A jószándékkal kikövezett út

Vigyázat, veszélyesen síránkozós bejegyzés következik.

Ismét egy remek napot tudhatok magam mögött. Iszom a Pepsit, eszem az akciós szaloncukrot (ettől a kombinációtól a vércukor szintemet át kéne nevezni cukor vér szintre), asszem már csak a kokain hiányzik és tutira vehető, hogy nem élem meg az etióp átlagéletkort sem. Mindehhez a lehangoló hangulat... Isteni.

AV viccesnek tartotta, én annyira nem, hogy tegnap beugrottam a coopba és ennek következtében a négy emeletet már potyogó könnyeimtól alig-alig látva másztam meg... Jó, oké, ilyen dolgok miatt felesleges sírni, de még csak kiakadni is, mert az ugye regresszió a gyermeki énünkhöz, de egyszerűen annyira kétségbeejtőnek éreztem a helyzetet, hogy nem láttam jobb kiutat, minthogy szégyenszemre bőgőmasinaként caplassak fel a lépcsőkön. A baj az, hogy minden reményt elvesztettem. Igen. Ennyi idősen. Mert tudom, hogy nem lesz jobb soha. Tudom, hogy tehetetlenek vagyunk. Tudom, hogy nincs megoldás. De nem akarom, hogy ne legyen jobb soha. Nem akarok tehetetlen lenni. És nem akarom, hogy ne legyen megoldás.

Ami egyébként a legborzasztóbb az egészben, az az, hogy bele sem merek gondolni, mi van azzal, aki minimálbért keres... 65.500 Ft-ból hogyan telik akár egyetlen darab (!) 93 Ft-ba kerülő citromra? Vagy a legolcsóbb, 194 Ft-os tejre? Nem értem, hogy mehet az át nálunk, hogy míg az árak vagy 20%-al nőttek év eleje óta, a(z én) fizetése(m pl)k egy fillérrel sem?!   

Egyik. A másik a mai metrós esetem.

A Nyugatinál szálltak fel. Egy 30 (40? 45?) körüli szénfekete apuka, kezében egy kis koszossal és körülötte további öt (!) 6-10 év közötti gyerekkel. Amint ezek betették a lábukat a kocsiba, a metró közönsége úgy vált szét, mint Mózes parancsára a tenger. Hangosak voltak, agresszívek és bűnkoszosak. Amíg két kis purdé a cipős lábával táncikált az üléseken állva, az apuka kezében lévő legkisebb a nála lévő chipses zacskóból szórta az áldást a metró padlójára. Már itt kezdett bennem felmenni a pumpa, hogy jó, hat kölyköt nehéz kordában tartani, de basszus, az óvónők tizenhat gyereket is képesek utaztatni emberek között, mert mondjuk ők aktívan próbálják őket fegyelmezni... (Arról nem beszélek most, hogy a járni sem tudó gyerekemnek tuti nem adnék chipset a keze közelébe sem, mondván rágjon kenyérhéjat... :D) No de. Öt perc és néhány megálló után, mikor már épp kezdtem visszarázódni Kunderához, az egyik kiskölyök valami megfontolásból kikapta az apuka kezéből a legkisebbet és leült mellém, de úgy, hogy kb félig rajtam ült. Én megpróbáltam a legtöbbet kihozni a helyzetből, elhúzódzkodtam (tudom, fel kellett volna állnom, de nem tudok állva olvasni), de a kis szaros a koszos fejével elkezdte rám rázni azt a rohadt chipset, mire önkéntelenül is kiszaladt a számon az "Ezt azért nem kéne.", felettébb sértő és bántó mondat. Az apuka azonnal ott termett persze és elkezdett szidni, mint a rongyot, hogy micsoda szarházi vagyok, hogy hát az a gyerek még csak 14 hónapos, mit képzelek. Sajnos ahhoz túl gyáva voltam, hogy egy dromedár cigónak beszóljak, hogy szarok rá, pontosan 14-szer, sőt, az agyamban felmerülő egyéb már-már rasszistának tűnő gondolataimat sem osztottam meg vele, de most itt, így, biztonságos közegben azért bevallom, hogy legszívesebben karóba húztam volna azt az embert ott és akkor, ráadásul mindenki szeme láttára. Az igazság az, hogy most már nem tenném meg, mert tulajdonképpen áldott jó lelkem van. A legszebb egyébként, hogy senki, még az erejük teljében lévő férfiak sem mertek szólni a palinak, hogy nem illik a földre szórni a burgonyachipset, vagy hogy az sem túlságosan kulturált, ha a kiürült zacskót csak úgy lazán ledobjuk a padlóla, dulván.

Budapest, zisz bjutiful sziti, 2007.