Tegnap voltunk otthon. Anyu sötött kiskiflit végre, mostanság eléggé leállt a hagyományos sütéssel; ha csinált is valamit, az általában máfin volt vagy palacsinta, úgyhogy most szinte fürödtem a kilónyi lekis meg diós kiskifliben. Alig van már pár szem sajnos, bár hálistennek csak egyedül eszem.... Bocs AV, thx Norbi. (Igaz, a hétvégén már 55 kg voltam. Tulajdonképp nem is tudom, miért.)
Aztán hazafelé beugrottunk Nagyapához, helyesebben csak én mentem be, AV meg bennmaradt a kocsiban zenét hallgatni, mondván Nagyapa úgyis össze fogja téveszteni az Előzővel, ami persze kama, mert Nagyapa nagyon is jól tudja, hogy AV AV, hiszen meg is kérdezte, hogy van AV meg minden, miután káromkodások közepette a kezembe nyomta a pénztárcájában lévő utolsó papírpénzt, ami szerencsétlenségére egy tízezres volt... Kicsit rosszul éreztem magam, mert utoljára kb húsvétkor voltam nála, de az igazság az, hogy az embernek nagyon össze kell szednie magát ahhoz, hogy meglátogassa, mert a kastély, ahol lakik, jóformán a Halál Háza. Mindenhol járókeretes, magukban beszélő nénik, bácsik, folyamatos WC és öreg szag, üvöltő kisrádiók, száz éves légycsapók... Nagyapa közel sem a legkáóbb lakó, sőt, ő tulajdonképpen egészen képben van az aktualitásokat illetően, bár az évszámokat nem nagyon vágja, mert elmondja, hogy ő 1926-ban született, most 2006 van, de ennek ellenére azt állítja, hogy 11 év múlva betölti a százat... Ilyenkor nem szabad vele vitatkozni, mert elkezd üvöltözni, de egyébként már azt hiszem, belenyugodott a sorsába és már csak egyetlen dolgot vár... Tegnap egész rossz hangulatban kaptam el, bármit mondtam, nem reagált, csak ette a szőlőt, amit még ő ültetett a kertünk végébe... Ha kérdeztem, félszavakkal válaszolt, de most őszintén, összesen hány kérdést lehet feltenni egy öregembernek, aki naphosszat az ágyában ül vagy fekszik?
Szégyen, nem szégyen, fél órát voltam nála összesen, mert kifogytam a kérdésekből. Aztán szóltam, hogy megyek. Felvette a szandálját és kikísért az előtérig. És könnyes lett a szeme, amikor elbúcsúztam tőle és azt mondta, hogy vigyázzak magamra...
Amikor kiléptem a kapun, szinte rohantam a kocsi felé, örültem, hogy előttem az élet, süt a nap, ősz van. Beültem a kocsiba és A Paris Hilton szám ment.
És annyira szánalmasnak éreztem az egészet és annyira igazságtalannak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.