A jószándékkal kikövezett út

Killarney tehát. Innentől begyorsultak az események. A keddet a National Park-ban töltöttük, ami a híreszteléseknek megfelelően tényleg gyönyörű. Hűs forrás, dús liget, havas csúcs - mi kell még. A napot a St. Mary's Cathedral-ban kezdtük, illetve kezdtük volna, ha 11-kor nem épp egy misébe csöppentünk volna bele... De abba csöppentünk, úgyhogy fogtuk magunkat és a templommal szemben besétáltunk a nemzeti parkba, just for the feeling of it. Miután csak azt akartuk kivárni, hogy a misének vége legyen, úgy döntöttünk, csak a river path-szal ismerkedünk meg egy kicsit jobban, az volt ugyanis a legrövidebb kijelölt sétaút... A séta - nevének megfelelően - annyiból állt, hogy egy kis patak mentén elsétáltunk egy kereszteződésig, ahonnan vissza is fordulhattunk volna, de mi, a bátrak úgy gondoltuk, hogy ha már idáig eljöttünk, megnézzük a nemzeti park legnagyobb tavát, a Lough Leane-t is. A kereszteződéstől nagyjából 500 métert kellett még gyalogolnunk, hogy elérjük a vizet, az előző napi esők miatt viszont ez nem volt túl egyszerű feladat, tekintve, hogy úgy csúszott a kis ösvényünk, mint a jégpálya. AV egy ízben olyan akrobata mutatványt mutatott be a sár jóvoltából, hogy azt bármelyik hivatásos kötéltáncos megirigyelhette volna, igaz, ő valószínűleg nem sápadt volna bele a mozdulatsorba és nem szidta volna magát, amiért nem hozta magával a szájharmónikáját, hogy ebben a nehéz helyzetben egy kicsit megnyugtassa magát a muzsikával... Mindenesetre a kaland után jól megnéztük magunknak a tavat, majd visszasétáltunk a templomhoz, amit ezúttal alaposabban is szemügyre tudtunk venni. A székesegyház után a Ross kastély felé vettük utunkat, ami állítólag Írország egyik leggyakrabban fotózott vára, mondjuk nem véletlenül. A Muckross tó partján úgy magasodik, olyan egyszerűen, mégis elegánsan, hogy mi is csináltunk pár fotót és alig győztünk betelni vele. Miután az éhség keményen mardosott, kaptam egy hotdogot és egy teát, majd továbbindultunk a Muckross Abbey-hoz, ami AV egyik kedvenc helye lett, ki tudja, miért. Az abbey után jött a központ, a fő attrakció, a Muckross House & Gardens, ami tulajdonképp  a nemzeti park magja. Miután a guided tour-ra ismét várni kellett volna, úgy gondoltuk, hagyunk legközelebbre is valamit, úgyhogy csak a kertbe néztünk be, ahová egyébként ingyenes a belépés. Később rájöttünk, hogy a kert az végülis a nemzeti park "gondozott" része, vagyis az a terület, ahol vágják a füvet, nyírják a bokrokat és különböző tematikus részeket alakítanak ki a hozott anyagból. Van ott sziklakert, stream garden, üvegház, minden, ami emberalkotta a természetben. Miután jó másfél órát bolyongtunk a kertben, visszasétáltunk a kocsihoz és célbavettük a Torc vízesést, amit ügyesen az út jobb oldalára képzeltünk, így elsőre simán elhagytunk. Sebaj, elindultunk a ring of kerry-n az óramutató járásával megegyezően és gond nélkül eljutottunk a következő állomásunkig, a lady's view-ig. No mondjuk itt már megéreztük, mi is az igazi Írország, úgyhogy bár AV annyira nem lelkesedett, én mindenképp dobtam egy hátast, olyan kilátásban volt részünk. A kilátással szemben lévő kis teázóban vettünk két jégkrémet, csináltunk pár képet, majd mivel kicsit csípősre fordult az idő, elindultunk vissza, a Torc vízeséshez, amit ezúttal könnyedén megtalálunk, igaz, élvezni kevésbé tudtunk élvezni, mert olyan tömeg vette körül, hogy azt leírni nem lehet. A vízesés után még elindultunk a Devil's punch bowl-hoz is, ami ha jól tudom egy kis tengerszem, de félúton kénytelenek voltunk visszafordulni, mert az előző napi esők miatt nagyjából egy mocsáron kellett volna átkelnünk, hogy feljussunk a csúcsra. Visszaereszkedtünk hát a városba, feltankoltunk némi elemózsiával majd hazafelé vettük az irányt és egy gyors, sótlan (!) sajtos tészta után 11 körül bedőltünk az ágyba. 

Tudom, senkit sem érdekel, de LE KELL írnom a nyaralásunk részleteit, mert egyrészt jobb kinn, mint bent, másrészt pedig imádom visszaolvasgatni az eddigi nyaralásaink históriáit is. 

