Az igazat megvallva azon gondolkozom, hogy milyen lehet tiniként / negyven évesen / egyedül / egy rossz kapcsolatban bevállalni egy gyereket. Terhesként mindig bosszantott, mikor mindenki azzal jött, hogy jajj, hát egy kis émelygés, jajj hát egy kis ez, egy kis az, hát majd meglátom, hogy a 9 hónap smafu ahhoz képest, ami utána jön és basszus tényleg. Terhesnek lenni semmiség.
Biztos nyápic vagyok, de amellett, hogy P. továbbra is viszonylag jó fiúcska, azért valljuk be, elég kemény dolog ez a babázás. Mert hiába van 20 centis vágás a hasadon, hiába szedték ki a belső szerveidet majd pakolták vissza egyesével, ha Ő rád van utalva, akkor is fel kell emelgetned, akkor is tűrni kell, hogy rugdossa a hasad, a melled, a mindened, akkor is ébredni kell, ha ő ébred, akkor is ki kell kászálódni az ágyból, ha alig bírsz megfordulni is...
És ami a legborzasztóbb: mégsem tudok haragudni Rá.
Ugyanez AV (azaz Zorán szavaival):
Látod, ő az, ki megtanított arra
Hogy a sorban első nem vagyok...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.