A jószándékkal kikövezett út

No szóval a tegnapi nap sok újdonságot tartogatott.

Először is, P. megkapta a 6 hónaposan aktuális oltáscsoportját, ami elég kegyetlen volt: három szúrást kapott a két lábába, összesen nyolcféle oltóanyaggal. Mikor mondtam a nővérkének, hogy he-he van hely, hová szúrja a tűt (P. meglehetősen vaskos combokkal bír, főleg ahhoz képest, hogy születésekor két ropi volt a lábai helyén), akkor még röhögtünk, de délután, mikor másfél órán át sivíkolt, bárhogyan is próbáltam a kedvébe járni (ringatás, szoptatás, hordozgatás, danolászás, hajszárítózás) no akkor már nem volt annyira jó a buli. A nyűgi ellenére, AV rám parancsolt, hogy menjek el usziba, ha már úgy hárpiáskodtam érte, én pedig hosszas vívódás után végül is el is indultam. (Az uszodai kalandjaimról később...) Mikor hazaértem, P. épp szunyált, de olyan jó 15 perc múlva felébredt és elpanaszolta, hogy nincs jól. (Konkrétan remegett.) Szerencsétlennek forró volt az egész feje, az ujjai viszont jéghidegen kulcsolódtak a kezemre. (Ez pont ilyen drámai volt, mint a megfogalmazás.) Elveinket feladva, fél 9 helyett már negyed 9kor elvittük fürdetni, előtte viszont még megmértük a lázát, ami mint kiderült, 38,5 volt – azt hogy ebből le kell-e vonni fél fokot vagy sem, sosem tudjuk meg. Fürdés után mindenesetre kapott két kiskanál Calpolt, majd egy tisztességes vacsora után (ezt úgy bírom benne, láz ide, láz oda, enni köll) nagyjából 5 perc büfiztetés után negyed 10kor elaludt. Mivel nem tudtuk, mi vár ránk éjjel, rövidesen követtem, hja, azon szerencsések közé tartozom, akik a sarokban képesek elaludni az este jó este jó éneklése közben. Éjszaka többször felriadtam – no nem P.-re, hanem hogy épp most viszi le a fejünk felől a tetőt a szél és az eső – és olyankor átcsúsztam P. szobájába eldúdolni a mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán-t és csekkoltam, hol tart A Láz. Szerencsére hatott a rózsaszín lötty, úgyhogy mindig azzal tértem vissza, hogy már csak meleg az a buksi. Reggel már csak 37,3 volt a csepp hőmérséklete, ami azért már egész jó – főleg, ha ebből még le is kell vonni fél fokot (ezt ugye nem tudom, mert mindenki mást mond). All in all, nagyon bízom benne, hogy a Vasember túl van a dolgon, olyan kis Erőember, csak nem fog már ki jobban rajta az a sok szar oltás. Mindenesetre ha ennyi volt az egész, büszkén mondhatom: P. túl van élete első lázélményén és igazán hősiesen viselte a dolgot, éljen Ő.

