Szóval akkor szülinap.

Bár nem kapcsolódik szorosan a múlt heti ultrahang a témához, mégis ott kezdem, mert tulajdonképpen onnan indult a nagy ihaj-csuhaj. Fél 1-re mentünk a nénihez. Én, mivel utálok elkésni és nem is tudtam, pontosan hová megyünk, rábeszéltem AV-t a 11.47-es dartra, aminek következtében már 12.10-kor ott ültünk az ultrahang központ előterében. AV először morgolódott kissé, hogy ő megmondta, hogy ráérünk egy későbbi darttal jönni, de úgy tűnt, később megbékélt, mert 12.28-kor vidáman közölte, hogy jéé, elmarhultuk az időt, lassan mehetünk be. Már nem tudom pontosan, miken hülyültünk, csak az maradt meg, hogy tényleg jól elvoltunk, nagyokat röhögtünk meg poénkodtunk, el is felejtettük, hogy szemben ülünk egy recepciós csajjal, aki esetleg látja, hogy megállás nélkül fulladozunk a röhögéstől. Sebaj. 12.35-kor jutottunk be az uh-ra, tekintve, hogy Írországban vagyunk, ez tökéletes pontosságnak számít. Az ultrahangot egy 50-es nő csinálta. Először kérdezgetett mindenfélét, hányadik terhességem ez, volt-e vetélésem előtte, rendszeresek voltak-e a menstruációim, mikor volt az utcsó első napja, egyszóval végigszaladtunk a szokásos körkérdéseken, majd elkezdődött a móka. A néni először mintegy mellékesen közölte, hogy fiúcska a Gyermek (mondjuk számomra ez 0 bit információt hordozott, én a 12. hét óta tudtam, hogy Damien nem lehet kislány, mert egyszerűen semmi lányos nem volt sem a 8., sem a 12. heti uh képein), majd tetőtől talpig (pontosabban talptól tetőig) végigméricskélte az Utódot, aki meg nem állt egy percre sem, forgolódott, mozgolódott, nyújtózkodott, kukackodott. (A néni kétszer is busy little fella-nak szólította őkelmét, ami engem különös anyai büszkeséggel töltött el, hiába no, az olyan jó érzés, ha rosszcsont-szerű az ember gyereke.) A méricskélés során kiderült, hogy eddig minden okénak tűnik a babóval, vannak végtagjai, belső szervei és ezek szépeknek és működőképesnek is tűnnek, egyszóval minden szép és jó. Ami mondjuk engem kicsit zavar, még ha nem is aggaszt mondjuk, az a tény, hogy számítottan 19+6 voltam, mikor az uh készült, a Gyermek a méretei alapján mégis 21+4-nek látszott. Ilyen kicsi korban van ugyan +/- 2 hét holtjáték, ami nem tekinthető furcsának, de ha így haladunk, azt a két napot már simán elfelejthetjük és szegény gyerek Óriásnak minősül... Mondjuk ez még mindig megnyugtatóbb, mint fordítva, de úgy mégis, mitől ekkora ez a szerencsétlen? A fogantatás előtt nem szedtem semmit, az első pozitív teszttől kezdve vettem be naponta egy szem terhesvitamint a 12. hétig, de azóta azt sem szedem. Hébe-hóba, kétnaponta bekapok egy fél Magne B6-ot, de ennyi, se folsavat, se vasat, se semmit nem szedek ezen kívül, mégis úgy nő a drága, mint akit nyújtanak. Én most 59,5 kg vagyok, azaz 3,5 kg jött fel 21 hét alatt, ami azért nem sok, tekintve, hogy normálisan eszem, itt most csak a babó a kérdés, vele mi van... Ilyenkor most éheznem kéne vagy legalábbis fogyókúráznom vagy ez hogy van? Hagyjam az egészet a francba és örüljek, hogy nem csenevész a gyerek, mi? Hát oké, meggyőztem magam.

