Furcsa napokon vagyunk túl (?) de mivel a furcsa jelzőt P. emésztésével kapcsolatban használom most, a szemérem nem engedi, hogy ezt hosszasabban részletezzem.
Most alszik, úgyhogy leírom már amit akartam ezer éve, csak úgy mementóul, hogy később is emlékezzem rá...
A Kutyásokról van szó. Hogy hogy utálom őket. Pontosabban a fickót még annyira nem is, mert ő mindig óriásit köszön, igaz, ezzel általában felveri P.-t; hanem a nőt... Pontosabban a nőnek tűnő nem tudom mit, aki úgy néz ki, mint Lang Györgyi szebb napjain. Komolyan úgy vonul végig a parkon a hat korcs kutyájával, mintha legalábbis ő lenne Miss World, pedig csak egy ronda Birodalmi Lépegető. Az igazat megvallva nem is tudom, miért utálom őket annyira, azt hiszem, nem egyetlen ok miatt, hanem ilyen sok kis apró idegesítésnek köszönhetően.
Hogy olyan ronda az a nő.
Hogy olyan fölényesen néz.
Hogy annyira nemtelen.
Hogy a faszi mindig felkelti P.-t.
Hogy a kutyák mindig összevesznek.
Hogy azokra is olyan rossz ránézni, mert csúnyák. (már a kutyák)
Hogy mindig olyan hangosan beszélgetnek. (már a férfi meg a nő)
De legfőképp:
Hogy mindig ott eszi őket a fene, mikor ott sétálunk, teljesen függetlenül attól, mikor megyünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.