A jószándékkal kikövezett út

És a gép nem áll meg, nézzük a hétvégét.

Szombaton korán keltünk, reggeliztünk, szöszmötöltünk és dél körül elmentünk Írország első IKEA-jába. Hivatalos információk szerint eddig azért nem volt az IKEA jelen itt, mert volt egy törvény, miszerint X nm-nél nagyobb "üzletet" tilos építeni Írország területén; a svéd áruházlánc meg bemutatott, hogy akkor maradjatok magatoknak, kisebb boltot mi nem nyitunk, hello. Most módosították a törvényt, úgyhogy az IKEA szépen betette a lábát ide is. Tekintve, hogy láncról beszélünk, az ír IKEA nem sokban különbözik a magyar IKEA-tól azon kívül, hogy itt ájkia-nak hívják. Árban, árukban alig van különbség, itt is van étterem és itt is van büfé is. Mivel konkrét célunk nem volt, kíbicként sétáltunk végig az áruházon. Ha ismerős dolgot láttam, először mindig felkiáltottam nagy lelkesen, hogy jééé, hát ez otthon is van, de aztán AV megunta és azt mondta, ne izéljek már, ez tök égő. Ezen kicsit besértődtem (körülbelül az ágyaktól az íróasztalokig durcáztam), majd miután láttam, hogy ebből ma nem lesz húsgolyó (az írek imádnak enni, kanyargott a sor az étteremben), bánatosan lesétáltunk a földszintre és ott is körbejártunk. Szerettem volna pár szobanövényt, mert gyönyörűek voltak, de miután lépni alig lehetett úgy teli volt az áruház (hol van itt recesszió?), lemondtam róluk, mert nem akartam órákig sorban állni. A büfében végül vettünk két hot-dog menüt (2 € / fő), ez itt egy hot-dogból, egy üdítőből (free refill) és egy közepes adag sült krumpliból áll. A hot-dog olyan volt, mint otthon; a sült krumpli jó volt, az üdítők viszont iszonyú rosszak voltak - AV Diet Coke-ja fekete volt és borzasztóan habzott, az én almalevem pedig olyan volt, mint a szódavíz (később kicseréltem narancslére, de az is olyan volt, mint a szódavíz)... Az IKEA-zás után hazamentünk és hogy mivel telt a maradék délután - no azt nem tudom.      

Vasárnap, mivel jó idő volt, kimentünk Howth-ra, ezúttal kocsival, majd úgy határoztunk, hogy most nem a szokásos útvonalon közelítjük meg a tengert, hanem kiautókázunk a Bailey világítótoronyhoz. Annak rendje és módja szerint leparkoltunk, majd egy Cliff Walk-hoz hasonló ösvényen elsétáltunk a toronyig, amit sajnos megközelíteni nem lehet, úgyhogy csak távolról csodáltuk. Azt hiszem egyébként eddigi életemben itt volt részem a legerősebb szélben, konkrétan ahogy háttal álltam a szélnek, nem tudtam egy helyben maradni, mert folyamatosan előre kellett lépegetnem, nem tudtam ellenállni a lökéseknek. Valahol elég félelmetes, hogy ekkora ereje lehet a szélnek, no de lassan mondhatjuk, hogy kezdjük megszokni. Pár percig álltuk még a sarat a sziklák tetején, majd úgy döntöttünk, ideje visszasétálni a kocsihoz. Howth-ról hazafelé még beugrottunk a Dollymount beach-re és ott és ott... Életemben először vezettem a bal oldalon... Nekem való pálya volt: széles sávok, autók kb sehol, semmi nehézség. A fő problémát amúgy nem is az jelentette, hogy a bal oldalon kell menni - sokkal inkább az, hogy nem tudok vezetni, mint olyan. Oké, nincs rutinom, mondjuk inkább úgy. A gyakorlás kapcsán kicsit összezördültünk amúgy, mert szóvá tettem, hogy AV-nak talán nem kéne hozzányúlnia a kormányhoz, ha egyszer én ülök a vezető ülésen, de szerinte ez hülyeség, mert csak 1-2x nyúlt bele (khm, szerintem 3-4x inkább kb egy km-en) és csak akkor, mikor úgy látta, túl lassan fordítom a kormányt vagy mit tudom én, túlságosan az út szélén megyek. A baj az, hogy életében először ült a bal oldalon, az anyósülésen és nem tudja, én miket szoktam látni, mikor ő vezet... Nem látja, mennyire szűken vesszük a járdaszegélyt, mert más perspektívában érzékeli az utat... Nem tudom, hogy lesz így rutinom, de engem idegesít, ha olyan ül mellettem, aki ezer éve vezet és ráadásul jól és nem bírja ki, hogy tanácsokat adjon, mit, hogy csináljak. Na mindegy. Dollymount után bementünk vásárolni a központba, majd egy isteni ebéd-vacsora után megnéztük a nyaralás alatt készült videónkat meg egy Colombot. Hát ennyi volt a hétvége.