A jószándékkal kikövezett út

Na itthon vagyok úgy tűnik, túlélünk mi mindent. Az otthonlét meglehetősen kalandosra sikeredett, no nem ilyen rablós-gyilkosos szinten, csak úgy, módjával. De hogy mi volt az elutazásomig:

Múlt-múlt csütörtökön, miután hazajöttem egy békés teázgatásról, kiderült, hogy nem tudok becsekkolni online, mert... nem létezik az általunk két hónapja biztosnak hitt foglalásunk. Remek. Ha visszatúrok az emlékeimben, a pop-up box feljött, hogy Confirmed a foglalás, de miután ennek semmi jele, mert e-mail már nem jött, hogy tényleg minden oké, cseszhettük a dolgot. Rendben, én figyelmetlenségem, de akkor mi az istenért írta ki, hogy Confirmed, azt nem tudom. Oké. Foglaltunk új jegyet, dupla annyiért, mint eredetileg, no de Csekonicséknél ez már csak így megy. Közben kicsit összezördültünk, "Mit idegeskedem én ezen?" címmel, hát na vajon mit, három nap múlva utaztam volna, millió időpont millió orvosnál lefoglalva egy hónapja, erre kiderül, hogy nincs jegyem, hát nem is tudom, miért stresszelek... Mindenesetre egy napos csúszást beiktatva, vasárnap helyett hétfőn azért repülhettem haza, hurrá. De előtte:

Szombaton kihasználva, hogy még menetképes vagyok, visszatértünk a kedvenc múzeumunkba, ahol ezúttal a Soldiers & Chiefs kiállítást néztük meg, ami a címét meghazudtolóan nem volt annyira fiús, tök élveztem még én is, bár amikor megláttam, hogy húsz terem után van még egy huszonegyedik is, teli tankokkal, kezdtem elbizonytalanodni... Nagyjából másfél óráig kötött le a dolog (itt is volt egy csomó bábu a korabeli katonai divatot bemutatandó, az ilyennel engem mindig el lehet varázsolni), aztán úgy döntöttünk, 1916 jelentőségét majd máskor vizsgáljuk meg. A múzeum után igyekeztünk kitalálni a The Square-hez, ami Dublin első plázája, de nem is ezért akartam odamenni, hanem mert ellentétben a St. Stephen's Greennel meg a többi belvárosi plázával, a Square-ben állítólag ingyen lehet parkolni, ha az ember €15-t költ a Dunnesben. (Ez igenis sarkallatos pont, milyen már másfél óráért otthagyni €6,5-t csak parkolásra...) Szóval elindultunk a Square-be, gps-sel, de a térkép megint iszonyú jónak bizonyult, úgyhogy elvitt ugyan Tallaght-ba, de a célt egy utca közepére tette ki, ahová csak buszok hajthattak be, viszont sem közel, sem távol nem volt semmiféle pláza... Visszafordultunk hát, hazafelé beugrottunk egy Lidl-be és hazakullogtunk. (Miután itt minden pláza 6-kor zár (!), nem volt értelme keringeni...)

Vasárnap a szombatinál light-osabb műsorra készültünk, főztem egy bolognai spagettit, majd hosszas-hosszas unszolásra elindultunk Howth-ra - az én vezetésemmel... (Az unszolás nem tőlem jött, utálok vezetni, főleg itt.) Hálistennek minden galiba nélkül kiértünk a kikötőbe, a Gyermek először ugyan rugdalt, mint az őrült, gondolom szegény érezte, hogy valami nem stimmel, rossz oldalon ül, de aztán megszokta a gyűrődést. Howth-ról hazafelé begurultunk Dollymount-ra, majd miután a vezetés legvégét kicsit elmarhultam (majdnem kivittem a kaput, ahogy behajtottunk a házhoz), békében és nyugalomban hazaérkeztünk. Aki még nem vezetett D-ben, nem tudhatja, de bizonyos szempontból elég gáz az itteni közlekedés... Az igaz, hogy az autósok előzékenyebbek, türelmesebbek, mint otthon, szóval ha pl nem indulsz el azonnal a lámpánál, ha zöldre vált, senki nem dudál rád, inkább kivárják, míg megint piros majd zöld lesz a lámpa (ez van, más az élettempó), de az emberi tényezőkön kívül (a buszsofőröket most hagyjuk ki, mert ők minden körülmények között képesek rád húzni a kormányt, nem gond) vannak ugye objektív körülmények is, amik elég gázosak... Az, hogy a bal oldalon megyünk, smafu, mert aki sosem vezetett (pl én), annak mondjuk fel sem tűnik, hogy valami nem oké, az igazat megvallva cseppet sem izgat, melyik oldalon kell vezetni, mert sehol sem tudok igazán. De. 1: Az utak iszonyú keskenyek. Néhol elképzelhetetlenül. 2: Nehezítésképp a legtöbb utcában az út mentén parkol mindenki, úgyhogy előfordulhat, hogy az eleve keskeny szakaszon négy autónak kéne elférnie egymás mellett, amit ugye sokszor csak a tükrök bánnak, na de azért az is kellemetlen tud lenni. 3: Írország a megjelenő és elillanó sávok országa: mész békés-boldogan egy sávban, majd egyszer csak hopp, be kell sorolni a melletted lévő sávba, majd 100 méter múlva újra megnyílik az eredeti sávod, de ekkor hohóó, hát maradok itt felkiáltással nem váltasz sávot, mert minek, ámde újabb 50 méter múlva visszaterelnek az eredeti sávodba és ekkor már a hajad téped, hogy ilyen nincs a világon. Néha ezt azzal nehezítik, hogy állsz a pirosnál két előre haladó sáv közül az egyikben, majd mire átérsz a kereszteződésen, leesik, hogy hoppá, már csak egy sáv van, be kell cipzározódni, anélkül, hogy ezt bármi előre jelezte volna valaha is. (Nem, nem leforduló sávban álltuk eleve.) 4: A gyalogosok őrültek. Nincs olyan másodperc, mikor ne tűnhetne fel bárhonnan egy gyalogos, aki épp előtted akar átszaladni az úton, ha van lámpa, ha nincs, ha zöld, ha piros. Mindez persze sötétben és / vagy esőben még jobb lehet, no de addig még nem merészkedtem, egyelőre maradtam a szélcsendes, világos napoknál, ismert útvonalakon...