Sírva és kiabálva szaladtam AV-hez, hogy jöjjön, szedje ki a macskát a szekrény alól, siessen és adjon be neki valami gyógyszert, hogy kimúljon, mert nem bírom elviselni a látványt és a nyávogást... Elbújtam egy ajtó mögé és csak bőgtem-bőgtem-bőgtem, mert nem tudtam, van-e itthon jó gyógyszer vagy egyáltalán egy embernek való gyógyszertől meghalhat-e egy macska... AV odajött, átölelt, elmondta, hogy kiszabadította a cicát, mire az utolsó erejéből kétségbeesetten a kert közepéig elkúszott, (arra pillantva láttam is a szürkés-fehér farkát), de azt mondta, hogy a gerince tört el, úgyhogy nincs remény...
Eszembe jutott, hogy az állatorvos feladatai közé tartozik egy-egy szenvedő állat elaltatása, úgyhogy lázasan kutatni kezdtem egy Szaknévsorban, kit lehetne kihívni (új helyen voltunk, fogalmam sem volt, ki az ügyeletes állatorvos); mire a neveket és a városokat olvasva rájöttem, hogy nem egy faluban élünk... nem egy községben... hanem Pesten, úgyhogy hiába nyálazom át a Vas megyei Aranyoldalakat, felesleges...
És itt snitt. Vége.
Nem tudom, mi lett a macskával, az állatorvossal, a gyógyszerrel, a padlóval, az új lakással... Semmi.
Mindenesetre borzasztó hálás vagyok a Sorsnak, hogy nem az álmunkban élünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.