Tegnap séta közben egy bácsi megállított és elkezdett valamit magyarázni. Próbálom pontosan leírni, hogyan zajlott a beszélgetésünk...
Ő: bla bla bla bla gas bla bla bla
Én: Really? Hm...
Ő: bla bla bla
Én: Hmmmmmm... Oh.
Ő: Yes, bla bla bla St James bla bla
Én: Oh... Oh my God.
Ő: Yes, Yes... Mind yourself by the way.. Bye...
Én: You too... Bye.
Nesze neked angol szak és két év ittlét.
... a TMI kifogott rajtam.
Azt hittem, inTiMIdating, de nem. Too Much Information.
Hallelujah.
... a tblsp az evőkanál rövidítése kedves ez alapján idetévedt olvasó.
A mai zuhanyzás után büszkén állapítottam meg, hogy reggeli előtt oldalról teljesen úgy nézek ki, mint P. születése előtt.
"Lement a bőr."
No és hogy miért rühellek szoptatni... Mert a szopás => szívás.
Az még csak hagyján, hogy nem ehetek és ihatok azt, amit akarok, mert azt már nagyjából megszoktam, hogy húson és krumplin élek mindenféle főzelék (kivéve persze krumplifőzelék) és zöldség nélkül, mert ha nem így tennék, üvöltés lenne a vége, mert P. mindentől puffadni látszik és azt bizonyos okoknál fogva ugye utálja, ergo visít. (Múltkor én szemét megettem két banánt, hát akkora patáliát csapott, hogy zengett tőlünk a környék.)
De az, hogy számunkra minden szoptatás egyben egy kisebb-nagyobb harc is, az már eléggé kikészít. Az elején azt hittem, később könnyebb lesz, mert oké, nehezen indult be a tejem, de létezik ugye a kereslet-kínálat egyensúly, tehát ha majd sokat szopik a gyermek, sok tej termelődik, de be kell vallanom, ez egy baromság, a természet nem ilyen kifinomult, a természet béna, fúj. Mert hiába telik-múlik az idő, hiába nyúlik a bugyogó, az én kis tejtermelésem maradt ott, ahol volt egy-másfél hónapja és így egy fix 600-650 mg-nál többet nem tudunk kisajtolni a tőgyeimből, ha a fene fenét eszik, akkor sem.
A kisajtolnit pedig szó szerint értettem. A reggelek még csak-csak, akkor alvás után 160-180 mg megvan / mejj, de ahogy közelít az este, egyre jobban csökken a termelés, szombaton pl délután 50 (!) mg, este 70 (!) mg jött a kettő darab csöcsből összesen. Mérgemben már olyanokat mondtam, hogy legszívesebben levágnám ezt a két funkciótlan izét magamról, mert most őszintén, hogy gondolhatják, hogy egy közel 4 hónapos gyereknek közös erőből termelnek 50 mg tejet és az neki elég 3 órán át!? És hiába Laktoherb, Mecsek tejszaporító, urtica urens, more milk, még több víz, az 50 az 50, ha nagyon küzdök, talán felmegy egészen 90-ig is, de kész, annyi... Hát hogy fogjam be egy 180-200 mg-ot igénylő gyerek száját fele annyi kajával, mint szeretne? Ugye hogy sehogy.
És az alapfrusztráció mellett, hogy nem tudom ellátni a csöppöt, az is idegesítő, hogy ő (már maga a csöpp) sem sztoikus nyugalommal veszi ám tudomásul, hogy a saját anyja éhezteti, hanem miután érzi, hogy lószar sem jön, kifeszíti magát és valami éktelen rikoltozásba kezd. Ez a rikoltozás persze a megszólalásig hasonlít a hasfájós rikoltozásra, úgyhogy ilyenkor jön a gyomorszorító bizonytalanság, hogy no most akkor az a baj, hogy fáj a hasa vagy az, hogy nincs tejem? Ha ömlene a tej, persze kilőhetném a bosszankodást, mint lehetséges ríkató tényezőt, de így ezt nem tehetem meg, vagyis ott tartok, hogy épp úgy mint totál kezdőként, néha még mindig nem tudom, miért sír a saját gyerekem, ami azért valljuk be elég szégyenletes és meglehetősen aggasztó 4 hónap után...
Összefoglalva tehát, igenis utálok szoptatni, mert a szoptatós kampányok által sugallt bensőséges és nyugodt élmény helyett számomra a szoptatás csupa frusztráció, kényelmetlenség, harc és küzdelem. Ha még ennek tetejében fájna is a cickóm, mint sok más ismerősömnek, hát az biztos, hogy nem szoptatnék egy percig sem tovább... Ez van.
(Ennyi negatívum után azért leírom, hogy néha vicces és jó is szoptatni ám, pl mikor kivételesen van elég tejem és látom, hogy P. már csak mókázik velem és nevetve hullajtja ki a szájából a bimbajam, de ezek olyan ritka pillanatok, hogy a sok szar mellett sajnos hajlamos vagyok meg is felejtkezni róluk...)
Ja és just for the record, P. tegnap elindult a Felnőtt Táplálkozás Rögös Útján (FETÁPRÚT), miután fintorogva ugyan, de tisztességgel megevett négy fél kiskanál őszibarackpépet.
Mondom én, hogy lassan felnő.
Három napja olyan fos idő van, mint már régen. Esik az eső, lámpát kell kapcsolni, különben az orromig nem látok, jön a kozmosz hidege. Hétvégén így nem voltunk Bray-ben, pedig mióta itt vagyunk, minden vasárnap kiautóztunk, ettünk egy fagyit, sétáltunk egy kicsit a parton és hazajöttünk. No most ez elmaradt. Sic transit gloria mundi.
