A jószándékkal kikövezett út

Na haladjak már ezzel is...

Ott tartottam hát, hogy lefulladtunk, de szerencsésen elindultunk a Lidl elől vasárnap este. És ha már az előző heteket is néven neveztem, ezt a 3.-at is illik, elárulom hát, hogy a következő hét a Rettegés Hete lett.

A hétfő fekete napként írta bele magát az otthonlétünk naplójába. Tulajdonképp ahányszor hazamentünk eddig, mindig attól rettegtem, hogy eljön ez a nap, amikor is nincs kifogás, nincs mentség, el kell mennem egy proktológushoz. Igen, 30 évesen, nőként egy se**turkászhoz. Remek. Miután nevünk, címünk már volt, időpontot meg jó előre foglaltam (kb 3 hétre előre MINDEN másodperce foglalt a dokinak), hétfőn reggel remegő térdekkel elvándliztam hát A Rendelőbe. Bár időpontra mentem, jó 45 perces csúszással oldalogtam be a doktornőhöz. (Ezt a 45 percet azzal töltöttem, hogy újra és újra rácsodálkoztam, hogy a páciensek 90%-a 40 éven aluli, számuk pedig iszonyatosan sok... Komolyan, ha tíz ember nem jött ez idő alatt, egy sem... Hát milyen elkorcsosult világban élünk már?) De térjünk vissza a témára. A panaszok vázolása után jött a vizsgálat, oldalfekvésben, előttem egy baromi nagy monitorral, amin premier plán láttam a hátsóm... (Megjegyzem minden tiltakozásom és kifogásom ellenére (=peeersze, van egy gyerekem, 30 elmúltam stb stb), igaza van AV-nek, most, hogy láttam, milyen 5 centiről a fenekem, tényleg nem ártana némi izommunka a területen...) A doktornő - legnagyobb rémületemre - nem tudta elsőre megmondani, mi a gáz, úgyhogy kimondta az ítéletet, amitől végig rettegtem: kolonoszkópia szükségeltetik. Teljesen letörtem, sírni eszembe sem jutott mondjuk, de a szívem a torkomban dobogott rendesen. Ha van vizsgálat, amiről mindenki azt írja, hogy borzasztó, szörnyű, iszonytatos, az a vastagbéltükrözés. És most tessék, azt mondja, az vár rám. Tettem ugyan néhány hamvába holt kísérletet, hogy elkerüljük a dolgot, de a lelkem mélyén tudtam, ez kész, lefőtt a kávé, hamarosan egy több méteres csövet fognak feltolni a hátsómba, szevasztok karóba húzottak, jövök. Kaptam egy telefonszámot, ahol időpontot kell kérnem meg egy receptet, amivel kiválthattam a fosatóport és szevasz, viszlát, találkozunk később. (Aki nem jártas a kolonoszkópia világában, annak elárulom, hogy a vizsgálat előtt egy napig nem szabad semmit sem enni, csak fosni a végtelenségig, különben nem lesznek átjárhatók a belek és meg kell ismételni a vizsgálatot.) A szörnyű hír után, nem tudom, hogyan, de kiváltottam a fosatóport, majd elsétáltam a Westendbe, vettem néhány bébikaját megszokásból, majd felhívtam a másik doktornőt, időpontért. Amilyen mákom volt, szerdára kaptam is, mert az aktuális beteg belázasodott (ha-ha, el is hiszem)... Ezután a rossz hírrel a zsebemben hazakullogtam, belevetettem magam a Crohn-os fórumokba és szó szerint rettegtem. Este elolvasgattam a kapott leletet és megdöbbenve vettem észre, hogy 17 cm-ig semmit sem talált a doktornő - ez jó, ezek szerint 17 cm-ig már benn volt valami, anélkül, hogy tudtam volna róla. (No jó, a vizsgálat kellemetlen volt, de nekem az is kellemetlen, ha valaki ránéz a fenekemre...) Mindenesetre büszkén állapítottam meg, hogy végbéltükrözésben már volt részem, éljen. No és hogy P.-ről is essen már egy kis szó: ezen a napon fújta meg először a furulyát, szóval neki tulképp jó napja volt... Délután másfél órát sétáltunk is vele, igaz, közben arról próbáltuk meggyőzni magunkat, hogy nincs semmi baj, túl leszek a vizsgálaton és minden jó lesz meg szép.

A kedd - az előző nap fényében - fosatással telt. Reggel még leerőltettem egy fél kakaós csigát, de utána már szilárd falat nem ment le a torkomon. Reggel 10kor és este 6kor ittam meg a két adag hashajtóport, ennek megfelelően reggel 11 és másnap 11 között egyfolytában ingajáratban voltam a szoba és a wc között. Furcsa, nem furcsa, estig nem is voltam éhes. 6 körül jöttek a tesómék, megnézni minket (ők nem tudtak a kis egészségügyi problémámról), mi pedig próbáltunk úgy tenni, hogy minden oké, épp pisilek, mikor kimegyek a mellékhelyiségbe (mondjuk ezt könnyen el lehetett hinni). Éjszaka kétszer voltam még kinn, mindkétszer azt hittem, ott maradok a földön, szédültem, hányingerem volt, kivoltam teljesen.

