A jószándékkal kikövezett út

Kezdem a múlt héttel, pontosabban azzal, mi volt, mióta visszaértünk.

Csütörtök este érkeztünk haza, P. meglepően jól bírta a hazautat, evett, játszott, nézelődött és fél órát aludt is a repcsiút alatt. Igaz, ehhez egy másik fél órán át kellett a  folyosón táncikálnom vele, de megérte, nyertünk fél óra nyugit, ha még a karomban aludt a hosszú testével, akkor is. (Itt jegyezném meg, hogy P. olyan csendes-rendes volt, hogy egy 80as néni mondta is, hogy micsoda jó gyerek, haha. Mint később kiderült, a néni egyébként az unokáját jött meglátogatni, egyedül, 85 évesen, úgy, hogy egy szót sem beszélt angolul és menni sem igen tudott, miután egy tolókocsiban tolta ide-oda egy ír reptéri alkalmazott, aki megkért, hogy fordítsak már a néninek... No mindegy, kemény sztori, de itt a vége.) A repülőutat színesítette, hogy P.-t talán életében először idegen helyen kellett tisztába tenni... No most én szeretem a kihívásokat, ezért is röhögtem végig a peluscserét, mert valljuk be, egy folyton ficergő14 hónapos gyereket egy nagyjából harminc centi hosszú (ámbár egy méter széles) pelenkázó felületen tisztába tenni nem semmi. (Azért nem az egy méter széles felét használtam a cuccnak, mert úgy nem lehet elé állni a porontynak, oldalról meg én nem tudok pelenkázni.) Mindenesetre túléltük és elmondhatjuk, ezen is túl vagyunk.

Írországba visszaérkezni amúgy mindig szép, imádom, amikor a tenger egyszer csak a szárazföldbe torkollik, ami tulajdonképp nem más, mint zöld négyzetek sorozata. A kép ezúttal P.-nek is tetszett, ugyanis életében először vagy tíz-tizenöt percet is eltöltött az ölemben ülve. Én persze pisszenni sem mertem, nehogy kiessen a szerepéből... Ennél szebb volt felülről D., mert sokkal zöldebb volt, de sajnos csak ilyen képet találtam:

Bár nagyjából ezer évig vártunk, hogy jöjjön a bőröndünk (ami mellesleg el is szakadt, köszönjük Malév), P. ezt is türelemmel viselte, majd ugyan a hazaúton kicsit sírdogált, de egészen elviselhető mértékben. Itthon mint egy jó gazda, mindent körbejárt, elsőre odatalált a kedves kis zugaihoz, szóval felismerte, hogy itt már járt. Okoska.

Pénteken P. korán kelt, majd AV anyukájával (akivel együtt jöttünk haza) lement sétálni, hogy én kipakolhassak. A délután csendesen telt, igazság szerint nem is tudom, mit csináltunk, valószínűleg AV anyukája sütött (szilvás pitét), mi meg lazultunk.

Szombaton a már említett Killruddery House and Gardens-ben jártunk, azaz itt ni:

Sajna el volt állítódva a telefonom valamije, így csak ilyen hülye kék képek készültek. Míg P. a nagyijával tombizott a zöldben, mi AV-vel bementünk a házba, végignézni belülről milyen is egy ilyen kúria. Hát... A szokásos. Ennek ellenére jól esett egy kis egyedüllét, jó volt újra visszarepülni az időben és ketten művelődni... A ház körbejárása után összetalálkoztunk a B csapattal, majd miután négyesben is sétáltunk egy kicsit a kertben és a farmon (ahol volt tyúk meg malac is), beültünk teázni és sconozni a teaházba, majd egy füst alatt P.-t is meguzsonnáztattuk. A scone mellé itt tejszín is járt, az a jó kemény, sárga, nem túlcukrozott fajta, mondanom sem kell, isteni lakomában volt részünk, bár persze P. mellett enni mindig kihívás, de hárman elbírtunk vele. A kaja után még mászkált kicsit P., riogatta a lányokat (imádja a szép lányokat, főleg, ha azok idősebbek nála), majd miután tisztába tettük (!ezt rövid időn belül másodszor eljátszani igazán P.-re vall!), hazaautóztunk. Itthon kiderült, hogy pár fenevadat (pl barikák meg sünik) kihagytunk, de sebaj, így van ok visszatérni.

