Most hogy rá vagyok állva a magyar ízekre, szenvedek, de piszkosul.

Tegnap reggelire kakaóscsigát ettem, amit még vasárnap vettünk a magyar boltban, mert a normál ír péksütik nem olyanok ám, mint otthon... A számunkra jól megszokott túrósbatyu, lekváros táska, neadjisten lekváros bukta, isler, linzer, fonott kalács, sajtos vagy tepertős pogi itt ismeretlenek, amit lehet kapni az a muffin, a cookie, a fánk, valami püspökkenyérhez hasonlatos dolog meg pár ismerősnek álcázott cucc (pl lekváros táska), ami persze nem olyan tésztából készült, mint az otthoni, hanem ilyen leveles, olajos izéből, úgyhogy ha mondjuk rátenyerelsz egy otthoni lekvárosra, az úgy összenyomódik, összesűrűsödik, míg ha egy ittenire tenyerelsz rá, lapokra esik szét, de nem sűrűsödik meg a tésztája, mert az konkrétan neki nincsen. Nem tudom ez így érthető-e. 

Tegnap reggel tehát istenkirálynak éreztem magam, hogy kakaóscsigát reggelizhettem, elhatároztam hát, hogy ebédre is csinálok valami magyarosat. Volt itthon krumpli, tojás, szintén a magyar boltból tejföl és akadt némi spanyol szárazkolbász is, igaz, elég göbös, de ahhoz talán megfelelő, hogy csináljak belőle egy jó kis rakott krumplit. No persze. Feltettem a krumplit és a tojást főni, az addig oké. A tojás tette is a dolgát, főtt-főlögetett, rendben. A krumpli viszont... egy idő után (mondjuk 20 perc) elkezdte lelökni magáról a "héját", helyesebben a héjával együtt egy olyan nagyjából fél centis rétegét... Gyorsan kiszedtem hát, gondolván, hátha túlfőtt, mit tudom én, leszedtem a maradék "héjat" és belemorzsoltam a tepsibe, mert bizony vágni nem lehetett a kis drágát, mert olyan lisztes volt, hogy szarrá szétesett. Megkóstoltam, fulladoztam egy kicsit, olyan száraz és ízetlen volt az egész, de nem adtam fel, szépen rákarikáztam a tojást és a kolbászt, betettem sütőbe, jöjjön, aminek jönnie kell. Nagyjából tíz percet adtam a sütésnek, majd többé-kevésbé jó étvággyal (és sok-sok vízzel) lenyomtam az ír alapanyagokból álló kis magyar rakott krumplimat, közben pedig azon filóztam, hogy nem csoda, hogy majdnem kihalt ez az ország ilyen krumpli mellett... 

Vacsorára a már említett (szintén magyar boltból származó) kefírt ettem, ma reggelire pedig végre befaltam az utolsó sajtos pogit is, amit már gondolom mondanom sem kell, honnan szereztem... 

Amúgy ez olyan fura... Otthon olyan természetesnek tűnnek az ízek, olyan magától érthetődő, hogy van fahéjas álom, kakaóscsiga, isler, jó kis fehérkenyér, finom tejföl, kefír, túró és mikor ezek egyszer csak eltűnnek, semmi nem tudja őket pótolni, se muffin, se bagett, se semmi. Furcsa az élet... Ilyen apró dolgokon múlik a világ dicsősége.