A jószándékkal kikövezett út

Kezdek esküvői bloggá válni, sorry, nem bírom ki. Reggel voltunk az önkormányzatnál, ahol gondosan megvárattak, hogy úgy érezzük, van még esélyünk menekülni, pedig nincs is. 3/4 óra után aztán bebocsáttatást kaptunk a szentélybe, ahol egy először borús, majd kissé oldottabb hangulatú anyakönyvezető nőci adott egy számunkra kedves időpontot, majd elénk vágott egy CD listát, hogy válasszunk három nótát, ha nincs hozott anyag. Persze lesz ezek után, de azért amíg ő az adatainkkal bíbelődött, kuncogtunk egy keveset a lista itt-ott komikus elemein. A kedvencem Zorán Amikor elmentél tőlem-je lett, de a Szerelemnek múlnia kell is dobogós lett. Ha lett volna elég lélekjelenlétünk és nem épp szélütést kaptunk volna attól, hogy mibe vágtuk a fejszénket, felajánljuk, hogy behozzuk Nagy Feró Azok a boldog szép napok nótáját is, de szerencsére nem ezen járt az agyunk. Ezután néhány személyes kérdés következett (Nem vagyunk-e már (mással) házasok? Nincs-e (eltitkolt) gyerekem? (Érdekes módon ezt a kérdést csak nekem tette fel a nő...) Nem vagyunk-e közeli rokonok?), majd az esküvő részleteinek megtárgyalása után (Lesz-e szülői köszöntés? Lesz-e pezsi? Lesz-e gyertyázás?) visszafojtottam néhány könnycseppet (Szentimentális vagyok, ja.) és átsétáltunk szemrevételezni a házasságkötő termet, ahol a szőnyegen végigvonulva ismét szétmorzsoltam pár cseppet, de hogy ne látszódjon, megvizsgáltam a színesre festett üvegablakokat. Ezután kisiettünk az irodából és mentünk dolgozni, testben két-, lélekben egyfelé. Csöpp.