Vasárnap a Newbridge House and Farmon jártunk, ahol már kettesben voltunk 2010 telén, de akkor zárva volt a hely. A házba ezúttal nem mentünk be, négyesben caplattunk az állatok között, amik voltak dögivel: láttunk birkákat, kiscsirkéket, lovakat, kecskéket, szamarakat, papagájokat, galambokat illetve pávákat, akik teljesen szabadon mászkálgattak és rikoltoztak a farmon. Mivel P. elég fáradt volt valami miatt, a teaházba ezúttal nem mentünk be, csak őt etettük meg egy kis padon, így ide is visszatérhetünk még a közeljövőben... (Csak a jövőbeni látogatásunk kedvéért jegyzem fel, hogy a farm sajnos macskaköves, így eléggé meg van lőve, aki kisgyerekes, mert a babakocsit tolni képtelenség a köveken, a gyerek maga meg folyton pofára esik gyalog, annyira egyenetlen a talaj.)

Hétfőn AV anyukájával és P.-vel a St Stephen's Green-ben jártunk. Miután megejtettünk egy gyors vásárlást, kisiettünk a zöldbe, ahol - már-már szokványos módon - egy padon tisztába tettük P.-t. (Nem tudom, miért szokott rá a szabadban kakkantásra, de nem vagyok elragadtatva.) A peluscsere után csodák-csodájára találtunk egy szuper kis játszóteret a park végében, hasonló volt ahhoz, mint ami a Phoenix Parkban van. Miután P. jó egy órát tombizott a játékok között (folyton a csúszdán akart visszamászni, amitől én frászt kapok, mert elcsúszhat és kitörhetnek az első fogai, jájjj), hazasétáltunk.

Kedden AV anyukája szabadnapot kapott, míg ő a városban nézelődött és vásárolt, mi P.-vel elmentünk a Tescoba venni ezt-azt (pl görögdinnyét 4 euróért, amibe már belepisilt a Lőrinc), majd a bolt mögötti kis parkban labdáztunk (igen, ott, ahol leszart a madár).

Szerdán mi kaptunk kimenőt. Egész délelőtt tervezgettem, hová is menjünk, mit is csináljunk, volt vagy 4 tervem, ha ez nem jó, akkor az, ha esik, akkor emez stb. Délben AV-vel ebédeltem, aki ehhez kapcsolódóan megmutatta D. legmagasabb pontjáról a kilátást. Mit ne mondjak, nem semmi.

Az ebéd (lazac, kolbászkák, krumpli, babsaláta és egy walesi valami Fantával) és egy tejeskávé, egy kávés cupcake és egy csokis Ben & Jerry után (utóbbiakat a legmagasabb épületben fogyasztottam el, bendőm végtelen) elindultunk hát A túránkra. Eredetileg azt a tervet választottuk, hogy egy scenic úton elmegyünk a Sally Gap-ig, majd onnan elgurulunk a Victoria's Way-hez. Térképpel az ölemben vártam a jól ismert látnivalókat, kilátásokat, hogy majd jól bejelölöm őket a térképen, mert már megőrjít, hogy ezerféle út vezet Glendalaugh-ba és így mi mindig másfelé megyünk, mint ahogy jövünk és valahogy gőzöm sincs, mi hol van és melyik úton kell menni, ha x útvonalon szeretnénk haladni. Remek kis tervem volt hát, térképészkedünk. Igen ám, de az első ismert kilátás után, a Sally Gap felé félúton egy traktor állta az utunkat, azaz mehettünk, amerre gondoltuk.

Ez volt az első ismert kilátás, távolban valami kis tó:

Visszafordulni nem akartunk, egy harmadik úton indultunk hát el, lefelé, ami természetesen sem az én 3 térképemen nem volt rajta, sem a gps-ben nem volt benne... Végül hogy, hogy nem, egy olyan úton kötöttünk ki, ami bizony megütötte a színvonalat, sőt.

(A második képen a Lough Tay látható.)

A kezdeti nehézségek ellenére AV ügyesen odatalált a Victoria's Way-hez is, szóval minden klappolt. Victoria's Way tulajdonképpen egy szoborpark, ahol a buddhizmushoz kapcsolódóan nagyjából 20 szobor található a szabadban. Az első néhány forró elefántszobor* után (egy zenekar és két hastáncos elefántlány) bementünk az erdőbe, ahol tisztásonként újabb szobrok vártak ránk.

(Mindegyik elefánt szobor mellett ült egy ilyen kis egérke is, az egyik mp3 lejátszóval, ez laptoppal, szóval ilyesmi modern kütyükkel.)

Az erdőben folytattuk hát az utunkat. Volt ott félbevágott self, megszülető lélek, koplaló buddha, miegymás. A parkban volt két tó is, amikben szintén szobrok álltak, nagyon hangulatos volt az egész.

