Persze, hogy a karácsony a szeretet, a megbékélés, a nyugalom ünnepe, de azért valljuk be, rejt némi stresszt is magában... És itt most nem is az extra nehézségekről beszélek, amik csak úgy elénk gördülnek, váratlanul (foghúzás, hitelfelvétel, költözködés, ilyesmik), hanem a karácsonnyal általánosságban együtt járó, szokásos kis problémákkal...
Példának okáért: Pénteken sütöttem, de az utolsó tojást, ami egy zacsiban figyelt az asztalon és arra szolgált volna, hogy megkenjem vele a süti tetejét, AV jaaaj, itt van még egy gömböc, de jó felkiáltással ripityomra törte, abban a hitben, hogy talált még egy kis nyers tésztát. Aztán a zacskó alján úszó tojáshéjakat véres kardként felemelte és akkor már tudtuk, itt már csak a Nagyi segíthet...
Aztán... Amikor a Marci egy jól irányzott (?) ugrással elvágyódását minimalizálandó megpróbált a padlásfeljáróról átjutni a spejzablakba, repültében csak két lekvárosüveget suhintott le, amiknek a tartalma lassan folyt végig az ásványvizes palackok oldalasán, meghatározva ezzel, milyen lekvár nem kerül idén a karácsonyi sütik töltelékébe...
Ezen kívül... Csütörtök este a TV nemes egyszerűséggel nem kapcsolt be többet. Szocotthonban töltött 3/4 élete és három, nálunk eltöltött boldog év után úgy döntött, hűséges katódcsöveivel, sík képernyőjével és 72 centijével örök álomba szenderül... (Ezzel mondjuk megkönnyítette a döntésünket, hová kerüljön a fa, mert némi nézgelődés és téblábolás után, Sztálin szobrot megszégyenítő módon döntöttük le őt a TV állványról, hogy helyébe állíthassuk a karifát. Hja. Az élet kegyetlen.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.