Az uh után bementem AV munkahelyére pisilni (hát ez roppantul fontos info volt), majd bebuszoztam a központba ruhákat nézegetni. A tervem az volt, hogy most hogy már tutter, hogy fiú, veszek valami jó kis fiús ruhát, de aztán meggondoltam magam, mondván, hátha illene együtt megvennünk a leendő kisfiunk első kis ruhácskáját... A babakelengye gyűjtögetése helyett magamnak vettem hát terhesruha-szerűséget, egy egyszerű, hosszú ujjas, fekete kis ruhácskát, ami vastag harisnyával abszolút menő szerintem. Hazafelé (miután akkor még vészhelyzet volt közlekedés-ügyileg) 40 percet vártam a buszra, miután nagyjából két üzemen kívül busz után jött egy-egy működőképes, amiknek a 90%-a 122-es vagy 123-as volt, vagyis olyan, ami nekem véletlenül sem okés.

Pénteken tanítottam, az biztos, de hogy ezen kívül mit csináltunk, hát arra egyáltalán nem emlékszem. Ha minden igaz, a szülinapomat nem ünnepeltük...

Nem úgy szombaton, mikoris iszonyú hóra ébredtünk... A háztetőkön, az utakon kb 5-6 centi friss hó trónolt, ami itt nagyon-nagyon durvának számít, főleg azért, mert meg is maradt még délutánra is. AV eléggé el volt kámpicsorodva, mert megtervezte az egész hétvégét szegény és hát a hó, mint olyan, nem igazán volt a programpontok között... Hatalmas kreativitásunkról tanúbizonyságot téve, mégis megoldottuk a helyzetet: jól felöltöztünk és elindultunk sétálni a Liffey partra. Mivel nem sűrűn fordulhat elő, hogy D-ben ropogós havon sétálhatunk, én abszolút elégedetten lépdeltem: süt a nap, ragyog a hó, mi pedig kézen fogva gyalogolunk a többi lelkes kíváncsiskodó között, aki talán még az életben nem látott ekkora havat életében. Bájos pillanatok voltak ezek, én mondom. Amikor hazafelé vettük az irányt, AV megállapította, hogy annyira nem is gáz a hóhelyzet, úgyhogy elindulhattunk az eredeti programunkat megvalósítani, ami persze előttem mélységes mély titok volt... Mondjuk nem sokáig. Howth-ig autóztunk ki, majd ott beültünk egy kis étterembe a főutcán. Szülinapi meglepi egy. Tekintve, hogy Howth tengerparti kisváros, nem volt meglepő, hogy elsősorban halakat és más tengeri cuccokat kínált a hely, ami nekem jól jött, én ugyanis nagyon szeretem a halat, AV viszont küzdött egy kissé, mielőtt rábökött volna a számára meglehetősen bizarrul hangzó spicy chicken wings-re... Hezitálása főleg azután vált érhetővé, hogy kihozták a kajákat: az enyém szép volt, jó sok vastagra vágott sült krumplival, az övé viszont meglehetősen csúfságos volt, ráadásul a krumplija is inkább volt ropiszerű, mint csinos. Tudom, az én szülinapomról volt szó, de akkor is eléggé sajnáltam, hogy elmegyünk ebédelni, ő állja a cehhet, de ő maga alig-alig tud enni, sőt még csipegetni sem... Én mindenesetre jót kajáltam és elhatároztam, ha itt maradunk, mindenképp rászoktatjuk a Gyermeket a halra, mert egyrészt egészséges, másrészt meg az ír éttermekben mást nem igazán éri meg enni. Ebéd után hazafelé megálltunk a Dollymount beach-en, ahol még mindig állt a hó parton, nagyon vicces látványt nyújtva. Otthon vigasztalásképpen sütöttem pár palit és este bizonyára néztünk is valamit, de hogy mit, hát arra nem emlékszem.

Vasárnap folytatódott az ünnepségsorozat: AV főzött ebédet. Igaz, a levest én csináltam, de attól eltekintve minden mást ő vállalt magára. Húst sütött, göngyölt, köretet csinált, mosogatott, mindent csinált az a fiú. Ahhoz képest, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor főzött életében, nagyon jól sikerült az ebéd, elégedett voltam vele... Délután bementünk a St. Stephen's shopping centre-be, mert AV kinézett valamit és szerette volna megvenni nekem, de sajna nem volt szerencséje, hiába foglalta le a neten jó előre, mire odaértünk, kiderült, már nincs raktáron a cuccból. Bár ő eléggé el volt kenődve, én vidámkodtam, mert megvettem életem első (farmer) leggingsét, ami tudom, nem mindenkinek áll jól, de rettentő praktikus viselet, ha az ember terhes. (Nem mellesleg pedig nekem még jól is áll ha-ha.) Este sütöttem egy almás pitét és néztük egy kicsit a Forrest Gump-ot, majd éjfél után nyugovóra tértünk.

