Miután lecsúsztam munkanélkülivé, gondoltam újrakezdem ezt itt, hogy ha már semmi hasznosat nem csinálok a jelenben, legalább az utókornak örökül hagyjak némi információt arról, hogyan is folyt az életünk az Úr 2008. évének vége felé.   

Ha minden igaz, utoljára Dániából jelentkeztem, ahonnan az előzetesen megbeszélt december 22 helyett november 24-én jöttünk el könnyes búcsúzások közepette. Igaz, szereztünk egy-két negatív élményt a szeptember 28-tól november 24-ig tartó intervallumban, alapvetően azért nagy dolog volt közel két hónapot tölteni egy Magyarországtól szinte minden tekintetben különböző országban. Összefoglalásképp olyan Szomszédokosan tehát azt mondhatnám, hogy az egyik ország kutya, a másik eb avagy az egyik nemzet tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. Mert például. Koppenhágában a vezetési morál, mint olyan, gáz. Az, hogy egy autós beengedjen maga elé egy veszélyes szituációban, amibe nem azért kerültél, mert trükközni próbáltál, mondjuk úgy, mint itthon, hogy a leforduló sávból szépen visszasorolsz, miután beelőzted az egész türelmesen várakozó másik sort, olyan ritka, mint a fehér holló... Ha beszúrod magad, mert különben neked jönnek, aki elé bemész, az ledudál, levillog, majd jobbról visszaelőz, hogy mutassa, mi is a viking virtus. Számtalan ilyen esettel találkoztunk. Amikor egyszer csak úgy, simán beengedett valaki egy sávváltásnál, már kezdtünk örülni, hogy hohóó, mégis megvan még itt-ott az emberekben a híres skandináv önuralom és őserő, hamarost kiderült a rendszám alapján, hogy az előzékeny vezető lengyel volt... Na de hogy ne csak rosszat mondjak. Az életszemlélet. A dánok sosem negatívok. Szinte mindenben meglátják a jót, mindenhez jópofát vágnak, ami ugyan a visszájára is fordulhat - nevezetesen, hogy a szemedbe dicsérnek, a hátad mögött meg kígyót-békát kiabálnak - azért alapvetően egy nagyon pozitív tulajdonság főleg egy magyarnak, aki ugye megszokta, hogy sírva vigad, minden örömébe vegyül egy kis üröm is... Na jó, asszem itt az ideje lekopnom a megboldogult Böhm bácsiról a fogalmazásomat illetően, úgyhogy át is ugrom az itthon töltött másfél hét krónikájára, de ígérem, írok még Dániáról, mert ha jól rémlik, Berlin óta semmit sem meséltem, merre is jártunk, miket is csináltunk. 

24-én tehát búcsút intettünk Dániának és miután nem a kompos verziót választottuk, a 24-e éjszakát Lipcsében töltöttük egy Formula 1 hotelben. A másnapi korai indulásnak köszönhetően 7 körül gurultunk be Pestre, legalább annyi cuccal, mint a laza török vendégmunkások. Miután a lakásunkban még ott lakott (vagyis még mindig ott lakik, dec. 22-ig) az albérlő lánka, AV anyukájához cuccoltunk fel, elfoglalva nagyjából másfél szobát a cumónkkal. Bár aznap este már nem csináltunk semmit, a következő naptól megkezdődött az őrület. Szerdán a szemészeten kezdtünk mindketten, ahol kiderült, hogy évek óta nem romlott a látásom, továbbra is 1,5-2-esek a szemeim, teszem hozzá úgy, hogy nem hordom a szemcsim, csak ha valami nagyon fontos filmet nézek, mert idegesít, hogy valami van az orromon. (Tudom, kontaktlencse, de ahhoz meg még össze kell szednem a bátorságot...) A szemcsis után jött az optikus, ott AV megrendelte a saját kis spéci lencséit, engem meg biztosítottak róla, hogy ha akarnám, egy órán belül a kezemben tarthatnám az új szemcsim, mert olyan hétköznapi kell. (Nem akartam.) Az optikus után megszüntettem az egyik bankszámlámat, mert minek, a Ferenc körútról pedig bevilliztem a Nyugatiba (a metró épp nem járt) és végre találkoztam Anyuval, aki majd kibújt a bőréből, úgy örült nekem. Beültünk a Westendben a KFC-be és nagyjából fél 6-ig dumáltunk, mert nekem és a fogamnak jelenése volt először a röntgenen, aztán a fogorvosnál. Bár én azt hittem, reménytelen a helyzet és kb egy hétig azon paráztam, mi lesz a kis fő őrlőfogammal, (számomra nagy, belső) harcok árán, de 8-kor úgy jöhettem ki Adától, hogy pár nap és a már-már alig létező fogam új külsőt kap és jobb lesz, mint valaha. Ezúton is köszönet és örök hála nekije és a kedves, bohókás asszisztens nénijének. 

