Szóval az úgy volt, hogy ahogy csütörtökön zötyögtem haza Pest egyik legundorítóbb villamosvonalán és azon filóztam, hogy jé, milyen fura az élet, hogy régebben csak azt tudtam elképzelni, hogy Pesten élek, mostanság meg érdekes módon hihetetlenül irtózom ettől egész mocsártól és szabad levegőre, biztonságos biciklizésre meg csöndre vágyom, észrevettem, hogy ezek a gondolatok nem csak úgy maguktól jöttek ám rám, hanem empirikus tapasztalatokból adódtak, hiszen rá kellett döbbennem, hogy lám csak milyen nehezen veszek levegőt, olyan, mintha egy mázsás ipse ülne a mejjemen és ennek következtében úgy döntöttem, hogy aztamindenit én asszem most talán akkor inkább megfulladok. Hazaérve morogtam AV-nek egy sort arról, mennyire gyűlölöm Pestet ebből a szempontból, pihegtem kettőt (lélegezni már akkor is nehéz volt) és miután L. korábban végzett a tüdőszűrésen (tüdőszűrésen, remélem mindenki látja a Jelet), mi is korábban tudtunk átmenni hozzájuk vacsizni és kártyázni. A csütörtök tehát még egész jól végződött, kaptam egy nagy kübli meleg teát és azt hittem, ennyivel meg is úsztam Pest hullára szennyezett levegőjét. Jött azonban a péntek, a Bukás. Reggel az irodában a nagyon fáj a torkom opusszal nyitottam a napot, de miután úgy le volt nullázva az osztályunk, hogy csuda, nem volt képem hazaküldetni magam, pedig egész nap meleget pisiltem (a láz első biztos jele); merevedett a nyakam, úgy fájt a tarkóm (a láz második biztos jele); égtek a szemeim, mintha ágyúgolyók lettek volna (a láz harmadik biztos jele) és minden lépésnél majd' összecsuklottam, úgy fájtak a térdeim (a láz negyedik biztos jele). Mindeközben persze görcsösen köhögtem, szárazon, nem keverve, ahogy a legjobb. A napnak nem tudom, hogy lett vége, arról, hogy hogy értem haza, elképzelésem sincsen, mindenesetre itthon azonnal lázat mértünk és ekkor megismerkedtem az elkövetkezendő napok kedvenc törtszámával a 38.3-mal. Hattól 9-ig aludtam, akkor megnéztem a Született feleségeket (az évad utolsó része, ki nem hagytam volna) és reménykedtem, hogy másnap új nap virrad. Az élet persze nem állt meg, másnap persze új nap virradt, 37.4-gyel. Hohó, meggyógyultam kiáltással mostam egyet, teregettem, lehúztam az ágyneműt, elmentem könyvtárba, majd 11 körül újra beütött a krach, lefeküdtem és fel sem keltem kb csak ebédelni (AV főzött, éljen és úgy megterített, hogy a Gundel a csodájára járhatott volna), majd 5 körül megsütni azt a kis adag muffint, amit az esti kártyapartira szántam, ugyanis ezúttal E-ékhez voltunk hivatalosak vacsorára. Na náluk már éreztem, hogy gáz van, máskor erőteljes hangom most csendet parancsolt, különben senki sem értette, mit motyogok. A lázam folyamatosan mértem és bár 37-nél fejjebb az istennek nem kúszott, azt hittem megőrülök, úgy elkezdett fájni a torkom. Volt már részem torokfájásban, de ilyenben még sosem azt hiszem. Nyelni nem tudtam, ha beszéltem, az mindenkinek rossz volt, azt hittem, itt a vég. Mikor 3 körül hazaértünk, csak bezuhantam az ágyba és abban sem voltam biztos, hogy lesz másnap. Persze lett, 37.8-cal és extrafos száraz köhögéssel. Bepróbálkoztam egy evőkanál Mucopronttal, de azt majdnem kihánytam, hiába no, nem vagyok hozzászokva a folyékony cukorhoz éhgyomorra. A vasárnapot egy az egyben ágyban, párnák közt töltöttem, félálomban megnéztem végre az Arielt, de másra nem nagyon emlékszem a napból, max. talán még arra, hogy a lázam alig ment 38.4 alá. Hétfőn szokás szerint 37.8-cal keltem, ekkor már tényleg azt hittem feladom, mert voltam én már beteg máskor is, na de kb 2 napig, amiből egy nap volt lázam és hello, a többi Hawaii. A rémálomnak viszont még nem volt vége, nem halhattam meg csendben, kussban, hiszen várt rám a körzeti rendelő... 16.45-kor lerogytam egy sarokba. A fejem fájt, éreztem, hogy egyre szarabbul vagyok, néha-néha köhögtem egyet, akkor mindenki felkapta a fejét és vártam. És vártam. Két ember ült előttem, hurrá, naivan mindenkinek adtam max. negyed órát, gondoltam fél órát kibírok itt, nem olyan vészes. Igen ám, de időről időre új emberek érkeztek. Akik bementek. Akiket szólítottak. Akik bratyiztak a nővérkével. Akik fél órákat voltak benn. Egyre szarabbul voltam, de mindig, mikor azt hittem, most már én jövök (az a számkijelzős lószar dísznek volt a falon, az alatt a két óra alatt, amíg ott agonizáltam a rendelőben, egyetlen szám nem változott), az utolsó pillanatban beesett valaki és beslisszolt előttem az orvoshoz. Épen és egészségesen. Röhögve. Hogy neki csak beutaló kell. Hogy neki csak gyógyszer kell. Hogy ő csak kontrollra jött. Hogy ő csak úgy benéz. Másfél óra múlva olyan ideg lettem, hogy amikor a doktornő rákérdezett, mi a bajom, már önmagam nem értettem, mit mondok, úgy be voltam rekedve. Nagy nehezen hazaérve 38,5 volt a lázam, bevettem egy akkora antibiotikumot, mint ide Lökösháza (nem értem, miért kell egy gyógyszert két centisre tervezni, de most komolyan), majd odakészítettem magamnak egy kis hányóedényt, mert bár sajnáltam volna a darabonként 200 ft-os tablettát, de hát ha hív a természet, akkor nincs mit tenni. A fehéres, viszkózus köptetőt állagának köszönhetően inkább nem vettem be, csak most reggel, miután a negyedét jól magamra öntöttem. (Most szépen itt keményedik a pólómon meg a kis boxeremen.) Aludni a változatosság kedvéért nem aludtam tegnap, mert a kór az orromra is ráhúzódott és ezért levegőt, mint olyat csak elvétve kapok. (Amúgy simán lehet, hogy tegnap a rendelőben szedtem össze ezt a kis plusz náthát.) Mindenesetre a jelenlegi helyzet annyi, hogy az életkedvem mára visszatért, mert csak hőemelkedésem van (max. 37.4), bár a sok köhögéstől fáj a hátam, mint állat és olyan hasizomlázam van, hogy a csodájára lehet járni... Az orrom folyik, lefeküdni ezért bajos, mert akkor megfulladok, a gyógyszertől meg olyan a szám, mintha epét ittam volna... De 53 kg vagyok, hehe. Hát megérte? Teljesen...