A Kit ismerhetek? az előbb kiadott egy lányt, akivel még egyetem elsőben jártunk egy szemináriumra és aki akkor azt mondta, hogy ő még sosem hallott arról, hogy E/1 személyben az -ikes igék alanyi ragozásban is -m-re végződnek és különben is, AV-nek kicsit tetszett anno, ami miatt eleve ferde szemmel néztem rá, mármint erre a lányra, pedig akkor még nem is jártunk, mármint AV-vel és erre tessék, most megláttam, hogy idén már 30 múlt a csaj és ez most kicsit megvígasztalt, hogy ezek szerint 22 évesen kezdte az egyetemet és ezért éreztem magam mindig olyan kis kicsinek mellette.
Azért lássuk be, számomra nagy trauma volt az, hogy 18 évesen kezdtem egyetemre járni. Tök egyedül bekerülni egy óriási rendszerbe, ráadásul egy olyan jó kis biztonságos helyről, mint egy gimi, ahol te vagy a nagy, te vagy a sztár, ahol mindenki ismer, ahol vagy valaki, borzasztó volt... Senkit nem ismertem, senki sem szólt hozzám, ha én szóltam, lerítt rólam, hogy most érettségiztem és amikor valaki, akihez egy kicsit odacsapódtam és akiről azt hittem, jó barátnőm lesz, elfordult és egy sráccal kezdett el beszélgetni, mikor megkérdeztem tőle, kik voltak azok a szabadkőművesek, végképp elvesztettem az illúziómat, hogy az egyetemi éveim lesznek életem legszebb évei...
Senyvedtem, utáltam a bizonytalanságot, hogy mindent (szó szerint mindent) magunknak kellett intézni, hogy innen-onnan összelopkodott információfoszlányokon éltem, mikor mit kell csinálni, nem tudtam, hogy működik A rend, nem szerettem senkit és senki sem szeretett, órák között egyedül ültem a büfében, teázgattam, úgy tettem, mintha jól elvolnék, de közben irigykedtem a többiekre, akik egy suliból jöttek, akik már ismerték egymást valahonnan, akik egy kolesz szobában éltek, akik olyan jól érezték magukat...
Aztán megszoktam mindent... 21 évesen nagy öregként felvételiztem a másik szakomra. És félig újra királynak érezhettem magam... A bizonytalanság már ismerős volt, a bürokrácia már agressziót és nem félelmet váltott ki belőlem, megszoktam a rendetlenséget, azt, hogy minden változik, hogy nem bízhatsz senkiben és végre újra beszélgettem. Már nem akartam barátnőket, már nem keresgéltem, egyszerűen elvoltam...
Az első szakommal nagyjából készen voltam, alig kellett bejárnom, de nem is bántam, mert senkit sem ismertem onnan és így senki sem hiányzott... Ráadásul a fél várost végig kellett utaznom odáig. Utáltam azt a helyet.
És most kiderült, hogy eladták azt az épületet. AZT az épületet... A földig fogják rombolni szenvelgéseim színhelyét. Lakópark lesz a helyén. Eltűnik a könyvtár, a könyvesbolt, a kajálda, a nyomda, a főépület, a penészes, vizes falak, a számítógépterem... Furcsa.
KICSIT sajnálom. De csak kicsit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.