Hogy csütörtök délelőtt mit csináltam, azt most nem tudnám megmondani, majd ha eszembe jut, megírom*, a lényeg a lényeg, hogy délután Anyuékhoz mentünk, mert előre letárgyaltuk, hogy AV anyukáját egy éjszaka erejéig mentesítjük az ellátásunk alól. Otthon minden régi volt, Apu kicsit morgolódott, Anyu próbálta a villámhárító szerepét betölteni, mindenesetre szépen telt az este, bár 10 körül már ágyban voltunk.

* eszembe jutott: elmentem az OEP-be, tisztázni, mi a teendő és beszaladtam a céghez felmondani 

Péntek reggel Nagyapa volt soron, aki teljesen kiakadt, mert nem volt vörösre festve a körmöm, pedig pár hónapja adott nekem egy vörös körömlakkot. Káromkodott, mérgelődött, dödörgött, hogy ez a mai fiatalság, én meg közben (Hú basszus, épp most jött két ember csekkolni, jók-e az ablakok, majd befostam, hogy csöngettek. Ráadásul angolul beszélnek a köcsögök...) Na szóval. Nagyapa után melankólikusan kisétáltam a buszmegállóhoz, majd miközben az élet értelmén meg az öregség problematikáján filóztam, egy nénike beszédbe elegyedett velem. Elmesélte ki ő, mit keres itt, majd miután már nem volt mit mondania, csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy különben pedig boldog ünnepeket kíván. Viszont kívántam neki boldog karácsonyt, de nagyapa időérzékét ismerve, hozzátettem, hogy "de karácsonyig még van egy hónap...". A néni huncut szemeit rámvetve azonnal reagált: "igen, tudom, de lehet, hogy addig már nem is találkozunk..."... Innentől kezdve el voltam veszve... Jött egy másik öreg néni és ketten egy olyan stand-up comedy-t vágtak le, hogy Fábry is megirigyelhette volna. Az öreg nénis intermezzo után aztán MD-vel találkoztam, akivel bementünk az Árkádba majd az IKEA-ba körbenézni. Kaptam tőle egy piros pulcsit illetve rengeteg biztatást és szeretetet. Délután végre bejutottunk a lakásunkba (az albérlő hazament vidékre), mi pedig elkezdtünk pakolni, amivel megkezdődött a rémálom. 3 éve költöztünk be, azaz 3 évünk volt arra, hogy belakjuk a lakásunkat és bár már Dánia előtt is rakodtunk valamennyit, hogy az albérlő be tudjon cuccolni, az csak annyiból állt, hogy a három hónapra szükséges dolgainkat bőröndökbe zártuk, az értékes cuccainkat a gardróbba pakoltuk, a maradék, személyes cumónkat pedig berámoltuk a franciaágy ágyneműtartójába... Ezt a felületességet most szívtuk meg... Péntek délután-este addig jutottunk el, hogy ámuldozva, kétségbeesetten mászkáltunk a szobák között, a hát de most ezt így hogy? zsolozsmát mormogva magunk elé. Azt sem tudtuk, hol kezdjük a pakolást... 7-re L-ékhez voltunk hivatalosak, úgyhogy azon kívül, hogy kipakoltuk a kanapéra azokat a könyveket, cd-ket, dvd-ket, amikről úgy ítéltük, jöhetnek Írországba, nem igazán csináltunk mást. 6 körül hazamentünk AV anyukájához, felkaptunk egy-egy bugyit, egy-egy zoknit, egy-egy pólót, egy-egy spray-t, egy-egy fogkefét és loholtunk L-ékhez, akikkel elmentünk vacsorázni, majd képeket nézegettünk. Mivel L-éknek nincsen pótágyuk, ezen az éjszakán egy dupla, felfújható ágyon aludtunk, ami nekem, miután csak hason tudok aludni, komoly fulladásveszélyt jelentett, megalapozva ezzel az éjszaka nyugalmát. 

