Annyira unok már nyafogni, meg tök ciki is, hogy vannak, akik egy szó nélkül felnevelnek három-négy gyereket is, én meg egyel itt küzdök minden nap. Mit minden nap. Minden órában, minden percben.
Ha egy percig csend van (értsd nem tökéletes csend, de nem zeng tőlünk a ház), már sikerélményem van, ha fél percig eljátszik hason, már örülök. És közben irigy vagyok, kezdem gyűlölni, ha valakinek nem ilyen a gyereke, ha valaki élvezi az anyaságot, ha valakinek tíz percig is elvan egyedül a gyereke, anélkül, hogy velőtrázóan visítana.
Kezdek attól tartani, hogy beteg. Komolyan. Mert az, ha valaki 1 hónaposan sokat sír, oké. Ha 3 hónaposan sokat sír, még belefér. De hogy itt van egy 7 hónapos cula, akinek létformája a krokodilkönnyes üvöltés, hát nem tudom, hogy ez normális-e.
Az elmúlt három napot konkrétan végigsírta ugyanis a törpe. Azt terveztük, hogy a rokonságnak csinálunk egy naptárat (éljen Kiszel Tünde és Donatella), de egyszerűen nem tudjuk megcsinálni a képeket, mert 100 képből 99-en sír, a maradék 1-en meg kigurul a képből, mert feldőlt épp.
Szombaton az áprilisi képet szerettem volna megcsinálni, tegnap a márciusit, ma a februárit. Körülbelül 300 kattintást végeztem a nap különböző pontjaiban és egyetlen értelmes fotó nem készült, mert az egyiken épp hídban van, a másikon csak a nyelvét látni úgy visít, a harmadikon meg mit tudom én, mivel foglalatoskodik, mindenesetre minősíthetetlen képet vág.
Annyira elegem van. Tegnap voltunk vásárolni és miután az egész odautat végigvisította az autóban, ahogy toltuk a babakocsiban a pláza felé, elsírtam magam én is, mert utálom, hogy bármilyen idős gyerek jön szembe 6 hetestől 5 évesig, mind kussol, alszik, beszélget, nézeget, figyel, játszik, mindig mi vagyunk azok, akiknek üvölt valaki a babakocsiban. A legszörnyűbb, hogy olyan ez az egész, mint egy csúszda, hiába szállnál ki, nem lehet.
Nem akarok megkeseredett harminc éves lenni, de per pillanat szinte semmi pozitívumot nem látok az életben. Az egész egy kurva nagy harc azért, hogy egy perc sírás mentes időhöz jussak. Hét hónapja élünk bolondokházában. És nem, nem én csesztem el, mert egy napos korától ilyen, nem mi neveltük félre, ő ilyen. De dögöljön már meg a szomszéd tehene is, legyen már akkor mindenkinek ilyen nehéz, mert ez rohadtul nem fair a Sorstól. És persze tudom, lehetne rosszabb is, ha beteg lenne például, te jó ég, hát abba belehalnék, de ez most nem vigasztal, mert már ezt is alig-alig bírjuk elviselni és ezt most halálosan komolyan mondom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.