Múlt vasárnap este tehát megérkezett Anyu. Előtte szombaton még pakolásztunk, vásárolgattunk, próbáltuk kihasználni, hogy ha minden igaz, a legutolsó napjaikat töltjük kettesben D-ban... A vasárnap már egy az egyben az optimalizálásé és a rendrakásé volt, attól az egy órától eltekintve, amikoris elgurultunk egy pihenőszékért Bray-be. (ILYEN, csak sárga.) Mivel Anyu gépe 22.25-kor landolt, tízkor csendesen elindultunk elé, tudván tudva, hogy az utolsó utunkat tesszük meg kettecskén... Az a 4 nap, amit Anyu nálunk töltött iszonyú gyorsan elszállt, annak ellenére, hogy ezúttal nem vittük szegényt sehova várost nézni azaz legtöbbször csak ültünk otthon és pihengettünk, pakolásztunk...
Hétfőn ugyan besétáltam vele a Graftonra, de a nap azzal telt, hogy melltartókat válogattam, ugyanis a régi 75-ös, 80-as melltartóim már borzasztóra nyomtak mell alatt és úgy gondoltam, itt az idő, hogy beszerezzek pár használható darabot a megszélesedett hátamra. (Elszörnyedve voltam kénytelen tapasztalni amúgy, hogy 75 / 80-ról nem 85 / 90-re nőttem, hanem 100 / 105-re... Brutális, még akkor is, ha figyelembe veszem, hogy a 75 / 80-as darabok Magyarországról vannak, ezek meg itt ír cuccok, szóval lehet, hogy van valami suskus a méretezés körül.) A melltartókon kívül mást nem is vettem, Anyu viszont szerzett az Utódnak egy kék, kutyás kistakarót meg két pár kis zoknit is, éljen.
A kedd az ultrahang napja volt, mert végül is úgy döntöttünk, hogy hiába €145, a lelki nyugalmunk érdekében repülés előtt azért meg kéne nézetni, minden okés-e... Én elsősorban arra voltam kíváncsi, nem öregszik-e a lepény (nem), mert a nyomásváltozás miatt ő kerülhet a legnagyobb bajba (idő előtt leválhat és az életveszélyes lehet mindenkire); zárt-e a méhszáj (igen) és hogy állunk magzatvizileg (múltkor kicsit több volt ugyanis)... Emellett persze az is izgatott, sőt, hogy jól van-e a Gyermek, hogy hogy néz ki, milyen méretei vannak meg ilyesmik. Egy gyors magzatvíz- és méhlepény ellenőrzés után kiderült, továbbra is jó irányban van őkelme, még hozzá olyan jóban, hogy a fejével szépen el is takarja a méhszájat, azaz az uh-n nem látszik, van-e gond vagy nincs... Nagyszerű. A szonográfus nőci ekkor felajánlotta ugyan, hogy van egy másik vizsgálat, amivel benéz oda, ahová kell, de miután látta, hogy eléggé ódzkodom a dologtól, megpróbálta kézzel arrébb nyomni szegény gyerek fejét, mit ne mondjak, kevés sikerrel. Ekkor úgy döntöttünk, ejtjük a témát egy darabig, megkezdődött hát a méricske, hol is tartunk. A szokásos adatok lemérése után (BPD, AC, HC miegymás) a nőci közölte, hogy bizony továbbra is nagy gyerekre számíthatunk, hiszen a baba becsült súlya per pillanat (32 + 6) 2460 gramm + / - 360 gramm... Hm. Remek. Miután kiderült a titka, az Utód úgy döntött, inkább nem takarja el többet a méhszájat, szépen feljebb úszott hát és megengedte, hogy az uh-s néni megállapítsa, hogy a méhnyak még nem rövidült meg és ha minden igaz, a méhszájak is tökéletesen zártak egyelőre. Ezután készült még néhány sztárfotó, amik közül párat nyomtatva is megkaptunk (meg CD-n is két 5 mp-es kis videóval egyetemben), majd elégedetten dartoztunk haza, el-elmókázva azon, hogy micsoda szófogadó és pufóka gyerekünk is lesz hamarost.
A szerda már abszolút a pakolás jegyében telt, bár délelőtt még bebuszoztunk a központba vásárolgatni. Voltunk a magyar boltban, vettem két felsőt, Anyutól pedig kaptunk egy aranyos barikás fejvédőt a kiságyba. Miután Anyu elég szarul volt és ledőlt délután, én kihasználtam a csendet és berakodtam az életem felét a gigabőröndünkbe. (Komolyan, kész mák, hogy nyárra költözöm haza, el sem tudom képzelni, hogy fértem volna el, ha lájtos pólócskák helyett nehéz téli pulcsikat kellett volna hazaszállítanom...) Az este szomorkodással telt valamint Anyu pátyolgatásával, akin eddigre teljesen eluralkodott valami vírus, úgyhogy köhögött, szenvedett, mint egy kutya szegény.
A csütörtök délelőtt szintén pakolással telt, ezúttal egy kisebb bőröndöt rakodtam teli a baba cuccaival illetve pár olyan ruhámmal, amiket hazahoztam ugyan, de visszavinni már nem fogok. Emellett sütöttem pár palit, megebédeltem majd előkészítettem egy kis meglepit és vártuk, hogy befusson AV, hogy kivigyen a reptérre. A búcsúzáskor pityeregtem egy kicsit, de próbáltam arra koncentrálni, hogy két hét egy nap és újra látjuk egymást mi hárman... A repülőút szerencsére simán ment, fel- és leszálláskor volt ugyan egy kis őrültködés és szinte végig keményedtem, de alapvetően jól bírtuk a dolgot. Kemények vagyunk, na.
Csütörtök óta tehát itthon vagyok, henyélek, pihengetek, akklimatizálódom.
Hát itt tartunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.