Szóval szerda. Szerda a Ring of Kerry első felét jelentette, vagyis a legdurvább látnivalók, a legelképesztőbb tájak ezek a napon jelentek meg a kis világunkban. Killarney-t elhagyva először Aghadoe-ig mentünk, ahol jól kinéztünk, majd a Ballymalis kastélynál álltunk meg, ami jó ír szokásnak megfelelően tulképp egy rom, ami Magyarországon szerintem már rég be lenne deszkázva, le lenne zárva, el lenne ásva. (Valami elképesztő, milyen hanyag eleganciával képesek az írek kezelni a biztonsági előírásokat - HA nem aquaparkokról van szó, de erről talán később...) A kastélyka után Killorglinon keresztül folytattuk az utunkat, ami az évente megrendezésre kerülő Puck Fair-ről híres, aminek fő attrakciója, hogy az ünneplő nép nagy vidáman megkoronáz egy szerencsétlen kecskét. (Ha az N72-es felől érkezik az ember, bal kéz felől a városba érve az első, amit megpillant egy koronás kecske szobor, nem is tudom, miért...) Killorglinon áthaladva letértünk a ring-ről és körbeautóztuk a Lough Caragh-ot, ami ugyan nem a Ring of Kerry része, de definitely worth a visit. Itt egyébként a GPS olyan ügyesen vezetett, hogy az egyik pillanatban egyszer csak ott találtuk magunkat a semmi közepén, egy nagy csomó bari között, egy körülbelül 40 fokos emelkedőn félúton a pusztában egy 1.0-ás városi kisautóban. Szinte hallottuk, ahogy a kocsi egy tesco parkoló után imádkozik, de szerintem már egy közlekedési lámpával beérte volna, mert az már azt jelentette volna, hogy aszfalt fut a kerekei alatt... Mindenesetre AV csinált egy Y-t az egy autónyi széles, mint mondtam nagyjából 40 fokban emelkedő földúton (ha nekem kellett volna ezt a helyzetet megoldalom, azt hiszem, még most is ott sírnék a kocsi mellett guggolva, hogy nem tudok lemenni innen), majd szépen visszagurultunk a városba ugyanazon az úton, ahol jöttünk. Glenbeigh-ben tankoltunk (ja, persze a benzin is kifogyóban volt a Nagy Kaland órájában), vettünk egy kólát, hogy megnyugodjunk, majd vidáman folytattuk tovább az utunkat ezúttal a Ring of Kerry-n. Az út egyébként ezen a szakaszon végig az óceán mellett megy, gyönyörű a kilátás, ráadásul most végre napfényben is láttuk a Dingle félszigetet, igaz, csak felsejleni a távolban. A következő állomásunk Cahirciveen-nél volt, ahol konkrétan pisiltünk, majd egy hídon átjutottunk egy kis félszigetre, ahol megnéztük a Ballycarbery kastélyt (ami egyébként a személyes kedvencem lett, mert annyira hangulatosan néz ki, /bár állítólag rengeteg embert akasztottak fel benne anno és ezért a mai napig hallani sikolyokat a környéken hűvös, téli éjszakákon/) és a Cahergal fort-ot, ami isz. 600-ban épült, természetesen malter használata nélkül. Cahirciveen után újra letértünk a Ring of Kerry-ről, az R565-ön leereszkedünk Portmagee-ig, ahonnan egy hídon át átmentünk Valencia island-ra, amit nem véletlenül neveznek az írországi paradicsomnak. A híd végénél mi rögtön balra fordultunk, így az ország legnyugatabbi pontját vettük célba. Miután találtunk egy kis parkolót, egy jó 45 perces sétával felgyalogoltunk a Bray head-ig (ez a Bray head persze nem az a Bray head egyébként, ami itt van mellettünk, de Írországban, csakúgy, mint pl Dániában, nem ritka, hogy két városnak, helynek ugyanaz a neve... hogy ez miért jó, azt nem tudom.). Útközben egyszer ugyan elkezdett szemerkélni az eső, de mire felértünk, ragyogó napsütés fogadott és olyan kilátás, amit azt hiszem, sosem fogunk elfelejteni... 340 fokban mindenhol víz, víz, víz, tajtékos, hullámzó, dühöngő, hömpölygő. Nagyon szép volt. Körülbelül egy órán át bámultuk a tájat, nem tudtunk betelni vele... Egy órányi videózás, fotózás után aztán elindultunk lefelé, a kis ösvényen balra a barik, jobbra az óceán, mi pedig megállapítottunk, hogy hát igen, ez az élet. Sétálunk le a napsütésben egy lankás ösvényen, néha egy-egy kellemes fuvallat símít végig az arcunkon, a kocsiban pedig vár még ránk egy negyed üveg felforrósodott kóla... Portmagee-ból nem tértünk vissza a ring-re, vagyis visszatértünk, de nem a Ring of Kerry-re, hanem Skellig Ringre, ami ismét nem volt babasétáltatás szegény kocsinak, de legalább ismét gyönyörű kilátásban volt részünk. 7 körül értük el a Ring of Kerry-t újra, majd becsorogtunk Waterville-be, ahol aznap este aludtunk. Itt kisebb lelkiismereti kérdést csináltunk a vacsorából, mert a vendéglátónk felajánlotta, hogy csinál jó kis Irish stew-t nekünk, csupán 15 €-ért / fő, mi viszont éhesek is voltunk meg nem is, sokalltuk is a 15 €-t meg nem is, körbe is akartunk még nézni a városban, meg nem is. Végül besétáltunk a városba és felfedeztük, hogy a szállástól kb 5 percnyi járásra ott hömpölyög az óceán... A nap épp lemenőben volt, mi pedig azt hittük, csak álmodunk, hogy állunk az óceánparton, szurkolunk a víznek, hogy hullámozzon ki a lábunkig, közben pedig az a legnagyobb gondunk, hol vacsorázzunk. A dolgot úgy oldottuk meg végül, hogy visszaosontunk a szállásra, felkaptuk a kameránkat, majd újra lesétáltunk a városba, hogy levideózhassuk a naplementét és keressünk egy kis hangulatos éttermet. Választásunk a Lobster bar-ra esett, ahol AV kaphatott végre csirkehúst, én pedig kipróbálhattam a híres fish & chips-et. A kaja mellett zene is szólt, ennek kapcsán megismertük Robin Turner-t, aki jó kis ír számokat dalolt amíg mi ettünk. Waterville egyébként Chaplin egyik kedvenc üdülőhelye volt, a központban áll is egy életnagyságú Chaplin szobor.