Pár napja tehát Limerick-nél hagytam abba. Akkor onnan. Vigyázat, hosszú és tömör és nem vicces. 

Vasárnap, pár rajzfilm és a St. John's Cathedral után (ami egyébként Írország legmagasabb tornyát tudhatja magáénak) Bunratty felé vettük az utunkat, ami Limericktől észak-nyugatra fekszik és talán azért lehet ismert a neve (ha az), mert ott van a Bunratty Folk Park & Castle. Nyaralásunk legdrágább programja volt egyébként ez az ír skanzen, fejenként 15.75 €-t perkáltunk a bejáratnál. Ez csak azért volt fájdalmas, mert AV egyrészt már járt itt, másrészt pedig ha az ember online vesz jegyet, akkor csak 10 € / fő a belépő, de mi erről valahogy szépen lemaradtunk... Na mindegy. A kezdeti kellemetlen érzést azért hamar feledtette a sok kis kunyhó, nem tudom, mondtam-e már, hogy a régi házak ilyen perverzióim nekem, mert amellett, hogy utálnék villany nélkül, döngölt padlón, mezitláb szaladgálni, valami rejtett erő mégis mindig behúz a skanzenokba és ha már ott vagyok, imádok bekukkantani a régi háztartásokba. Körülbelül négy óráig mászkáltunk a placcon, vettünk Bounty jégkrémet, vándoroltunk a szegény halász házacskája és a gazdag polgár rezidenciája között, andalogtunk, nézelődtünk, majd miután rohamléptekben átszaladtunk a kastélyon is, elhagytuk a helyszínt. Az időjárás ekkor már nem volt olyan kegyes hozzánk, amint bevágódtunk a kocsiba, elkezdett ömleni az eső... 10 percig esett-esett, majd csillapodott és beállt a megszokott rend: valami szemergett, de alig észrevehetően. A parkból a megjegyezhetetlen nevű Knappogue kastély-hoz mentünk, de a walled garden-t nem igazán tudtuk élvezni, mert a kertkapu alól nem volt olyan jó a kilátás. Igen, időközben újra rázendített az eső. Knappogue után Craggaunowen jött, én pedig elkezdtem utálni ezeket a kimondhatatlan neveket. Craggaunowen-nél egyébként beültünk teázni és úriasan kértünk egy-egy scone-t is, amit kis vajjal, lekvárral szolgáltak fel. Én a magam részéről majd' elolvadtam ennyi jóság láttán. Hazafelé megálltunk a Cratloe erdőnél, lustaságunkat leküzdve felmásztunk egy kilátóponthoz, ahonnan állítólag remek kilátás nyílik a környékre. Ez a remek kilátás eléggé szubjektívnek bizonyult, mi mindenesetre jót röhögtünk, amikor körbenéztünk "fenn", nagyjából olyan 200-250 méter tengerszint feletti magasságon. Ekkor kicsit megrettentem, mert elképzeltem, mi lesz, ha az Írország szépségeit taglaló leírások máshol is túloznak egy kicsit, de nem mutathattam gyengeséget, mert én állítottam össze az útitervet... Limerick-be este érkeztünk meg, a sok levegő miatt talán, de én úgy kidőltem, hogy 8-tól 11-ig aludtam, AV meg TV-zhetett kedvére. 11-kor felébredtem, majd egy Semmelweis sanyarú életét taglaló dokumentumfilm után újra beájultam a párnák közé.

     

