Miután az előbb átfutottam a svájci nyaralásunkat (ITT meg ITT meg ITT meg ITT), úgy döntöttem, mégis megírom a mostani utunk históriáját is, mert jó elmélázni utólag az élményeken. Hát ez szép kerek mondat lett.

Szóval. Szombaton viszonylag korán, 9-kor indultunk el felfedezni az országot, ahol élünk. A nap morgolódással indult, AV ugyanis felfedezte, hogy nagyjából az egész lakásunkat vinni akarom magunkkal, mert ki tudja, mit hoz a jövő és különben is, kocsival megyünk. Sajnos én csak nevetni tudtam azon, ahogy pörölt, hogy ugyanolyan vagyok, mint a saját Anyukám, aki 50 km-nél hosszabb távra elsőnek a kotyogót teszi be a retiküljébe, de aztán úgy tettem, mintha megsértődnék és akkor leállt a műsor. Miután két fordulóval lehordtuk a cuccost, a sarki Sparban felkaptunk két erdei gyümölcsös Nesteat meg két fehér csokis Kinder Buenot, kezdődhetett a kaland. Úgy volt, hogy Limerick felé félúton megállunk az Emo courtnál, mert az szép meg jó meg zöld meg olcsó, de miután a GPS valahogy megkettyent és úgy döntött, megmutatja mi az ír virtus és ő bizony nem visz fel egy mihaszna autópályára sem, jó két órát vesztettünk a kis falvak között kanyarogva. Miután én utálok autópályán repeszteni, nem is bántam, hogy inkább a hosszabb és lassabb utat választottunk, mert így legalább közelebbről láthattuk, milyen is A Vidék. Útközben amúgy vagy háromszor elkezdett ömleni az eső, de 5-10 perc után mindig megemberelte magát az ég és így a napsütés és az eső finom eleganciával váltogatta egymást. Első megállónk a Lough Gur előtt a Grange Stone Circle volt, ami tulképp pár kőtömb egy szép nagy körbe rendezve. Érdekessége, hogy 4000 éve ott áll, ahol. Miután elkészítettük az első fotóinkat, egy wedge tomb felé vettük az irányt, ami - mint a nevéből kiderül - egy szép kis öreg sírbolt. A sírt körbejártuk, megvizsgáltuk és ekkor már senki nem tarthatott vissza a Lough Gur-tól. A lough szó egyébként nagyjából az egyetlen ír szó, amit ki tudok ejteni (lough: ejtsd - lok) és különben tavat jelent. A Gur tó, hasonlóan a Glendalough-i Felső tóhoz egy csendes, hangulatos tavacska pár misztikus domb árnyékában. A tóban állítólag rengeteg kincset találtak anno, mert a a korabeli emberek úgy vélték, a víznek varázsereje van és ezért mindenféle értékes tárgyat dobáltak a tóba feltételezem a megfelelő rituálé keretében. Az egyik tó melletti dombra egy kiépített kis ösvényen könnyűszerrel fel lehet sétálni és onnan egész jó kilátás nyílik a környékre. A tó környékén egyébként mindenféle érdekes látnivaló található még bónuszként, ezeknek a létezéséről egy tábla tájékoztatott a tó mellett, mert a neten semmiféle infot találtam róluk. Miután kinézegettük magunkat a tó környékén, célba vettük a szállásunkat Limerickben, de csak azért, hogy egy gyors zuhany után (250 km porát feltétlen le kellett mosni - vagy ez mégis OCD?) nyakunkba vehessük a várost. Mivel AV volt már Limerickben, figyelmeztetett, hogy ne várjak túl sokat, Írország harmadik legnagyobb városa elég szürke, csúnya, ahol semmi érdekes nincs... Ehhez képest, miután leparkoltunk a főutca környékén és levergődtünk a Shannon partjára, egész kis tetszetős kép fogadott... Széles a folyó, a víz hideg, az ördög persze nem bírja a vizet - de folyó van, vár van, mi kellhet még? A rakparton a Shannon hídtól szépen lesétáltunk a Sarsfield hídig, útközben annyi hattyút láttam, mint eddig életemben összesen, majd valami nagy épületet megkerülve eljutottunk a St Mary's Cathedral-ig. Továbbhaladva elértük a King John's Castle-t, ami egy kis szigeten fekszik, majd a Thomond hídon át újra átvágtunk a folyón és megnéztük a Treaty Stone-t. A folyó (mihez képest persze) túloldalán lesétáltunk a Sarsfield hídig újra, útközben elolvasgattuk a tájékoztató táblákat, majd visszavágtuk magunkat a kocsiba és visszahajtottunk a szállodába. Konklúzió: Ha minden csúnya város olyan csúnya lenne, mint Limerick, gyönyörű lenne a világ.   

Képek: