Úgy terveztem, hogy miután annyira el vagyunk havazva, hogy AV-nek még 17, nekem pedig még vagy 8 dolgot kell elintéznem holnap, nem írok, csak már házas állapotban, de azt hiszem, ki kell adnom magamból, hogy ma, amint nagy vidáman a tarsolyomban egy átöltözős ruhához és cipőhöz tökéletesen illő nyaklánccal vonultam végig a Nyugati aluljárón, hogy majd 4-es 6-ossal megyek tovább, a táskás előtt két mentős óriási tömeg feszült tekintetétől követve próbált újraéleszteni egy nőt - a szóbeszéd és a realitás kegyetlensége szerint - sikertelenül.
Én még sosem láttam halottat. Most is csak egy hófehér mellkas és lábszár ugrik be, és az izzadó mentős, amint nyomja-nyomja-nyomja - hiába.
Nincs borzasztóbb az ilyen hirtelen halálnál, én mondom. Mit nekünk esküvő, mit nekünk veszekedés, mit nekünk nyaklánc, mit nekünk villamos - ha ennyi az egész... Ez a nő reggel épp úgy indult el otthonról, mint minden más nap... Felvette a piros cipőjét és a világos blúzát és úgy lépett ki az ajtón, hogy eszébe sem jutott, hogy többet soha nem ér haza...
Szar az élet, komolyan.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.