Hétfőn a nyaralásunk legborzasztóbb időjárását voltunk kénytelenek megtapasztalni, bár reggel még semmi sem utalt arra, hogy szívni fogunk. A Dingle peninsula felé vezető úton először Adare-ban álltunk meg, egy szép kis abbey-nél, ami a 12. században épült és manapság protestáns iskolaként működik, úgyhogy amikor a tök kussban felmásztam egy pókhálós csigalépcsőn, a lépcső tetejénél lévő vastag faajtó egyik résén bekukkantva önmagamnak is meglepő módon egy falra szerelt LCD tévét pillantottam meg, és ez, azért valljuk be, iskola ide, iskola oda, egy kicsit megdöbbentett. A következő állomásunk, Newcastle West volt, ahol a Desmond Hall nevezetű középkori szórakoztató központot akartunk egy kicsit jobban szemügyre venni, de miután várni kellett volna az idegenvezetésre, úgy döntöttünk, folytatjuk tovább az utunkat, mert vár az óceán, a víz, a táj, éljen, nem késlekedhetünk. (Newcastle West egyébként az első volt azoknak a városoknak a sorában, amelyeknek ha le kéne rajzolnom a térképét, hát tuti rámenne az életem, annyira kiszámíthatatlan és rendszertelen az egész városszerkezet. Mondjuk ez vicces is valahol, de legalábbis érdekes.) Newcastle West után a következő megállónk Inch volt, ami már a Dingle félsziget egy kis falva, 3 km-es homokos parttal, ahová már az Atlanti óceán hömpölyög be. Amíg én pulcsiban és vacogva álltam a szürke felhők alatt és a tomboló víz mellett, várva, hogy AV elkészítse élete fotóit, mások boldogan homokoztak a parton, rohantak a vízbe vagy épp szörföztek a hullámokon. Ekkor még kicsit meglepődtem, de utunk során később megszoktam és megállapítottam: ide születni kell. Egyébként épp a parton voltunk, mikor a bizonytalan délelőtti napsütés után megérkeztek a "nap felhői" és innentől kezdve megállás nélkül ömlött az eső hol kisebb, hol nagyobb intenzitással. (Inkább az utóbbi.) A zuhogó eső ellenére, ha már itt vagyunk, nem fordulunk vissza felkiáltással, úgy döntöttünk folytatjuk utunkat a félsziget végéig, mert ki tudja, mikor jutunk el eddig legközelebb. Inch-et elhagyva, Dingle-en keresztül törtettünk megállíthatatlanul a Slea Head felé, miközben sorban hagytuk el a látnivalókat, amiket jó időben mindenképp érdemes megnézni, ömlő esőben viszont kevésbé. A cél előtt röviddel megálltunk egy kis étteremnél, kértünk két teát a nagy izgalomra, amit az előző nap jó élményére hivatkozva két scone-nal is kiegészítettünk, majd vajas-lekváros késsel a kezünkben bánatosan néztünk ki az ablakon, mert realizáltuk, hogy az eső ugyan nem fog elállni egyhamar, ráadásul 5.30-ig lehet elfoglalni a szállásunkat, vagyis két órán belül le kéne érnünk Killarney-ba, ami mondjuk úgy kissé valószínűtlen... No de nem is mi lettünk volna, ha a borongós hangulat öt percnél tovább uralkodott volna rajtunk: a teától és a scone-tól felbátorodva nekivágtunk hát a Dunberg fort-nak. Igen, esőben. Szerencsére, mikor kiléptünk a teázó ajtaján, épp csak szemergett az eső, úgyhogy éreztünk magunkban annyi bátorságot, hogy lesétáltunk a vaskorból származó maradványokig. Mire leértünk, újra rákezdett persze, amin én nagyon nevettem, úgyhogy a végén már nem tudtam megmondani, hogy eső vagy a könnyeim mosták-e el a szempillaspirálomat. Érdekes módon, hiába esett, hiába fújt, nem fáztunk, ami azért javított a helyzet komfortfokozatán. A kiállítás részeként ezután megnéztünk egy rövid kisfilmet a félszigetről, megláttuk, milyen gyönyörű lehet napsütésben a hely és megjegyeztük, hogy ide még mindenképp vissza kell jönnünk jó időben. Ezután már semmi sem állított meg minket: elautóztunk a Slea Head-ig, aminek a közelében volt egy embernagyságú hófehér szentháromság. Kiszálltunk, egy ideig néztük a sziklákat nyaldosó hullámokat, videóztunk egy csomót, majd szépen visszaereszkedtünk Dingle-n, Inch-en keresztül Killarney-ba. Ekkor persze már nem esett. Nagyjából fél 8-ra érkeztünk meg a szállásra, ami 17.30-hoz képest cseppet késő volt, de hálistennek augusztus első hétfője bank holiday Írországban, úgyhogy 17.30-kor sem lett volna senki a recepción... A kapun egy A4-es papírka várt, hogy a mi "party"-nk ebbe és ebbe az apartmanba menjen, kulcs a zárban. Miután kiröhögtük magunkat a kis csapatunk megnevezésén, lepakoltunk, elámultunk az apartman nagyságán és nekivágtunk Killarney-nak, mert az éhhalál szélén egyensúlyoztunk. Killarney-ban találtunk egy óriás Tescot, ami olyan volt, mint az otthoniak, itt azonban még sosem jártunk ekkorában (voltak ruhák is, úristen, nagyon durva, nagyon durva), majd egy kisebb kavargás után 9 körül értünk vissza a szállásra. Este néztünk egy dokumentumfilmet a dél-afrikai köztársaság fővárosáról, Johannesburg-ról, majd egy kínai elefántemberről, minek kapcsán megállapítottuk, hogy TV műsor-ügyileg itt sem állnak jobban, mint Magyarországon, majd éjfél körül kerültünk ágyba, meglehetősen hulladék módon.