A jószándékkal kikövezett út

Hogy ez a nap is milyen volt már...

7-re húztam az órát, hogy mint vizsgák előtt, most is átnézzem még az anyagot, de aztán simán visszaaludtam 8.10-ig, mondván, hát hülye vagyok én, hogy egy állásinterjú előtt azért kelek korábban, hogy megválaszolgassam a magamnak feltett kérdéseket, amikre már ezer éve bemagoltam a válaszokat? Na ugye.  

8.10-kor tehát álmosan kivánszorogtam az ágyból, nekidőltem a fűtőtestnek, bekapcsoltam a TV-t és mosolyogva elmerengtem azon, hogy milyen fura, hogy ha reggel 8-kor bárhol a világon bekapcsolod a TV-t, mindenhol a reggeli chit-chat fogad, ami tulajdonképpen tök jó, mert olyan otthonos érzésed lesz tőle, tekintve, hogy olyan emberi az egész. 

9.13-kor már kissé földhöz ragadtabb hangulatban (=pánikszerűen) ugrottam be a liftbe, mert tudtam, hogy el kell érnem a 9.28-as dart-ot, különben lekésem életem interjúját. A dart-ig tartó 7 perces utat lélekszakadva nagyjából 6 perc alatt tettem meg, igaz, útközben arra is volt időm, hogy a pénztárcámból kikotorjam a jegyre való pontos összeget, amit az állomásra érve remegő kézzel dobáltam be az automatába, mert sasszememmel láttam ám, hogy közeleg a dart. Mire fel- és leszaladtam a lépcsőkön, a vonat már benn állt, úgyhogy annyi időm volt, hogy rákiáltottam egy utasra, hogy xy felé ez a dart megy-e, de a választ már nem vártam meg, inkább felpattantam a már búgó ajtajú vonatra. (Lassú népség az ír, ráadásul ez az ember még csak értelmesnek sem nézett ki.) 1-2 perc múlva, mikor már nagyban robogtunk, megnéztem a telefonom: 9.21 volt. Ebben a pillanatban elkezdett főni a fejem, hogy vajon jó dart-on ülök-e... A célállomás persze nem az volt, ahová én szerettem volna menni, de annyira sajnos még nem vágom az állomások sorrendjét, hogy alapból tudjam, jó helyen vagyok-e. Kompromisszumos megoldásként arra az elhatározásra jutottam, hogy leszállok egy nagy állomáson, ahol több vonat / dart is megáll, hiszen ha ez nem az én kis 9.28-as dart-om, akkor annak valahol lennie kell még, vagyis ha leszállok valahol, várok pár percet, akkor meg kell érkeznie a drágámnak, de tüstént. Így is tettem, a következő állomáson leszálltam, szemrevételeztem a kiírást... És... Semmi... Az én kis vonatom sehol. Na mondok: fasza. Kis reménysugárként felcsillant az ötlet, hogy talán ez nem elég nagy állomás, talán csak egy kis megállóhely, ahol a fontos dart-ok meg sem állnak, úgyhogy vártam 5 percet és felszálltam a következő dartra, ami valami oknál fogva csak a következő állomásig ment. Itt már kezdtem röhögni magamon, gondoltam elég lassan fogok odaérni, ha minden rohadt állomáson leszállok, de hát nem volt mit tenni, leszálltam hát újra. Ekkor már 9.40 volt, vagyis ha az én kis elveszett dartom 9.28-kor volt a mi állomásunkon, akkor azt már bizony lekéstem, mert erre az állomásra nagyjából 8-9 perc alatt ér el... (Mondjuk ez nem volt opció, mert nem előzött le minket egyetlen dart sem...) Szóval ott álltam negyed úton, pislogtam nagyokat, a kijelzőn továbbra sem volt semmi ismerős... Odamegyek egy bennfentesnek kinéző palihoz, vázolom a problémám, azt mondja szálljak fel a 10 perc múlva érkező vonatra, az okés lesz, meglátom. Mondjuk sok mindent nem tudtam tenni, elhittem, amit mond, úgyhogy felszálltam a következő dart-ra és 9.59-re odaértem a célállomásomra. Két dolgot nem értek: Hol volt az én kis különbejáratú dartom, aminek 9.28-kor kellett volna megérkeznie az állomásunkra? Hogy érkezhettem meg 9 perc alatt a célállomásra (na jó, az tőlünk 15 perc), mikor a 9.28-as dart 25 perc alatt ér ki? Ehhh. Mindez persze egy interjú előtt, hát ez az én formám.

Innentől aztán megoldódni látszódtak a dolgok, a tegnap este rajzolt kis térképem alapján 10.05-re kényelmesen lesétáltam a célig. Az interjúig maradó 25 percemben (na jó, 15, mert tudom, ildomos 10 perccel hamarabb érkezni, az olyan pozitív) sétáltam egy kicsit a napsütésben a tengerparton (!), mert igen, az iroda a tengerparton volt - és 15 percig úgy éreztem, no igen, ez az élet... Zöld fű, teniszpályák, homokos part, kék tenger... Mondjuk a környezet sokat segített ez ideális pre-interjú hangulat eléréséhez... 10.30-ra tehát abszolút elalélva besétáltam az interjúra, ahol egy tipikus ír fickó fogadott, már amennyiben a vízvezetékszerelő fiúcskánk tipikusan ír volt, én ugyanis őt tartom tipikusan írnek, miután ő volt az első ír, akivel találkoztam. (Ez olyan imprinting jellegű dolog, ez van.) Szóval 182 cm, közepes testalkat, sötét haj és olyan tipikus ír arc, amit leírni ugyan nem lehet, de felismerni igen. Ja és persze sötét öltöny, ami a vízvezetékszerelő fiúcskán nem volt ugyan, de ami abszolút jellemző utcai viselete az ír férfiaknak. Az interjúról túl sokat nem tudok mesélni amúgy, a fickó szimpi volt, nem volt durva akcentusa, teljesen jól értettem, pedig rengeteget dumált... ... a cégéről és az előtte álló feladatokról. Szóhoz nem igazán jutottam, a yes, yes, I see, great, hmmm, yes, ooo, perfect szavakon kívül nem igazán tudtam megmutatni a szókincsemet, mert egész egyszerűen nem kérdezett semmit, azon kívül, hogy mi a fizetési igényem, mennyi ideig tartott az út ide és milyennek tartom az ír időjárást... Igazság szerint van bennem egy kis de-ja-vu érzés, két éve ilyenkor egy ugyanilyen pali interjúztatott, aki szimpi volt, végigdumált 30 percet magáról, nekem a bólogató, helyeslő vagy épp szörnyülködő szerepet hagyva... Az a pali nem engem választott annak idején, hanem egy nálam ötször butább és tehetetlenebb lányt, ami akkor tök kikészített, mert nem vagyok egy beképzelt és nagyképű valaki, de az a csaj tényleg bénább volt nálam, ötször. Most tehát egy kis reménnyel, de valami baljóslatú árnnyal a nyomomban várom, hogy kiderüljön, kellek-e, bár az igazat megvallva nem tudom, hogy lehet az alapján munkatársat választani, hogy ki milyen szépen mosolyog és ki milyen választékosan bólogat az információáradat zuhanyrózsája alatt. Mindenesetre, ha lehet jónak lenni egy ilyen szituációban, akkor azt hiszem jó voltam, úgyhogy most kérek rengeteg szurkot a kis testemre. Köszönöm.