Helyette mondjuk voltunk kétszer Blanchardstown-ban, vettünk habtapit (te jó ég, ez a név, iszonyú), mert az menő, Burger Kingben ebédeltünk és este jártunk a tajtékos tengernél is.
Szép az élet.
Este mondok az Uramnak, Tibi, hogy kéne P.-nek egy olyan pözli-szerű polifoamszőnyeg vagy mi, reakció:
- Miért, szerinted már össze tudja rakni?
No comment, meghajlás, balra el.
Hosszas számítások és méricskélések után bizonyosan kijelenthetjük, hogy a P. nevezetű pontosan egy éve van körünkben.
Ma a Pearse park-ban egy csövi utánunk szólt, hogy luvli bébi. Szerintem P.-re értette.
Voltam ma Eurosparban, kivétel nélkül egy euróba kerülő dolgokat vettem:
Otthon mindez mennyi lett volna?
És mert ez nem lehet külön poszt, ideírom, hogy szerintem a legfinomabb csoki a Kinder Bueno.
Amúgy most, hogy újra bevetettük az altatásokhoz a zenélő virágot / napocskát meg a p*napárnát is, úgy próbálom P. emlékezetét fejleszteni, hogy látod, látod, mikor kicsi voltál, akkor is ezt használtuk...
Hiszen olyan nagy már, lassan iskolás lesz.
Ja és felfedeztem, hogy van ilyen a Fresh-ben, kettő db egy euroért.
Ó, köszönöm istenem, hogy nem nagyon látszik meg rajtam, hogy ilyeneken élek.
A hiányzó fehércsoki chipsek sajnos idő előtt áldozatomul estek.
P. meg elérte azt az aranyosság szintet, hogy lehet, nincs is tovább.
Ja és ő a mutatóujját szopja, nem a hüvelyket.
Ő üzenete:
Hogy megy a nap?
Én üzenetem:
Jól, most épp pihizik
alig aludt séta alatt
Ő üzenete:
hanem mit csinált
beszólt megint az öregeknek
"kussolsz nyugger"
meg ilyenek
nagyon kényelmetlen volt a múltkor is
Kicsit idegesít, na jó, ez túlzás, leszarom, csak olyan furcsa, hogy ezeken a babaszépségversenyeken az győz, aki több szavazatot kap neten. Még sosem neveztük semerre P.-t (pedig szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy tarolna, mert tényleg szép, mindenki szerint, nekünk nem azt mondják, hogy jajj de édes, de aranyos baba meg miegymás, kivétel nélkül mindenki a szép jelzőt használja), szóval hogy nem a csalódás íratja ezt velem, hogy valahol nem nyert, de szerintem béna, hogy valaki azért örül, hogy a gyereke nyert egy első díjat, mert elégszer kérte az ismerőseit, hogy szavazzanak a babájára és azok vették is a fáradtságot és szavaztak.
Lehet, hogy túlzásba viszem az igazságérzetet, de ezek akkor nem szépségversenyek, hanem kinek van több ismerőse / kinek van több ideje kampányolni versenyek tulajdonképpen.
Ja, amúgy ma tök véletlenül felvettem, amint P. hasról hátra fordul. Már régebben is csinálta, de most már bizonyítékunk is van rá. He-he. Szép is, ügyes is, mi kell még?
Illetve ha már itt tartunk, a szoptatás mellett az összes álom is mondjon le.
Nem elég, hogy hulla éberen alszom mióta szülő vagyok, az agyam még azzal is fáraszt, hogy minden éjszakát végigálmodtat velem és még emlékszem is az álmaimra...
Mondjuk ez nem nehéz, miután az esetek 90%-ban a világvége pereg le előttem, kivéve a tegnapi napot, amikor is csak simán lezuhantam nagyjából 100 métert a föld alá.
Picsába már, rohadt 2012.
Nincs annyi negatív jelző a tarsolyomban, amivel le tudnám írni hogy rühellem a szoptatást.
P. haja sötétedik (anyai örökség), szeme viszont továbbra is kék (apai örökség).
P. három napja úgy alszik el (kizárólag este), hogy leteszem, betakargatom és már szunnyad is.
Hát megszakad a szívem.
Egy éve látogatott meg Vér néni utoljára.
Csak mondom.
Lassan tehát egy éve, hogy P. ilyen-olyan formában, de köztünk van.
P. hamvas bőrét először érte ma eső és ahogy ez most kinéz, nem utoljára.*
* sikerült abban az öt percben lemennünk sétálni, mikor az addig tűző nap eltűnt és elkezdett ömleni az eső, majd mire visszaértünk a lakásba, újra száz ágra kisütött a nap**
** ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Sors akarta így, hogy a mai séta elmaradjon, mert mit tudom én, így megmenekültünk attól, hogy valami ámokfutó elüssön a járdán vagy valami ilyesmi
AV a mobiltelefont fia füléhez nyújtva csúfolkodik.
- Hallo, pizzarendelés? Kérnék egy nagy pizzát, de puha legyen a tésztája, ugyanis nincs fogam...
Igen, mi kegyetlen szülők megint próbáltuk kiváratni P-vel a 3 órát kaja nélkül...
Kezdem azt hinni, hogy a babaruhákat és -játékokat olyan emberek tervezik, akik az életben nem láttak gyerekeket még csak távolról sem...
Törppicúr csörgője kerestetik!*
* a ma kapható színes, szagos, vibrálós izéket ugyanis én meg tudom fogni, de a Kiskorú nem, ugyanis meglepő módon kicsiny a marka...