A túrára az i-t az tette fel, hogy kifelé menet volt egy kis kiállítás, hogyan is készültek a szobrok... Kiderült, hogy a több méteres óriás alakokat egy-egy tömb sziklából faragták ki szorgos indiai kezek 40 fokban... (Napi egy euro fizetésért...) Engem nagyon ledöbbentett ez az egész és megint megerősített abban, hogy a világ igazságtalan sajnos. A kiállítás mellett volt egyébként egy kis bolt is, telis-tele indiai szuvenírekkel, azaz kis dobozkákkal, nyakláncokkal, füstölőkkel, kis szobrokkal és ami magyar szemmel nagyon durva volt: nem volt árus, csak egy doboz, amibe be kellett dobni a kiválasztott ajándék árát. Bár az elején nem voltam biztos benne, hogy jó célállomást választottam, úgy hagytuk el a helyszínt, hogy nem is lehetett volna jobb programunk. Hazafelé - ha minden igaz - ugyanazt az utat választottuk, mint odafelé, azzal a kis kurflival, hogy a szokásos utunkon megint nem mehettünk, mert fehér kavicsokkal volt felszórva... Glencree felé kerültünk hát és valahogy ügyesen hazataláltunk.

Csütörtökön délelőtt játszótereztem P.-vel, délután pedig részt vettem egy ingyenes méhnyakrák szűrésen és a városban lófráltam - egyedül. Vettem ezt-azt P.-nek, kis pólót, borítékokat, ettem két hamburgert 2 euroért és újra megállapítottam, hogy lányruhákból tízszer akkora a választék, mint fiúruhákból.

Pénteken AV ismét fél napot dolgozott csak, így délután elmentünk Malahide-re négyesben. P. az utat végigrítta, feltételezhetően mert unatkozott. A parkba érve kicsit játszózott, mászkált, szaladgált, majd beültünk a tearoom-ba sconozni és teázni meg persze őt meguzsonnáztatni. Visszafelé elaludt, így kiautóztunk a Poolbeg-hez, nekem pedig beugrott, hogy nem sokszor fogunk már így kiautókázni vele és ez kicsit elszomorított. (HA lesz tesója, őt sem fogjuk tudni már így altatni, mert itt lesz ugye P., aki kizárt, hogy tudná tartani a száját, míg az öccse / húga alszik.)

Szombaton megint csak kettesben napunk volt, igaz, kicsit nyögve nyelősebben, mert a szerdai verőfényes napsütés és szélcsend helyett csöpörészett az eső és időnként elég erőteljes széllökések riasztgattak. Sebaj, délelőtt elvittük P.-t a közeli játszótérre, fárasztottuk kicsit, majd miután megvettük az új autósülését a St Stephen's Greenben, továbbhaladtunk a Blessington tavak felé, mert a célállomásunk a Russborough House volt. A vezetés sajnos roppant unalmas volt, minden szobában eldarálta a néni, mi honnan van és mikori. Mint egy lexikon. Semmi érdekesség, semmi sallang. (Pl: Swan, painting, 17th century, unknown artist; table, Irish, 18th century stb stb) Ezt nyomta 50 percen keresztül, szobáról-szobára. Hálistennek a vezetés után megnézhettünk egy kiállítást is a volt birtokosok életéről, örömeiről, szomorúságairól, háááát, ez igen erős kontrasztban állt a nénivel, mert vele ellentétben tök érdekes volt... Épp ezért nem értette egyikünk sem, miért nem tudott a nyanya izgalmas sztorikat mondani a lakókról, akik szemlátomást igencsak pörgős, érdekes életet éltek... Na mindegy, az ilyen házak bemutatása a 70+ közösség kezei között hervadozik, ez már bizonyos. A ház után kisebb tanakodás után megnéztük a maze-t is, ez egy 7 láb magas sövénylabirintus. AV térképpel igyekezett a középpontban lévő szoborhoz eljutni, én térkép nélkül, mondanom sem kell, jól elvesztem, neki kellett kivezetnie kiabálásos módszerrel a térkép alapján. Para volt rendesen, mert lógott az eső lába és a francnak volt kedve elázni a két méteres sövény fogságában. Kissé rajzfilmszerűen jutottunk ki, amint kiléptünk a labirintusból, leszakadt az ég és esett egész hazaúton. Az eső ellenére a scenic tókerülő utat választottuk, ami rohadtul nem volt scenic, mert a tavat nem lehetett látni a magas fáktól, bokroktól, amik az út mentén sorakoztak, megállóhelyek, kis tisztások meg nem voltak. Ezt az útról fotóztam, ahol 10 mp-re megálltunk:

Vasárnapról már beszéltem, hülye egy nap volt, nem írnék róla többet, úgyhogy ennyi, ez történt velünk mióta hazajöttünk.