Szombat reggel AV dobozokat szerzett, én pedig elkezdtem az effektív lakásürítést. Mire dél körül megérkezett, a lakásunk úgy nézett ki, mint ahová a bomba csapott. Úgy tudtunk közlekedni, mint a gólyák, mindenfelé fekete zsákok és barna dobozok hevertek. A nap folyamán többször kaptunk idegösszeroppanást, bár időnk az nem igazán volt a gyengeségre. Szó és kaja nélkül járt a kezünk megállás nélkül, pakoltunk, rámoltunk, rendezkedtünk, gondolkodtunk, mérlegeltünk. Öt kategóriába osztottuk az Életünket: 1/ lomtalanításra váró itemek 2/ eladandó itemek (ezeket persze le is kellett fotózni egy-egy talpalattnyi helyen) 3/ szívünkhöz túl közel álló, ergo megtartandó itemek - pince 4/ külföldre szállítandó itemek, ami két részre bomlott - 4a/ konténerben szállítandó itemek (nehéz, egy hónapig nem feltétlenül szükséges dolgok - a konténerben leledző cucmókat ugyanis csak egy hónap múlva kapjuk meg) és 4b/ a repcsin szállítandó itemek (fontos, az egy hónap alatt használandó itemek, lehetőleg annyi, hogy beleférjen a 20 meg 6 kg-ba...) 5/ elajándékozandó itemek. Mindezt persze 54 nm-en... Az, hogy talán sosem térünk haza, eszünkbe sem jutott... Olyan ez, mint Maslow szükségletpiramisa... Amíg kétséges, hogy két és fél nap alatt végzel egy teljes költözködéssel, eszedbe sem jut, hogy tulajdonképpen elhagyod a hazádat, a családodat, a barátaidat... Zárójel bezár. Szombaton tehát 9-ig pakoltunk. A lakásból AV anyukája, majd L-ék, ugyanis ezt az éjszakát is náluk kellett töltenünk, miután AV tesója kórházba került, a gyerekek pedig AV anyukájához, aki így nem tudott nekünk erre az éjszakára szállást biztosítani... Nagyjából ez volt az a pont, amikor kezdtük feladni, amikor kezdtük azt érezni, ez egy mese vagy legalábbis egy rémálom...

Vasárnap folytattuk a pakolást, reggeltől-estig dobozoltunk, síránkoztunk, éhen haltunk. Az estét E-éknél töltöttük, ahol kaptunk vacsorát és annak az illúzióját, hogy létezik rendezett otthon és élet a világon. (Éjjel azért nem pakolhattunk, mert az albérlő este visszajött az otthoni hétvégéjéből... Ahol elhagyta a lakáskulcsot. No comment.)

Hétfőn korán keltünk és a változatosság kedvéért pakoltunk. Utolsó erőnkkel, megfeszített tempóban végeztünk fél 12-ig, összeraktuk a konténerben elszállítandó cuccokat. Jól megérdemelt jutalomként beültünk a Mekibe, fél 1-től pedig újrakezdtük a mókát, azaz elkezdtük lehordani az itthon maradó dolgokat a pincébe. A konténer 2-kor jött, három markos legény 5-re már végzett is a dobozolással és a cuccaink lehordásával. Miután a 38 dobozba összezsúfolt Életünk eltűnt a konténerben, kicsit szellőssebbé vált a lakás és kezdődhetett volna a végső pakolás, ha estére nem AV nagyszüleihez lettünk volna hivatalosak vacsorára. De azok voltunk. 9-ig ettünk, beszélgettünk, emlékeztünk, jövőt tervezgettünk, majd AV anyukájához vettük az irányt, ahol aznap éjszaka aludtunk. 

A kedd ismét rakodással telt, ezúttal kis halmokat alkottunk, mi kerül anyuékhoz, mi AV anyukájához, mi marad a lakásban a következő albérlőknek, mit adunk a szeretetszolgálatnak és mit lomtanítunk majd ki. Délután 3 felé egész korrektül végeztünk, a lakásban nem maradt más, csak mi lényege: a falak és a bútorok. Úgy döntöttünk, minden mást eltakarítunk, ami fájna, ha tönkremenne, megrongálódna. (Ettől függetlenül otthagytunk egy komplett háztartást tányérokkal, bögrékkel, vasalódeszkával, porszívóval, mikróval, TV-vel... Mert megtehetjük...) Este anyuéknál aludtunk, ezúttal ott voltak a tesómék is, vacsoráztunk, beszélgettünk és próbáltuk elfogadtatni, hogy ezek után elég ritkán fogunk találkozni... Hm.