Szerdán eljött hát a rettegett nap, AV szépen elvitt a rendelőbe. (Still no food.) 10re mentünk, 11 körül be is jutottunk. Az még megvan, hogy kapok egy kórházi köpenyt, felfekszem az ágyra, felhúzom a lábam szülő pozícióba és jön egy nővérke valami injekcióval, amit belenyom a bal vénámba... No de ezután... néma csönd. A következő, amire emlékszem, hogy megyek kifelé és azon gondolkozom, hogy volt-e már a vizsgálat vagy sem. Emlékfoszlányaim vannak a délutánról, de egyszerűen nem áll össze a kép, mi hogy volt. Életem legfurcsább élménye volt ez az egész, miután pl utólag kellett elmondatnom AV-vel, mi hogyan is volt, miket csináltam, miket mondtam, hogy viselkedtem... Ő először azt hitte hülyülök, hogy nem emlékszem, mi volt, mert állítólag teljesen normálisan közlekedtem, reagáltam, kommunikáltam, de miután volt olyan, amit huszadszor kérdeztem meg tőle (elhoztuk a számlát?), kezdte elhinni, hogy itt valami turpisság van. Visszagondolva, amikor elmondta, hogy pl hol jártunk, miket beszélgettünk, akkor már nagyjából megvolt a dolog, de magamtól semmit sem tudtam volna mondani a délutánról. (Mondjuk arra a mi napig nem emlékszem, hol volt a kocsi, hol parkoltunk, hogy szálltam be stb. illetve másnap találtam a zsebemben egy cukorkát is, no konkrétan azt sem tudom, az hogy került oda.) Mindenesetre szerencsésen túléltem a kolonoszkópiát, bónuszként egy ilyen furcsa élménnyel is gazdagodtam, tök jó. Az eredmény is biztató lett: nincs gyulladásra utaló jel, daganat stb hurrá.

Csütörtökön-pénteken AV dolgozott, visszafejlődtem hát egyedülálló anyukává, mert ő az ő anyukájánál aludt. Csütörtökön semmi érdemleges nem történt, Apuval elautóztunk Mendére kiváltani a kapott gyógyszereimet, majd este P. 11 hónaposan és 2 naposan utoljára szopott. (Erős antibiotikumok mellett ugye nem egészséges a szoptatás... Mondjuk ez is olyan jellemző: reggel és este szopott már csak jó ideje kb 40-50 mg-ot (össz-vissz, tehát maximum 100-at, de inkább 60-80 mg körül), én lelkiismeretesen végigkérdeztem mindenkit, érdeklődtem fórumokon stb hogy hogy apasszam el ezt a kicsit, mit csináljak, hogy ne gyulladjon be a mellem, erre a válasz: menjek vissza a dokihoz és kérjek olyan gyógyszert, ami mellett tudok szoptatni... Bakker, 11 hónapig küzdöttem minden cseppért, minden erőfeszítésem ellenére alig maradt valami eddigre, most abbahagy(hat)nám végre, mert se P.-nek, se nekem nem jó ez a kínlódás (mindketten frusztrálódunk, P. a gyors megoldások híve, ha választhatott volna a lassan, kevés tej vagy gyorsan, sok tápszer között, ő már 2 naposan az utóbbit választotta volna), erre itt keltik a lelkiismeretfurdalást bennem, hogy micsoda köcsög vagyok, hogy abbahagynám ezt az alig-szoptatást 11 hónap után, mert gyógyszert kell szednem... Hagy ne mondjam, hogy le vagytok ti sz*rva... (De mondom...))

Pénteken reggel már tehát nem szoptattam (P.-nek szeme sem rebbent). Délelőtt jött MD megcsodálni a kis Nudlit, Anyu kirándult a volt osztályával, délután pedig hármasban (Apu, P., én) bementünk AV-ért és hazahoztuk. A nap folyamán semmi más nem történt...

Szombaton AV anyukájánál volt jelenésünk. Délre értünk oda, majd miután mindenki megebédelt, levonultunk a játszóra. Itt rádöbbentünk, hogy P. a kis cinege, akinek még nincs cipője és kicsit égett a fejünk, hiszen ezen a napon, igaz, benn a szobában, de már 10 lépést is tett egyedül a Törpe és erre nincs lábbelije... Miután a homokozás így kimaradt, némi hintázás, csúszdáztatás és lórángatás után sétáltunk még egy kicsit a telepen, majd vettünk pár cukrászsütit desszertként. Délután 5 körül nagy kerülővel hazaautóztunk, majd este rájöttem, hogy P. Gondolkodó Lény. (Odanyújtotta a buborékfújót egy nagy nyögés kíséretében, majd addig nem nyugodott, míg nem fújtam neki párat. Miután meguntam, a háta mögé tett dobozba rejtettem a bubifújót sok más játék közé, mire ő lazán hátranyúlt, kivett először valami mást, eldobta, majd újra matatott, kivette a fújókát és ismételten odanyújtotta egy nyögés kíséretében.)

Vasárnap szabad programunk volt, AV meg én L-ékkel lementünk Velencére, P. a nagyszülőkkel maradt. Sajna a tó még igencsak hideg lett volna fürdéshez, így csak grilleztünk és lesétáltunk a partra nézelődni, álmodozni. Este 6 körül értünk haza, mikor is V. jött P. nézőbe. Megállapította, hogy ő mindenképp kisfiút akar (meg is értem), majd fél 9 körül lelépett ügyelni.

Bár hülyén kezdődött, végül jól végződött a hét, igaz, a következő héten még volt egy jelenésem a dokinál, de erről majd csak a következő fejezetben...