Az egyik legszörnyűbb pillanat, mikor az ember rádöbben arra, hogy más gyerek 14-15 órát alszik naponta és a fenn létének 90%-át sem sírással, nyűglődéssel tölti.
Igenis utálok boldog baba-mama képeket nézegetni, miközben rólunk 6 hónap alatt nem készült egyetlen értelmes fotó sem, mert őfelsége állandó jelleggel ficereg, elégedetlenkedik, panaszkodik ha kézben van, ha hasal, ha a hátán van, ha a feje tetején, ha a kiságyban, ha a pihenőszékben, ha bárhol. Figyelmét egy percnél tovább semmi sem köti le, evés után, peluscsere után is sír, úgy érzem, a lelkem kiteszem neki ezüsttálcán, akkor sem jó neki semmi. Napközben maximum 40 percet képes aludni, de az már a maximum, ezt jó, ha háromszor eljátssza (manapság csak kétszer), egyébként pedig állandó jelleggel pofázik, harcol.
Utálom azt hallani, hogy más "élvezi" a babázást, mert én rohadtul nem élvezem, hogy a nap 24 órájából 13 azzal megy el, hogy vigasztalok és sírást próbálok meg leállítani; hogy akkor mehetek ki pisilni, mikor alszik; hogy nem tudok egy ebédet főzni magamnak, ha egyedül vagyunk itthon, miegymás.
Egyetlen örömem van komolyan, hogy legalább szép. Ha ennek a tetejébe még csúnya is lenne, hát tényleg kikészülnék.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.