És a szenvelgés folytatódik. Újra itt, újra csak a nagy nihilben. Ez itt a feszült nirvana. Paradoxonosan szólva.
A tegnap mondjuk jól végződött tulajdonképpen: munka után a Westendben találkoztam a gimis padtársnőmmel, aki mellett több évet töltöttem el több órán, de aki 8-9 éve külföldön él... Jót beszélgettünk, össze-vissza szárnyaltunk a topicokban, kézzel-lábbal megkajáltunk a KFC-ben, majd hazamentünk, én meg a taxiért cserébe megmutogattam a lakásunkat meg az esküvői dvd-ket. Fél 11 körül ugyan volt egy kis feszültség, mert a barátnőm fiúja kissé nehezményezte, hogy miután angolul-magyarul keverve dumáltunk, alig-alig ért valamit a csacsogásunkból... (Magyarul annyit tud összesen, hogy mellbimbó, pajesz, lófasz a seggedbe meg mesterfokon.) Egy perc alatt úgy összekaptak a fejem felett, hogy öröm volt hallgatni... Röpködött a sok sajsze meg hogy én is értsek valamit, pár fákkjú is elhangzott; de a végén úgy tűnt, megbékéltek.
Rájöttem, hogy tulajdonképpen szeretem, ha mások veszekszenek körülöttem, mert az bár kínos, mégis olyan... igazán emberi. Mi is sokat vitázunk AV-vel és emiatt sokszor úgy gondolom, ez nem normális, mert ha valakit igazán neked rendelt a Sors, azzal nem lehetnek konfliktusaid, de azt hiszem, ez nem így van, két egyenlő ember életéből nem hiányozhatnak a veszekedések...
Kérdéses persze, mennyi vita számít még egészségesnek, meddig érdemes elmenni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.