A másik újdonság A Lázon kívül a már említett Uszodai Élmény. Jó rég óta hőzöngtünk már, hogy ebben az országban nem lehet sehol sem úszni tisztességesen, elhatároztam hát, hogy meglesem mit kínál a főváros tisztességtelen úszási lehetőségként a jónépnek. Mivel a kiszemelt uszi meg mi is dart közelben vagyunk, úgy döntöttem, darttal közelítem meg a helyszínt. Oké. Mákom volt, amint megvettem a jegyet, jött is a vonat és kb 10 perc múlva leszálltam a tetthelyen (tattort – ennyi maradt a német tudásomból, ez is csak tudjukmiért), ám ami a térképen tisztának tűnt, az életben igencsak zavaros lett, ergo az istennek nem találtam meg a helyet. Félvakon (nem volt nálam szemcsi), sötétben, szinte tapogatózva iszkoltam egyik irányból a másikba, közben persze elkezdett esni az eső, hát persze, miért ne. Ha lett volna más is az utcákban rajtam kívül, biztosan röhögőgörcsöt kapott volna a látványomtól, annál is inkább, mert mint egy megszállott káromkodtam sziszegve, hogy ebben a városban már nem lehet élni se meg hasonlók, még jó, hogy a hithű írek nem tudnak magyarul, mert istent is emlegettem, sajnos negatív értelemben... Aztán egyszer csak meglett a hely (szerintem akkor építették oda) és én beléptem. Próbáltam úgy tenni, mint aki ezredszer van ott, de miután levetkeztem, rá kellett döbbennem, hogy nem tudom hová tenni az utcai ruháimat, ugyanis voltak kis szekrénykék, de azokon kis lakatok lógtak és engem körbelengett az a halvány sejtés, hogy ezek nem az uszi lakatkái, ezek saját hozományok, hiszen olyan más mind. No bumm. Megszólítottam egy szimpinek tűnő lányt, hogy mondja már meg, hová tehetem a cuccaimat, mert nincsen lakatom, mire kedvesen, de sajnálkozva közölte, hogy hát ha nincs lakatom, sehová, mert hogy ha nincs lakatom, sehová. A beszélgetésünkbe (mind a két sorba) beleszólt egy másik lány is, akinek az egyik szeme erre nézett, a másik arra, de miután ő mélyír volt, nem értettem, mit akar ehhez hozzátenni, úgyhogy zavaromban ignoráltam szegényt, ami miatt azóta is lelkiismerefurdalásom van, mert tuti azt hiszi, a szemei miatt nem figyeltem rá, mint biztosan annyi más ember sem az évek során, pedig nem, egyszerűen nem értettem, mit mondott, pedig még az is lehet, hogy használható ötlete volt. Mindenesetre egy huszárvágással megoldottam a helyzetet, berámoltam a hátizsákomba a ruháim és bevittem a medence mellé a tatyót, hogy majd szemmel tartom, miközben lubickolok. Lubickra volt lehetőség, mert 6 sávos volt a medence és 25 méteres (he-he). A sávok nem voltak szélesebbek, mint egy otthoni uszi fél sávja, azaz ha két hasonló testalkatú ember akart elférni egymás mellett, mint én, bizony összeakadtak azok a karok, de sebaj, mert mikor beleereszkedtem a pisimeleg vízbe, rájöttem, hogy hohó, hát ez derékig ér. Vicces volt hát. Mondjuk ha már itt vagyok alapon nekikezdtem róni a hosszokat, mint később megtudtam a casual lane-ben (volt slow lane is, de abban szerintem visszafelé haladtak, ha a miénk volt a casual) és egészen 24-ig meg sem álltam. A 24 hossz alatt körülbelül 48x hagytam ki pár kartempót, hogy ne ütközzem össze a szembejövőkkel (no overtaking – szóval egy irányban nem volt gond), ennek ellenére élveztem a helyzetet, mondjuk többször nem fogok azon gondolkozni, hogy vajon miért nincsenek híres ír úszók és vízilabdázók... Mert érted. Könnyű úgy vageszkodni, hogy így aranyérem, úgy aranyérem itt-ott, ha otthon minden 50 fős falunak van egy 50 méteres uszodája... Itt az egész országban van három darab 50 méteres uszi, a többi ilyen picuri, 20-25 méteres, a standard sávszélesség fele szélességével. No mindegy is, az íreket nem az úszóbajnokai fogják kihúzni a slamasztikából, ez már bizonyos. Miután 7kor valami session kezdődött meg éreztem, hogy lejárt a magamra szánt idő, szépen felöltöztem, megzuhiztam és újra próbáltam megtalálni a dart megállót. Mondanom sem kell, nem volt meg, úgyhogy újra jöttek az aprószentek, de aztán egyszer csak megint ott volt az a kis szemét, én pedig felszálltam az éppen érkező vonatra. No most ez ismét hibás lépés volt, ugyanis a következő megállónál feltűnően sokat álltunk, de mondok, talán ez itt így szokás. Aha. Hát nem így szokás. Még jó, hogy a következő megállónál résen voltam, ugyanis ott voltam újra, ahonnan elindultam, ergo az a hülye vonat ment egy megállót az én irányomba, majd visszafordult és visszafelé kezdett el haladni. (Mintha elindulnál a Klinikákról a Népligetre, de miután eljutsz a Nagyvárad térig, ugyanaz a metró visszavisz a Klinikákra...) Itt már nagyjából röhögtem magamon, de türelmesen vártam az addigra tomboló szélben húsz percet, mire jött a következő vonat és végre valahára hazaértem a szeretteimhez. Bár az uszi helyzet hagy némi kívánnivalót maga után és a bénázásokat is kihagytam volna, jó volt ez a két óra kimozdulás, igazán jól éreztem magam, éljek én.