol viszont az utcazajtól nem hallottam semmit), hívom a számot, semmi. Felveszi, vagyis eszi a pénzem, de semmi. Két perc után jön az üzenet: sajnos most nem tudjuk fogadni a hívását. Ezt még háromszor eljátszottuk, én egyre kétségbeesettebben hívtam a süket számot, az meg egyre ridegebben közölte, hogy neeem, hát most nem tudunk beszélni. Visszamegyek a nénihez, hogy bocs, de ez a szám lóf*szjóska, ezt bizony senki nem veszi fel, mire néni ránézett az órára és teljes lelki nyugalommal közölte, hogy ja, tényleg, csak fél kettő után fogják felvenni a telefont, most ebédszünet van. Na itt szakadt el a cérnám, kigyalogoltam a Merrion square-re, útközben sírva hívtam a férjem, hogy haza akarok menni, haza, Magyarországra, mert itt megőrülök, ez itt minősíthetetlen, hát én ezt nem bírom, ezek hülyék stb stb stb. A Merrionon leültem a táskámra, elmajszoltam egy KitKatet, szipogtam még egy kicsit, majd miután eljött az idő, újra hívtam A Számot. Sajnos esetemben nem igaz a minden jó, ha jó a vége mondás, mert a szám még mindig nem volt kapcsolható, úgyhogy felhúztam magam és visszairányultam a kórházba, miközben persze folyamatosan próbáltam újratárcsázni... A kórházba érve már kissé idegesen szóltam a néninek, hogy 3/4 2, dél óta szarakszunk és még reményem sincs rá, hogy egyszer látok egy rohadt dokit, hát mi lenne, ha véreznék, ha habzana a szám, hagynának itt megpusztulni vagy mi a fene, mire a néni még mindig nyugodtan közölte, hogy kevesen vannak, próbálkozzam tovább. Na ekkor szakadt el végleg a cérnám és ekkor döntöttem el véglegesen, hogy agyő, nincs az az isten, hogy én Írországban szüljek, vagy legalábbis itt, ebben a szarfészekben. Kisétáltam a kapun és nagyon remélem, hogy telefonon is el lehet intézni, hogy semmisítsék meg a kartonomat, mert hogy én még egyszer be nem teszem a NMH-ba a lábam, az biztos.

A sztorihoz és az írek becsületéhez amúgy hozzátartozik, hogy az NMH híre messzeföldön rémes, utánaolvastam a témának és kiderült, a Rotunda ezerszer jobb, mint a Holles street, hülye voltam, hogy oda mentem, de hát ki tudhatta volna kapásból melyik a jó és melyik a rossz kórház...

Ami pedig a derékfájást illeti, hazafelé beszóltam a férjemhez, ketten elsétáltunk a GP-hez, ahol a recepciós kislány megígérte, hogy még aznap felhív a doki. 3/4 6-kor csörgött is a telóm, hogy mi a helyzet, majd miután vázoltam a történteket, a GP is megerősített abbéli hitemben, hogy ez tényleg gáz volt és behívott 1/4 7-re. Felfektetett az ágyra, kicsit megnyomkodta a hasam, majd kiküldött pisilni, hogy megnézze, van-e valamilyen fertőzésem. Miután a pisim negatív lett, azt javasolta, hogy várjunk pár napot, nézzük meg, erősödik-e a derék- vagy a hasfájásom és ha igen, ad beutalót ultrahangra, ha nem, kiegyezünk egy kis felfázásban. Tekintve, hogy ekkor már a hátam közepére sem kívántam az egész egészségügyet, belementem, azóta pedig buzgón imádkozom, hogy ne legyen semmi komplikáció, mert nem akarok itt pusztulni.

Ennyit nyugatról.

Ja és ha valaki szidja a magyar egészségügyet, az a kutyák martaléka lesz. Valahonnan tuti tudok szerezni egy-kettőt.

Már kutyát.