A jószándékkal kikövezett út

Szóval kedd és az ő Amszterdama. Leuven Amszterdamtól kb 220 km-re van, így igyekeztünk minél hamarabb nekikezdeni a témának, bár tudtuk, miután kb 10-kor is világos van még, annyira azért nem kell rohannunk. Bár odafelé Rotterdam közelében volt egy kis dugó és Hollandia elég borús idővel fogadott, a parkolással óriási mákunk volt, ugyanis kaptunk egy fülest, hogy ha itt és itt parkolunk, akkor 24 órára mindössze 6 eurot perkálunk, RÁADÁSUL kapunk két bicajt is, hogy azzal fedezzük fel a várost. No most a két canga ugyan magas volt mindkettőnknek, ezért kicsit úgy tekertünk, mint a cigánygyerekek; de maguk a bicajok nagyon ott voltak: két nagy, bivalyerős, kontrás járgány, a megszokottnál kissé magasabb kormánnyal. A város felfedezését a főtéren kezdtük, a Dam téren. Itt ugyan elkezdett kicsit szemerkélni az eső, de fejünkbe nyomtuk a kis kirándulós sisakunkat és miután körbenéztünk a főtéren, in medias res elindultunk a Vörös lámpás negyedbe. Két kört tettünk az érintett csatornák mentén, diszkréten bámultuk a lányokat - akiket mellesleg először kirakatbábuknak néztünk -, majd átvágtunk az egész Kínai negyeden és továbbcangáztunk a Rembrandt térig, ahol bementünk a Rembrandt házba*, ahol - ki gondolta volna? - annak idején Rembrandt élt és dolgozott. Láttuk az ágyát, a kis festékkeverő lapátját, a kagylógyűjteményét...

* Ez volt a kedvenc szobám, a mester itt alkotott:

Érdekes volt, na. A masszív kulturálódás után rengeteg hídon és csatornán át elkerekeztünk az Anna Frank Huisig, ami előtt olyan, de olyan sor kanyargott, hogy úgy döntöttünk, napló ide, napló oda, inkább tekergünk még a városban, de nem töltjük sorbanállással a napot. Ismét cangára pattantunk hát és eltekertünk egy kisebb parkig, ahol rádöbbentünk, hogy éhen pusztulunk, ha valamit nem eszünk rövid időn belül, hiszen a reggelire elhammogott szalámis kenyér bizony már messze jár. Visszatekertünk hát a központba, ahol körbenéztünk a gyorséttermeket illetően, de miután egyik hely sem nyerte el a tetszésünket, inkább vettünk egy-egy mazsolás bucit, ami tulajdonképpen bucis mazsola volt. A délután folyamán fotózkodtunk még a Magere Brugon*, cangáztunk hídról fel és hídról le, visszanéztünk a Vörös lámpás negyedbe, valami oknál fogva újra és újra visszatértünk az Operához, a Waterloopleinen, majd 5-6 körül élményekkel telve indultunk haza, Leuvenbe.

* Kommentár nélkül:

A canga egyébként egyértelműen jó ötletnek bizonyult, amiért nem győztünk hálálkodni, mert kocsival Amszterdam abszolút járhatatlan, élhetetlen, kibírhatatlan lett volna. Bicajjal szimplán csak életveszélyes volt, miután a bicajozásban szabályok, mint olyanok, nem léteztek... Az ember csak úgy kamikaze jelleggel belevetette magát a tömegbe, felvette a ritmust és érezte a város lüktetését... De erről nem lehet írni, ezt érezni kell. És pont.

A szerda ugyan csak egy szerda, ami bár elég szarul indult, végül az egyik legjobb nappá nőtte ki magát délutánra... A reggelt szakadó esőben kezdtük. Az autópályán úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, már-már vissza akartunk fordulni, hiszen célunk a tengerpart volt, amit két éve egyszer már megszívtunk, mert szemerkélő esőben sétáltunk a mólón. Valami isteni sugallatnak köszönhetően végül mégsem tartottunk eső napot, kitartottunk az eredeti tervünk mellett, így Zeebrugge-ben már szikrázó napsütés fogadott. Itt a Seafront nevezetű múzeumba mentünk be, ahol igazság szerint halálra röhögtük magunkat, olyan borzasztó volt. Láttunk ott drótra húzott csikóhalat, festett bohóchalat, mindent, mi szem-szájnak ingere... Tudtuk, hogy a kiállítás eleje gázos lesz, de hogy ennyire, azt nem képzeltük volna, nem is ezért mentünk oda tulajdonképpen, hanem mert a kiállítás keretein belül bemehettünk egy kiszuperált orosz tengeralattjáróba is, ami azért elég izgalmasnak tűnt és az is volt. A múzeum után kisétáltunk a mólóhoz, ahonnan szó szerint kikutyagoltunk egészen a tengerig*, ami mint mindig, most is megbabonázott.

* Szekszi én és az Északi tenger:

A parton sétáltunk, fotózkodtunk, hülyéskedtünk és még néhány partra vetett medúzába is belebotlottunk. Miután úgy tudtuk, hogy a Raversijde domain 5 körül zár, 2-kor elindultunk Oostende felé, hogy legalább két óránk maradjon körbenézni az Atlanti falnál. A tervet követve fél 3 körül be is gördültünk Oostendebe, ahol - Amszerdamhoz hasonlóan - ismét szerencsénk volt, mert a város szélén ott tudtuk hagyni a kocsit, amiért cserébe kaptunk két cangát. Igen, ismét teljesen ingyen, úgy, hogy itt a parkolásért sem kellett fizetnünk... Miután az idő sürgetett, felpattantunk hát az újonnan szervált járgányainkra és büszkeségtől dagadó kebellel bicajjal gurultunk be az Atlanti falhoz*, ahol két óriás audioguide-dal felfegyverkezve szó szerint végigmásztuk a történelmet.

* Balra bicajút, jobbra álgyú, vagyis íme a fal:

A nap ekkor már keményen tűzött, nyűgösködtem is egy kicsit (ó istenem, most bezzeg nem nyafognék, de most már késő...), én pedig sajgó fenékkel igyekeztem lebeszélni AV-t arról, hogy Amszterdam után bicajjal fedezzük fel Oostende-t is... De hiába... Mint ez már többször is kiderült, nálunk hálistennek AV viseli a gatyót, úgyhogy az ő szava jött be: Oostende híresen hosszú mólóját ezúttal biciklivel nyomtuk végig - és szó szerint végig, miután a város egyik végétől a másikig tekertünk véges-végig a tengerparton. A durva az egészben, hogy ezt leírom és közben szinte önmagam sem hiszem el, hogy ott voltunk, hogy ez velünk történt meg, hogy ott tekertünk a tengerparton, szabadon, boldogan...

Hahh, sosem szabad nyaralni menni, én mondom, mert utána biza megszakad a szív...