A jószándékkal kikövezett út

No most miután felporszívóztam az egész lakásban, betettem egy mosást*, bekészítettem a mosogatógépet (hm. no igen. mosogatógép.), rendet raktam, bevásároltam és leégettem a nyelvem egy 3/4 adag Tesco light lasagne-vel (2,39 hurrá) íme hát hogyan is telt a göbzizésem óta eltelt idő (azon kívül, hogy el, persze):

Bár a repülőgépen tulajdonképpen kevesen utaztunk (a 20-as sortól felfelé kb 3 ember terpeszkedett) és közvetlenül mellettem sem ült senki, a velem egy sorban, a folyosónál ülő néni az Ír nemzet egész kedves példánya volt, ami azért jóleső indítás a kevés ír között is van aranyos ír következtetést levonva. A repülőút életem talán legunalmasabb 2.5 órája volt: fészkelődtem, mocorogtam, olveasni nem volt türelmem, az eurom és egy kis rágcsálnivaló fenn volt a poggyásztartóban, amivel bénázni azért nem akartam, az mp3 lejátszóm lemerült, aludni nem tudtam, a kis kerek ablakokon keresztül pedig csak az éjfekete űr tátongott rám. A körülményeknek köszönhetően nem maradt hát más szórakozásom, minthogy ezzel a dublini nénivel csevegjek, aki rettentő jó partner volt a fecsegésben... Elmesélte, miért volt Pesten, miket látott, kikérdezett ki fia-borja vagyok, mit keresek a repülőgépen, egyszóval remekül elbeszélgettünk az utazás unalmát enyhítendő. Miután leszálltunk, még a csomagjaimat is megvárta velem ez az áldott jó néni, majd amikor már látta, hogy sínen vagyok, nagy lelkesedéssel sok sikert kívánt és elviharzott. Ekkor 11 felé járt az idő (itteni idő szerint 10 felé), én pedig beálltam a taxira várók kanyargó sorába. Életem második egyedül abszolvált taxival való utazásom (számomra) akkor vette első bizarr fordulatát, amikor legnagyobb meglepetésemre a feka sofőr nem azért ment a kocsi jobb oldalához, hogy kinyissa nekem az ajtót, hanem azért, hogy önmaga üljön be. Jó, persze, erre számíthattam volna, tudom, baloldali közlekedés, de azért akkor is... A második bizarr fordulat nem váratott sokat magára, mert miután bátortalanul kinyögtem az AV által megadott címet, a sofőr úgy nézett rám, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy vigyen el a Vörös térre. Visszakérdezett. Elismételtem. Még egyszer visszakérdezett, még egyszer (ekkor már nem bátortalanul, hanem meglehetősen feddő hangsúllyal) elismételtem. A helyzetet megoldandó, a fekám ekkor tisztán rákérdezett, hogy hogyan jut a megadott címre. Így. A taxis. No mondom ez jól indul a k... életbe, de csak egy ádonnó csúszott ki a számon. Még a tükörben is látszott a sofőr szemén, hogy fogalma sincs róla, hova akarok menni, de azért elindult valamerre. Ezután, mint a jól ismert vicc szereplője, kétszer is abban a kínos helyzetben találtam magam, hogy a faszi telefonálni kezdett, én meg előzékenyen előrehajoltam, hogy pardon? A második ilyen után úgy döntöttem, higyjen bunkónak, én többet nem reagálok neki semmire, úgyhogy hátradőltem az ülésen, rátámasztkodtam a kézipoggyászomra és azon filóztam, hogy vajon gáz-e, hogy itt vagyok egy szigeten, Magyarországtól 2000 km-re, a repüléstől még félig süketen egy feka taxis autójában, aki bantuul próbálja meg kitalálni, merre is menjen... Gondolkodtam, gondolkodtam, elmélkedtem, elmélkedtem, és mikor épp arra a következtetésre jutottam, hogy hát igen, elég cinkes a helyzetem, a sofőr egyszer csak befordult egy kis utcácskába, hogy hello, végállomás, kiszállás. Nem is tudom, milyen meggondolásból, óriási kő gurult le a szívemről, bár mondjuk ilyen előzmények után azért lehettem volna egy kicsit gyanakvóbb. De nem voltam, éljen a naivitás. Szóval kiszállok, a sofőr a cuccaim kipakolása után köddé válik, sötét van, vállamon egy 10 kg-s táska, egyik kezemben egy 20,6 kg-os, a másik kezemben egy közel 15 kg-os másik bőrönd és állok. Itt vagyunk. Na jó, de hol. A cumóimmal együtt elcincálom magam a sarokig, hogy lássam, mi van kiírva, no persze hogy nem az általam megadott cím. Hívom AV-t, most mi van, azt mondja, írjam le a környéket. Mondom nagy épületek, valami kikötő gondolom, mert azt úgy érzi az ember, ennyi. Megadom az utca nevét, ami ki van írva, térképen keresi, azt mondja, ilyen nincsen. Mondom hogy ne lenne, itt vagyok épp. Jó, fogjak egy másik taxit, hátha az tudja, hova akarok menni. 50 métert vonszolom a cuccaim, magyarul káromkodok, hogy senki meg ne értse, jön egy taxi, tátogok neki, lehúzza az ablakot, bólintok, megáll, bepakolja a bőröndjeim. Mondom neki a címet. Nem tudja. Már kezdte elönteni az agyam vér, mikor látom, hogy ő már rutinosan elővesz egy térképet, hogy kikeresse, hová is akarok menni. Jó pont, gondolatban megölelgetem a fekete, fogatlan fejét. Megvan! Ott van előttünk a cél. 100-200 métert gurít és kitesz az apartman előtt. Hálálkodom, mint az őrült, lelkesedem és amikor a mennyivel tartozom válaszra csak annyi reakciót kapok, hogy semmivel, isten hozott sajnos tudom, hogy nem otthon vagyok...  

* no azért ez nem volt egyszerű: beépített mosógép, gombok, tekervények, betűk (ikonok nuku), használati utasítás zéró... de mit tesz a technika? interneten rákeres, kétségbeesett levelet talál, hogy most költözött új lakásba, ahol ilyen mosógép van és nem tudja kezelni, választ elolvas, ami egy link: keresd ki a gyártmányt és hajrá. linkre kattint, gyártmányt keres, használati utasítást letölt és végigolvas, gépet beállít és MOS.