Bár végre meglett az első aranyérem, nem erről akarok most írni sport címszóval, hanem arról, hogy a héten arra a következtetésre jutottam, hogy mostantól igenis újra rendszeresen fogok sportolni. Az újra nem véletlenül szerénykedik áthúzva az igenis és a rendszeresen között, ugyanis tulajdonképpen sosem sportoltam úgy igazán. Bár általánosban még minden sorversenyre buzgón elküldtek, mert valahogy az úgy ment, biztosan gyorsan guggoltam le meg sebesen gurultam meg hasonlók, mikor elkezdtem serdülni, úgy 10 éves korom körül (nem, nem jött még meg 10 évesen, csak úgy alakulgatott át a felépítésem) egyre rosszabbul teljesítettem. A rövid távú dolgok még csak-csak mentek, még mindig az utolsó vagy az utolsó előtti ember voltam a sorban (nagy dicsőség volt ám az akkoriban, kis kék tornadresszben); de a hosszabb távú futás (300 méter+), na az a halálom volt. Cseppet sem felfelé ívelő sportkarrieremnek egyértelmű végét az jelentette, amikor egy gyereknapon a városi sportpályán mindenki egy emberként szurkolt, hogy ne essek össze a salakon, ahol asszem 5 (!) kört kellett volna megtenni és persze a csapat leggyengébb teljesítményét futó tagjának eredményét nézték... Kis csoportom tehát miattam vesztett, én pedig elhatároztam, hogy utálok sportolni. Gimiben az izgalmasan hangzó zuhanyzom! felkiáltással rendszeresen ellógtam az órák végét, ahol lehetett, lazsáltam, a hosszú távú futást továbbra is heveny módon gyűlöltem, összesen a távol-, a magasugrás; a medicin labda dobás; a gyűrű meg azok a különböző ugrások okoztak némi örömet, amikor két ilyen matracra kellett érkezni úgy, hogy futsz-futsz-futsz, dobbantasz, bukfencezel a levegőben és guggolva érkezel meg. A csapatjátékoktól hánytam, mert 163 centisen nem alkothattam nagyot sem kosárban, sem röpiben, a kézit meg túl agresszívnek tartottam úgy nagy általánosságban.  

Snitt. De folytatom:

Szóval a hivatalos sport sosem volt az erősségem. Biciklizni ugyan rendszeresen bicikliztem, csak úgy, a magam kedvéért, de nem azért, hogy edzek, hanem mert miközben keresztül-kasul karikáztam a városon, gondolkodtam. Évente egyszer, augusztus elején 10-14 napig hegyet is másztunk, egészen 14 éves koromtól kezdve, de ennyi, mozgásigényemet ezzel a két tevékenységgel tökéletesen sikerült kielégítenem, sőt. Sokáig szinte irtóztam a komolyabb sporttól, a mozgástól és nem tudtam felfogni, hogy élhetnek a földön olyan őrültek, akik focizni, kosarazni, futni járnak - méghozzá önszántukból és te jó isten, heti rendszerességgel...

Aztán talán 2003 környékén kapott el minket is a gépszíj. Úgy éreztük, kéne némi rendszert vinni az életünkbe - már ami a sportot illeti. Ekkor kezdtünk el heti egyszer pingpongozni járni és ekkortájt kezdtünk el úszni is. Asszem egy évig tartott a lelkesedés, de miután egyre inkább macera volt olyan helyet találni, ahol lehet pingpongozni, az uszi viszont drága volt, szépen lassan kikoptunk mindkét sportból... Időről-időre ugyan ránktör valami lelkesedés, most télen pl viszonylag sűrűn koriztunk, ezt mégsem lehet rendszeresnek kategorizálni...  

De én jó fél éve nem bírok magammal... Szeretnék sportolni. Nem véletlenszerűen, esetenként, hanem rendszeresen, heti többször, komolyan, kitartóan. Érzem az erőt. Tudom, hogy most menne. Nem fogyni akarok, nem erről van szó. Formásodni, izmosodni, szálkásodni jó lenne persze, de nem ez a lényeg, a legfontosabb, hogy szeretném kimozogni magam, szeretnék izomlázat érezni, szeretnék sportos lenni, feszes, izmos és fiatalos.     

Éppen ezért - vigyázat! - tervet dolgoztam ki. Azt hiszem, ha leírom, talán nagyobb eséllyel tartom be: 

Heti terv:

Nyár:

• heti egyszer másfél óra biciklizés
• heti egyszer egy óra futás
• heti egyszer másfél óra úszás
• heti hétszer fél óra erősítés - húsz perc comb- és fenékizom; tíz perc karizom

Tél:

• heti egyszer másfél óra korcsolya
• heti egyszer másfél óra úszás
• heti hétszer fél óra erősítés - húsz perc comb- és fenékizom; tíz perc karizom

Nahát. Szépséges leszek és egészséges.