Szerdán kora reggel AV ügyintézni, én pedig takarítani igyekeztem, 11-re olyan tisztaságot hagytam a lakásunkban, hogy öröm volt ránézni a drágaszágunkra. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy közöljem: kiadó a lakásunk!!!! Tiszta udvar, rendes ház, ha valakit érdekelnek a részletek, írjon!) Délelőtt csatlakoztam AV-hez az ügyintézésben, felvettem a negyedik diplomám, vettem pár pipere cuccot, az otthoniaknak egy angol könyvet meg pár melltartót és egy pulcsit (utóbbi kettőt magamnak, nem az otthoniaknak), majd 5-kor fogorvos, aki befejezte az elkezdett fogamat... Este AV anyukája és lázas pakolás, AV ugyanis csütörtök este már repült. 

Csütörtökön - ekkor már elképzelhetetlenül karikás szemmel, összeakadó lábakkal és hiperhullán - APEH-be mentem, onnan a céghez, elkérni a kilépőpapírjaimat, onnan a Questura irodába felvenni valami papírt, hogy leadtam a diákomat, amiről persze azt sem tudom, hol van, onnan a Nyugatihoz akksikat venni apunak, meg egy nadrágot magamnak, onnan ismét Adához (annyira bejöttem már a szájtátásba, hogy ihajj), onnan pedig haza azaz AV anyukájához, asszisztálni AV pakolásához és morgolódásához, hogy 20 meg 6 kg-ba nem lehet beférni...   

Ha hiszed, ha nem, még folyt. köv.... 

Még hozzá mostan. A csütörtöknél, azaz pont az egy héttel ezelőtti eseményeknél hagytam abba. Csütörtökön tehát Ferihegy II/B, taxiba be, taxiból ki, búcsúzkodás.

A pénteket otthon, Anyuéknál töltöttem. Későn keltem, ismerkedtem a házzal, ahol tulajdonképp felnőttem, de ami ma már korántsem az a hely, ahol építőkockáztam és olvasgattam éjjel-nappal. Innen-onnan ugyan még mindig olyan szagok és illatok jöttek elő, mint gyerekkoromban, de alapvetően mindenre rácsodálkoztam már a saját szülőházamban... Anyuval délelőttől egészen 2-ig sétáltunk a városban, benéztünk egy-két régi helyre, bevásároltunk, örültünk, hogy annyi év után végre megint kettesben tölthetünk pár órát. Bár a délután nem alakult olyan szépen, mint a délelőtt, azért jó, hogy adtam magunknak egy szabad fél napot élvezni egymás társaságát. 

Szombaton visszamentünk a lakásunkba, elhoztuk a maradék a cuccost, ami Apuékhoz került, vettünk egy mérleget (éljen a 20 kg-os súlykorlát), elintéztünk pár hivatalos ügyet és miután az első érdeklődőknek megmutogattam a lakást, 4 körülre farkaséhesen értünk haza Anyuékhoz. Az estét pakolással töltöttem, ekkor még ugyanis bíztam benne, hogy beleférek a 20 + 6 kg-ba.

Vasárnap Anyunak a főzés, Apunak a munka, nekem a készülődés lázában telt, miután a kényelmes, finom vasárnapi ebéd után elkezdtem átszervezni a cuccaimat, mert rájöttem, hogy semmiképp sem férek bele két táskába. A végeredmény egy 20,6 kg-os bőrönd, egy 14 kg-os bőrönd és egy kb 10 kg-os kézipoggyász lett. Ezeket felpakolva, kissé nyomi hangulatban autóztunk ki a Ferihegyre, ahonnan fél 8-kor nagy sírás-rívás közepette elhagytam ezt a kis rántotthús alakú országot.

Egy hét volt otthon, de életem eddigi leghosszabb posztja született meg.

Jó itt, de szeretnék még sok ilyen hosszú bejegyzést írni...