Az életemet át- meg átható ambivalencia ma ismét dübörög bennem.
Reggel voltam egy állásinterjún. Mert visszahívtak. Az első interjú után, ami azután történt meg, hogy az önéletrajzomat beválogatták a potenciális jelöltek cv-i közé. Hurrá. Az iroda semlegesnek tűnt. Barátságos is volt meg nem is, kicsi is volt meg nem is, öregszagú is volt meg nem is, mindenesetre feltűnt, hogy jóval kisebb a nyüzsi, mint ott, ahol az első interjún voltam és ahol a recepciós fiú körülbelül dupla olyan magas volt, mint én és ebből következőleg teveként himbálózó járással vezetett keresztül egy folyosó három ajtaján, amelyek mindegyikénél gondosan be kellett húznia a nyakát...
Az interjún minden jól ment, okos voltam, ügyes meg talpraesett meg még asszem szép is, ámde ekkor szóba került a főnök, akire már most próbált felkészíteni az interjúztató nő, feltételezem nem véletlenül...
És itt jön az ambi... 4-kor hívtak, hogy kiválasztottak. Hogy menjek még a héten próbanapokra, hogy kiderüljön, gyakorlatban is jó vagyok-e nekik és ugyanígy, nekem bejön-e valóban ez a munka... Igent mondtam, persze, egész délután repkedtem a boldogságtól, forgatgattam a karikagyűrűmet, csillogtattam a napfényben és közben vidáman siettem tanítani, de most, ahogy kinn már töksötét van, felmerült bennem, hogy mi lesz, ha nem fog tetszeni? Mi lesz, ha nem bírom, hogy van felettesem? Mi lesz, ha nem tűröm majd az igazságtalanságot?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.