A jószándékkal kikövezett út

Fostalicska nap volt a mai, egész elszoktam az ilyenektől.

Kezdődött azzal, hogy P. természetesen ma is 6kor kelt, miután éjjel kétszer ébredt, ami még nem is rossz, ahhoz képest, hogy a héten volt olyan is, hogy ötször kelt fel éjjel (ötször, bakker, egy 14 hónapos gyerek, aki este fél 10től reggel 6ig abszolválja ezt a temérdek ébredést).

Aztán miután 3 estém meg egy nappalom azzal ment el, hogy szállást kerestem a július végi - augusztus eleji nyaralásunkhoz, megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy a hűűű, de vendégszerető írek szarnak reagálni a kétségbeesett foglalási e-mailekre. Három szimpatikus(nak tűnő) apartmannak írtam, ebből kettő nem írt még vissza, egy meg közölte, hogy az egy hétre kiírt árért (500 Euro) csak szombattól szerdáig tud fogadni (wtf?). Időközben kiderült, hogy a kinézett 23-i hét a hírös galway-i race hete, úgyhogy miután szeretnénk nyugodtan sétálni a városban, visszaírtam, hogy oké, elhiszem, hogy a 23-i héten csak 4 éjszakára tud szállást biztosítani ennyiért, de mi van a következő héttel, amikor úgyis szívesebben mennénk, mert nem a race vonz Nyugatra, hanem a látnivalók. Erre azonnal jött a válasz, hogy akkor teltház van, Galway túl népszerű célállomás, keressünk inkább más várost, ha nyugalomra vágyunk. Így. Hát a k*rva any*dat. Túl népszerű, menten befosok. Egy 75 ezres kis porfészek, ami közel s távol a legnagyobb az országban. Lehet, nem kellene ezen így felhúzni az orrom, de komolyan, mit képzel ez a suttyó magáról? (Időközben kiderült, hogy a két vissza nem írós közül az egyikben csak 8 éven felüli gyerekeket fogadnak. L. szavaival élve: Hátezmegmiakurvaanyja?)

Aztán az előzőhöz kissé lazán kapcsolódva Ági tette be nálam a kaput, pontosabban szegény kis Áron, akivel majd' két hónaposan annyit lehet utazni, mint P.-vel egész életében. Emlékszem, nálunk az első 3 hónap folyamatos sírás és fogcsikorgatás volt, én naponta vissza akartam vinni P.-t a kórháznak (hogy miért a kórháznak, azt nem tudom), nem láttam ki a fejemből, olyan álmos voltam folyton, P. sosem aludt - mindig sírt és amikor egyszer, egyetlen egyszer kirándulni mertünk vele Visegrádra (ami lószar távolság, ahhoz képest, hogy Áron a fél országot átutazta), végigsírta az egészet. Három kép készült, az egyiken épp etetem, a másik kettőn üvölt. És miután a reggel 6-os ébredés ellenére egész nap fél 1-2ig tudott aludni és hello, ismét felteszem a kérdést, hogy hogy lehet ekkora különbség a babák között?! Miért van az, hogy bizonyos gyerekekkel lehet hosszú távokat utazni, míg másokkal a 10 percre lévő játszótér is kihívás; hogy bizonyos gyerekek este 8tól reggel 8ig alszanak, míg mások még 2 évesen is ébrednek 4-5x éjszakánként; hogy bizonyos gyerekek alig sírnak, míg mások folyton stb stb stb. Tudtam mindig, hogy igazságtalan az élet, de hogy ennyire?

És ha nekem még egyszer valaki úgy kezd egy mondatot, hogy "Én úgy neveltem a gyerekemet, hogy..." és úgy fejezi be, hogy "... lehessen hangosan beszélgetni mellette, ha alszik / lehessen mindenhová vinni / ne hisztizzen / végigaludja az éjszakát / maradjon a s*ggén / játsszon el magában is stb" annak a szájába tömök egy büdös zoknit, de úgy, hogy soha többet ne tudja kiköpni*.

* alternatívaként ráküldöm a Szentlelket, hogy termékenyítse meg és szülessen egy olyan gyereke, akit furcsa mód nem lehet ilyesmikre ránevelni

Szóval ez egy ilyen idegesítő nap volt. A végére mondjuk kicsit jobb lett, voltunk az IKEA-ban, ahol ugyan millióan voltak (de szó szerint millióan), de vettünk egy hálózsákot, egy pót-pelenkázófeltétet meg egy etetőszettet és ettünk egy isteni sütit; P. csak visszafelé sírt kicsit az új ülésében, amúgy nézte a tájat és sikerült repjegyet is vennünk a szüleinknek télre. Egyszóval minden jó, ha jó a vége, de mondjuk lehetett volna az egész jó...