Hétfőn, amikor is tényleg szülinapom volt, délelőtt tettem-vettem, majd bementem AV-hez ebédelni és egy kolléganőjével megtárgyalni ezt-azt, ugyanis neki egy éves a fia és felajánlotta, hogy egyszer menjek be dumálni és hát most volt ez az egyszer. Az ebéd kifejezetten finom volt, habként a tortán pedig még két jégkrémet is kaptam, hát igen, itt az idő hízni. Hazafelé beugrottam a GP-hez kérni egy tájékoztatót miféle oltásokat kap itt egy csecsemő, majd mint aki jól végezte a dolgát, hazasétáltam. 4 körül AV kopogtatott az ajtóban egy csokor rózsával, majd közölte, hogy második kör, megyünk a városba az ajimért. Ezúttal az ILAC-ot támadtuk be, míg ő (mint utólag kiderült) Argosozott, én beugrottam egy üzletbe és vettem egy mell alatt szűkített igazi szürke terhesruhát a vasárnap beszerzett (farmer) leggingsem fölé. (Úgy érzem, nem tudok leállni ruha-ügyileg.) Miután mindkettőnk portyája jól sikerült, elégedetten mentünk haza, ahol én ledőltem egy órácskát, AV pedig játszott. Fél 7-kor elindultunk egy közeli pubba, mert AV meglepetés partyt szervezett nekem, mondván az ember nem mindennap lesz 30 éves. Elég sokáig, fél 10-ig maradtunk, majd miután mindent előadtam a terhességgel kapcsolatban, amit tudok, majd megmutogattunk pár uh képet és megettünk pár pizzát, hazasétáltunk ünnepelni. Először Anyuék felköszöntöttek, ha már a csomijuk nem jött meg időben sajna, majd jött AV, aki megajándékozott egy vadiúj... tádáááám laptoppal. Miután tudja, hogy nem díjazom a nagy kiadásokat (smucig vagyok na), leült velem szemben és felsorolt vagy 5-6 érvet, miért is döntött a laptop mellett, hát komolyan, a szívem szakadt meg... Mondjuk sikeres volt, a végére már tiszta szívvel örültem, hogy micsoda egy jó fej férjem van nekem, hát laptopot vesz a szülinapomra, te jó isten. (Nem beszélve a többi apró meglepiről, amiben szombat óta részem volt...)

Bár állítólag stresszes, ha az ember eléri a harmadik X-et, hát komolyan, bennem semmi ilyesmi nem volt / nincs... Tudom, ez elsősorban annak köszönhető, hogy dolgoznak bennem a hormonok, mert tudom, hogy pár hónap és lesz egy gyerekünk és ez nagyon jó érzéssel tölt el... Ez már olyan Valami az életben, olyan cél-szerűség... Ha nem várnánk babót, valszeg sokkal súlyosabban érintene ez a 30, de így... Komolyan mondom, életem legszebb szülinapja volt ez az idei. Ráadásul amellett, hogy AV így kitett magáért, rengeteg köszöntést kaptam, e-mailben, képeslapon, szóban... Tök jól esett, esküszöm. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára postán képeslapot és most jött vagy négy-öt.

Ami pedig szintén vicces: tekintve, hogy itt élünk, fokozatokban kaptam meg az otthoniak ajándékait, hogy egy hétig élvezhessem a szülinapom... Szerdán AV anyukájának a csomagja jött meg, ma pedig végre Anyuéké is. AV anyukája sütött egy nagy adagot a kedvenc sütimből, Anyu pedig szerzett egy vagány kismamanadrágot a C&A-ból. Nem értem, hogyan találhatta el a méretemet, szerintem mióta az eszemet tudom, mindig túl nagy cuccokat vett nekem, de ezúttal hálistenek beletalált. Ráadásul jól is néz ki a gatyó: barna, szövetnadrág, de nem túl ünnepélyes, inkább olyan igazi, magas, gumis derekú vagesz kismamagatyó, mondom. Örülök, hogy végre megjött, éljen a praktikum...

Ja és hát ennyi.